Fenákel Judit: A lágertestvér

Nyolcvanegy éves korában még naponta bejárt a szerkesztőségbe. Pontosan nem tudom, mit csinált, talán levelekre válaszolt a vénséges ERIKA írógépen. De hát nem is volt fontos, hogy mivel tölti az időt, csak ott legyen. Hozzá tartozott a berendezéshez.
A lágertestvérem, mutatta be a nagynéném, nála ismerkedtünk össze. Hárman voltunk lágertestvérek, magyarázta. Amikor összetaposták a szemüvegem, és a kabátomat is ellopták, mert beleestem egy verembe, és hajnalig nem tértem magamhoz, Ilu kivett egy szemüveget a motyójából, nesze, mondta, nekem nem olyan fontos. Én viszont kisgyerekkoromtól szemüveges voltam. Azóta mi nem hagytuk el egymást. Se jóban, se rosszban.
Ilu néniből ömlöttek az Auschwitz-történetek. Családról beszéltünk, főnökökről, az aznapi ebédről, Ilu néninek mindenről Auschwitz jutott eszébe. Emlékszem, amikor az a rohadt SS végigvágott Maca hátán, mert nem szabályszerűen mászott le a közös priccsünkről. Ez akkor történt, mikor egy év után megjött a menstruációja, persze se vatta, se semmi, csak a szörnyű görcsök, és a korbács helye csúnyán elfertőződött, ha a harmadik lágertestvérünk nem lop ki kötszert az orvosi rendelőből, bele is halt volna. A legtöbbet emlegetett története az Appel volt, amikor az SS nő észrevette, hogy Ilu néni ökölbe szorítja a kezét sorakozó közben, ami legalább olyan szabályszegés volt, mint háttal mászni le a priccsről. A korbáccsal, amit mindegyik magával hordott, tán aludni se tudtak anélkül, rácsapott a kezemre. Kinyílt az öklöm, és a nő meglátta, hogy egy agyongyűrt kis igazolványkép van benne. Azt kérdezte, ki ez. A fiam, mondtam neki, és láss csodát, nem verte ki a kezemből. Én azt a fényképet soha egy pillanatra se, érted, még akkor is a kezemben szorongattam, amikor több mint egy évvel később Pesten leszálltam a vonatról. Ha akarod, megmutatom, most is itt van a pénztárcámban. És tényleg ott volt, külön rekeszben a papírpénz mögött, persze azt már senki se mondta volna meg, hogy egy hat éves kisfiút ábrázol füles sapkában.
Tudom én, súgta egyszer bizalmasan, nem kellene mindenkit ezzel traktálni, de mit csináljak, ha folyton eszembe jut.
Ötvenkettőben behívatta a párttitkár. Elvtársnő, mondta szigorúan, ezekről a dolgokról nem kell már beszélni. Milyen dolgokról? – kérdezte Ilu néni értetlenül. Hát ezekről az auschwitzi dolgokról. Volt, elmúlt, ne tessék vele foglalkozni. Ilu néni igazán hithű kommunista volt, minden szemináriumot kijárt, minden agitációban részt vett, ha kellett, felszólalt a Szabad Nép félórán, ha kellett, jegyezte a tervkölcsönt, elítélte az imperializmust, harcolt a békéért, dekorálta az irodát, tapsolt, ha tapsolni kellett, de ezt az egy pártutasítást, hogy Auschwitzról ne beszéljen többet, hiába igyekezett, nem tudta teljesíteni.