Kőszeg Ferenc: K. történetei. Budapest, 2009, Magvető Könyvkiadó, 380 oldal, 2990 Ft

 

Szenvedélyes emlékirat-olvasóként egyik legnagyobb hiányérzetem, hogy manapság alig születnek a legközelebbi múltunkról szóló, jelenünkbe nyúló naplók, memoárok, feljegyzések. Meglehet, ez nem az emlékezők hibája, mert azon túl, hogy egy kort részben maga a szerző varázsol érdekessé, egy minimális konszenzusra mégiscsak szükség van annak tekintetében, hogy az elmúlt évtizedeknek voltak jelentős eseményei, hogy a holokauszt a magyar történelem része, hogy a prágai bevonulás talán mégsem csak egy maroknyi „ellenzéki-ellenséges elem” számára volt elemi megrázkódtatás, hogy megtörtént a rendszerváltás… efféle evidenciákra (?) gondolok. Csakhogy a többség szerint mindez nem egészen úgy történt: ha valamit, akkor kizárólag ’56-ot tekintik eseménynek, – és így kisajátításra méltónak –, az eltérő személyes történetek pluralitását pedig ily módon hazaárulásnak. A Kádár-rendszer ellenzékéről nem szívesen hallanak, mintha puszta létük is rossz lelkiismeretet ébresztene. Holott Kőszeg Ferenc nem tesz szemrehányást, nem heroizálja önmagát, de írásaiból kiérződik az aggodalom, hogy az egykori ellenzék „történelmi legitimitása” lassacskán szétmállik, és a mítoszok lebontása helyett a történelmi tudatból kiszorítja az a – Kőszeg szavával – „nyilasoid” narratíva, amelyben a rózsadombi paktumtól a cigánybűnözésig minden megfér, és amely szerint az ellenzék Aczél György köpönyegéből bújt volna elő. Ilyen szempontból persze Kőszeggel, aki zsidó, volt ellenzéki, liberális, jogvédő, akinek ’56 megkérdőjelezhetetlen, és még beszélni sem átall minderről… nos, egy ilyen „magafajtával” nyilván nehezen tudnak bármit is kezdeni.

Kőszeg kötetét nemcsak azért tartom az utóbbi évek egyik legfontosabb könyvének, ahogy elmondja mindazt, amire ő emlékszik, hanem hogy egyáltalán vette a bátorságot, hogy igenis fontosnak tekintse a múltat, benne a saját magánéletével és történelemalakító szerepével – noha ez utóbbit, így, nyilván „hihetetlen nagyzolásnak” tekintené, akárcsak azt hogy emlékiratról beszéljünk, hiszen „a történetek találomra lerakott padlólapok egy félbehagyott konyhában”. Életútja többé-kevésbé közismert, az pedig már a Csizmadia Ervinnek adott életútinterjúból kiderült, hogy ő volt az egykori ellenzék egyik legizgalmasabb személyisége. Talán mert abból a közegből is kilógott kissé: inkább amolyan kávéházi, szoknyabolond figura, mintsem elméletileg képzett, kiábrándult marxista. Ő ugyanis nem ’68-ban szabadult meg illúzióitól, hanem ’56-ban, pontosabban ’57-ben, a börtönben, ahol szórólapkészítés miatt kellett hónapokat ülnie. „Ezt a rendszert, gondoltam, semmilyen formában nem lehet elfogadni. Soha többet nem fogok hinni semmilyen ígéretében. Ez a kósza gondolat (…) olyan volt, mint egy fogadalom.” – írja a forradalom, számára sorsdöntő konzekvenciáját.

Kőszeg remek stiliszta, iróniája teret enged egyfajta szemérmes líraiságnak: amikor például azt írja, hogy „ettől kezdve lázasan, vakarózva, ágyban töltöttem a nemzet legszebb napjait”, akkor a komikusnak tetsző szituáció ellenére valóban a nemzetről van szó és annak legszebb napjairól. Iróniának és líraiságnak ez a kettőssége végighúzódik nemcsak a K. történeteiben, de a forradalomról és a börtönélményekről szóló megejtő emlékezésben is. Sőt, tulajdonképpen a börtönben kell rájönnie, hogy az irónia, a totális magyarázatokkal szembeni szkepszis nagyon is „zsidós” tulajdonságnak számít. „Zárkatársam nem tudta hová tenni, hogy nem szeretem se a kommunizmust, se a nácizmust. Aztán vita közben hosszan méregetett, majd felkiáltott: – Ja, már értem! Vagyis, hogy ezt a dumát csak egy zsidó mondhatja. Félek, hogy majdnem igaza volt.” Kétélű dolog az irónia és a zsidóság efféle összekapcsolása, de magam is úgy vélem olykor, hogy ez a zsidóság nagy hozzájárulása a modernitáshoz, illetve hogy ez a hagyomány nélküli zsidók egyedüli szellemi öröksége. E beszámoló egyébként kiváló, érzékletes képet fest az ötvenes évekről, amikor, mintegy földalatti módon zavartalanul virult az „osztálytársadalom”, és – minden ellenkező híreszteléssel ellentétben – a társadalom minden rétegében, de még az állambiztonságiak megjegyzéseiben is ott bujkáló penetráns antiszemitizmus. Ami egyébként az egész Kádár-rendszer alatt ugyanúgy jelen volt, csak efféle sérelmeiket a zsidók hajlamosak voltak elfojtani, szándékosan félremagyarázni; szívesebben tekintették saját magukat paranoiásnak, semhogy le kellejen mondaniuk az előítéleteket felszámoló szocialista utópiával. A zsidóság témája a kötet csaknem mindegyik írásában felbukkan – már ez sem kevés, ha belegondolunk, hogy a demokratikus ellenzékkel kapcsolatban ez eddig legfeljebb vádként fogalmazódott meg, ha mégsem, akkor csak a támadásokra reagálva, szociológiai tényként, szinte mentegetődzve utaltak rá. Kőszeg viszont valami sokkal fontosabbról beszél, mint a jól ismert elhallgatás. Felteszi ugyanis a nyugtalanító kérdést, vajon nem estünk-e át a ló másik oldalára: „Vajon mi, zsidók, nem vergődünk ugyanígy a mindenütt antiszemitizmust sejtő paranoid gyanakvás meg a védekező önáltatás között? Vajon nem hazudunk magunknak folyvást, ha feltételezzük, hogy ők nem arra gondolnak, amire mi igen?” Vajon… Az önáltatás, az önfeladás minden szörnyűsége, az ötvenes évek szellemisége és a túlélők tudathasadása talán abban a jelentésben nyilvánul meg a legszemléletesebben, amelyet Kőszeg édesanyjáról írt egyik (zsidó) barátnője: „Férje nem jött haza a munkaszolgálatból, így polgári nézeteivel nem akadályozta, hogy az elvtársnő magáévá tegye a párt tanítását.”

A kötet gerincét alkotó K. történeteit, ezeket az abszurd, tökéletesen kerek anekdotákat olvasva minduntalan Leo Strauss könyvének címe jutott eszembe: Az üldöztetés és az írás művészete, van ugyanis valami Kőszeg stílusában, ami egy olyan írnokhoz teszi hasonlatossá, akinek hivatalos krónikája az utókor előtt tökéletesen leleplezi megbízóit. Feltehetően a K. monogram miatt támad ez a benyomásunk, amiről azonnal az a Kafka jut eszünkbe, aki a Munkás-Baleset Biztosító Intézet hivatalnokaként anarchista nézetekkel rokonszenvezett: ez a skizofrén élethelyzet nagyban hasonlít K.-éra, aki egy állami „cenzorként” szabadidejében ellenzéki tevékenységet folytat. De talán nemcsak ennek a rejtőzködést sejtető K betűtől éled fel bennünk a ravasz krónikás alakja, aki mintha akkoriban írta volna valamilyen úton-módon kicsempészett történeteit, hanem az írástechnikájától: a finom sértettség és malícia sosem fordul indulatba, mindig elfedi az, amit Borges a „sértés művészetének” nevezett. K. portréiban, történeteiben, amelyekben annak ellenére, hogy végletesen személyesek, olykor csak mellékszereplőként tűnik fel, maguk a tények ironikusak – ő csupán, néhány  megjegyzés kíséretében leplezetlen kajánsággal figyeli, mi is kerekedik ki belőlük.

A magán- és közélet egymásba csúszásából adódóan, hisz a belterjes, „endogám” ellenzéki közösség életébe az átlagosnál is jobban betüremkedett a politika, a „történelmi” emlékezés egyben az önmegismerés, a gyónás terepévé válik. Az Életképek – Halálképek című fejezet írásaiban Kőszeg visszatér az egyes szám első személyhez, bár már a K. történeteiből is kibontakoznak azok a jellemhibái, személyes válságai, melyeket kezdetben mélységes öniróniával idéz fel – pl. amikor megpróbálják beszervezni, a nyitott házasság kudarca, az anyával való tisztázatlan viszony –, majd sokkal kíméletlenebbül, kevesebb megbocsátással ítéli meg ezeket mások gyarlóságainál.

Végül teljesen eluralkodik a halottai, illetve a halál előli menekülése miatt érzett gyötrő szégyen és lelkiismeret-furdalás: „Körülvesznek, néznek, nem tudom eldönteni, hogy harag, szemrehányás vagy megbocsátás van-e a tekintetükben.”  Kőszeg Halálkrónikája és feleségének, Fekete Évának ehhez kapcsolódóan közölt Szemben a… című, saját haldoklásáról írt naplója mindenképpen a kötet legfelkavaróbb része, nem is tudom mit mondhatnék ezzel kapcsolatos érzéseimről… talán valami olyasmit, hogy „mindezt majd megírom még pontosabban is”, de attól tartok, később sem találnám a megfelelő szavakat.