Norman Manea amolyan kiveszőfélben lévő író: kelet-európai disszidens/emigráns, aki 1986-ban – ötvenévesen – elhagyta a nemzetiszocialista „Jormániát”, azt az országot, ahol semmi sem összeegyeztethetetlen, és ahol nem ismerik az árnyalatokat, vagyis ahol kizárólag a vörös vagy zöld diktatúrákra, esetleg ezek keveréke nyílik lehetőség. Sommás véleményén nincs miért csodálkozni, a „haza” valóban alaposan elbánt vele: 1941-ben egész családjával a transzniszrtriai táborba deportálták, a háború után repatriálták, majd néhány boldog év után, ifjú sztálinistaként kiábrándult a vörös utópiából, hogy aztán egyre gyanúsabb értelmiségivé váljék.

Különböző bölcseletszociológiai okokból a kelet-európai ellenzékiek egyik legkedveltebb műfaja a metsző logikájú, az iróniának tág teret engedő, a rendszer és a történelem abszurditásait leleplező, kiváló stílusérzékkel megírt esszé volt (ld. Konrád, Miłosz, Michnik, Brodszkij, Havel és még sorolhatnánk). Manea ugyan nem tartozott az elkötelezett ellenzékiekhez, de a magyar olvasók eddig az ő nevét is csak lucidus esszéi kapcsán ismerhették: Bohócokról címmel megjelent kötete tartalmazza például azt az írását is, amelyik olyannyira megkeserítette Romániában tett 1997-es látogatását, hogy valósággal úgy érezhette magát, mint a gyilkos – finomabban: huligán –, aki visszatér a tett színhelyére. A világhírű vallástörténész, a posztkommunista Romániában nemzeti idolként tisztelt Eliade vasgárdista múltját elemző esszéje nyomán kezdetét vette a boszorkányüldözés: pontosan azokkal a vádakkal illették a szabad Romániában, mint a fasizmus vagy a kommunizmus alatt. Megint egyszer huligán lett, bár nem is dédelgetett már afféle illúziókat, melyek a háború befejezése és a sztálinizmus közötti években megadattak neki. Nem egyedülálló tapasztalatok ezek azon értelmiségiek körében, akik vannak olyan pofátlan huligánok, hogy rávilágítanak hazájuk történelmének egynémely vakfoltjára.

(Norman Manea: A huligán visszatér. Egy kelet-európai bujdosó emlékei. Pécs, 2009, Alexandra Kiadó, 416 oldal, 3499 Ft)

Egyébként a „huligán” szó jelentésváltozásai is híven tükrözik a földalatti indulatok változatlanságát, önmagukból való ki- és visszafordulását. Először Eliade használja azonos című regényében, az ő értelmezésében a huligán mintha valamiféle vulgáris heideggeriánus fogalom volna: transzcendens tettrekészség, hősies nihilizmus. Eliade barátja, a zsidó Mihail Sebastian – a Hogyan lettem huligán? című esszé írója – megpróbál azonosulni ezzel az emberképpel: igyekszik nem tudomást venni a „fajtiszta” huligánok egyre erősödő, ideológiává összeálló antiszemitizmusáról, kollektív halálvágyáról, a tényről, hogy ő eleve nem lehet huligánná, hiszen a „huliganizmus” számára csupán az Eliade megfogalmazta „termékeny kezdetet”, az individuum önfelszabadítását jelenti, szabadulást a tradíciótól, a pszichózisoktól, az önmarcangolástól, a zsidóságtól mint „belső ellenségtől”. Aztán a huligán a hazaáruló, a nemzetgyalázó, a kozmopolita, a pártellenes szinonimájává válik, noha tulajdonképpen mindig ugyanazt jelenteti: zsidó – vagy inkább „zsidó”, és ezt, az örök, önkéntes kívülálló szerepét, aki immunissá vált minden többes szám első személyben szóló lózungra, már Manea is vállalja. Annál is inkább, mert hosszú ideig azonos dilemmákkal küzdött, mint Sebastian (aki egyébként mégsem volt annyira naiv, Eliade politikai szimpátiáira többek között az ő posztumusz naplója irányította rá a figyelmet). Először azért, mert hinni akart, később azért, mert íróként a nyelv egyre fontosabbá vált számára, nem volt hajlandó meghallani anyja és nagybátyja mantraként ismételgetett felszólítását: elmenni, elmenni, elmenni… „Anyám, az én neurotikus és nyughatatlan istenem” – írja, amiből az is világossá válik, hogy a gettótól való elszakadási kísérletek csupán az anya, a „neurotikus matriachátus” elleni lázadás megnyilvánulásai voltak.

Abból, hogy ilyen hosszas magyarázatokra kényszerülünk, kitetszik, hogy Manea túl sok megoldhatatlan problémával akar szembenézni – egyfelől azzal a lehetetlenséggel, amit ő jelent saját magának, másrészt a Romániának (tetszés szerint behelyettesíthető bármely posztkommunista országgal) nevezett lehetetlenséggel. Kapunk családtörténetet, mesteri portrét a szülőkről és tekervényes, már-már szándékolt homályba burkolt esszéisztikus betéteket a vallástalan zsidó idegekben hordozott örökségéről, a demokráciában tapasztalható „szabadságpszichózisról”, az emigráció és a „nyelvátültetés” traumájáról, ami számos menekültet öngyilkosságba kergetett vagy arra késztetett, hogy hamis nosztalgiával gondoljon hazájára, egyenlőségjelet téve a szabadságban és a zsarnokságban tapasztalható abszurditások közé. Manea pontosan ettől tart: fél attól, hogy az üldözővé vált üldözött szerepében tetszelegjen, hogy Fehér Bohóc – ez egyik kedvelt metaforája – váljék belőle, a győztes hatalom önelégült képviselője. Regénye (?) első részében csupán amellett gyűjtöget érveket, miért nem utazhat Romániába, ahol például anyósát folyamatosan zaklatják az ő Eliade-írása miatt. Szégyent érez, amiért elhagyta az országot, de szégyent érez azért is, mert oly sokáig maradt, ráadásul ott a bűntudat, hogy ígérete ellenére, amelyet tulajdonképpen meg sem tett, nem volt ott az anyja temetésén – igen, végül az emigrálást szorgalmazó anya lett az egyetlen családtagja, akit ott temettek el. Romániában csak halottak, temetők, fájdalmas szembesülések várják, meg a gyűlölet. A fiktív elemeket, hallucinációkat, álomleírásokat is magába olvasztó, ám hagyományos memoárként olvasható belső utazást a valóságos hazatérés leírása követi, és Manea sejtelmei nagyrészt beigazolódnak.

Mégis, túl sok minden – egy személyiség összes rezdülése, egy ország egész múltja, egy nép pszichikumának rejtélye – kavarog abban az örvényben, amely az utazás tervbevételekor éledt fel a szerzőben, és amelynek középpontjában a holokauszt, illetve a felnőtt fejjel megtapasztalt kommunista diktatúra élményei állnak. Regénye szerkezete is egy örvényhez hasonlatos: egyre kisebb körökben közelít a középpont felé, újra meg újra elmesélve ugyanazokat az életmozzanatokat, ám ezek a mozzanatok sem önmagukban nem olyan érdekesek, sem a feléjük való újbóli közelítések nem kínálnak eltérő perspektívákat, ismeretlen részleteket; a folytonos ismétlés semmiféle terápiás céllal vagy hatással nem bír, csupán töltelékként szolgál ebben a nemlineáris struktúrában. „Túl bonyolult, csupa aforizma” – mondja saját történetéről az író, ami már csak azért is igaz, mert a román szellemi élet intellektuális botrányainak és azok szereplőinek ismerete nélkül szinte érthetetlen utalásokba botlunk, melyeknek megfejtését a cenzurális viszonyokat idéző metaforarendszer nem könnyíti meg (ahogy a magyar fordítás sem…). Másrészt, aforizmái másoktól származnak – talán ezért van végig olyan érzésünk, hogy nincs ott mindezek mögött a személyiség fedezete. Mintha lehetséges volna az őt formáló legbensőbb élményekről mások szavaival, mások hangján, mások stílusában szólni. Nem hamis ez a hang, csak éppen van benne valami idegenség, ami önmagától is eltávolítja – meglehet, ez az oka az egyes szám első és harmadik személy, amúgy teljesen indokolatlan váltogatásának –, és meggátolja elhatározásában, miszerint „hagyom, hogy az érzelmeim kertelés nélkül megszólaljanak”. Mert pontosan az érzelmek nem szólalnak meg valódi intenzitással: nem meri átengedni magát a bukovinai táj láttán felébredő nosztalgiának, nem tud igazán szarkasztikus vagy végletesen melankolikus lenni, sem lírai, sem radikális – saját bevallása szerint pedig, mint zsidóból, még az a bizonyos „gyógyító pofátlanság” is hiányzik belőle.

Könyvének egyetlen felkavaró tanulsága az utolsó sorokban jelenik – dacolva a hasonló, hazalátogatásokat megörökítő művekkel szemben támasztott dramaturgiai elvárásokkal, Manea végül adományként tekint a távolságra, a nyelvben lelt otthonra, fenntartásokkal, de elfogadja a gettó örökségét, és – ez a legfontosabb – megbékél új hazájával. Azaz nem hajlandó megadni azt a lehetőséget Jormániának, hogy az, mint egy tékozló fiúnak, megbocsáthassa neki a holokausztot, és minden egyebet…