Egy hős ambivalenciái

 

Tom Segev: Simon Wiesenthal. The Life and Legends. London: Jonathan Cape, 2010. 482 Pgs. A héber eredetiből angolra fordította: Ronnie Hope.

 

Tom Segev az izraeli „új történészek” egyik legismertebb reprezentánsa. E csoport az elmúlt évtizedek során kulcsszerepet játszott azokban a vitákban, melyeket a cionizmus és posztcionizmus kérdéseiről, Izrael állam kívánatos alapelveiről és történeti-legitimációs bázisáról folytattak. Segev egyben Izrael modern kori történetének kulcskérdéseit és sorsfordító pillanatait feldolgozó monográfia-sorozat szerzője is, melyet már több nyelvre lefordítottak. (Magyarra még nem.)

Segev A hetedik millió címmel sokat vitatott és sokak által elutasított munkát is jegyez, melynek lapjain a holokauszt izraeli emlékezetének, illetve politikai érdekek szerinti felhasználásának történetét kívánta kibontani. Nagyszabású történészi kutatásai mellett Segev közvetlenebb módon is törekszik az izraeli közvélemény befolyásolására: a Haaretz újságírójaként is rendszeresen publikál.

Segev új műve a héberül írott, de angolul és németül is szinte egyidejűleg kiadott Simon Wiesenthal. The Life and Legends. Az életrajz a szerző korábbi műveihez hasonlóan adatgazdag, sok, korábban hozzáférhetetlen, elsődleges forráson, valamint hat ország levéltárainak dokumentumain alapul. (Wiesenthal hat évtizeden keresztül gyűjtött személyes archívuma nem kevesebb, mint 300 ezer lap terjedelmű!) A nácivadász életrajzának megírásával Segev újfent egy kultikus történethez, egy sokak által hősként tisztelt, széles körben elismert morális (bár nem feltétlenül intellektuális) autoritáshoz közelít – ezúttal azonban nem a deheroizálás szándéka vezérli.

Bár a – professzionális történetírók körében oly gyakori – mítosztalanítás szándéka itt is felbukkan, s a szerző komoly figyelmet szentel a nácivadász néhány ellentmondásos kijelentésének és tettének, ám Wiesenthal érdemeit a könyv adatai messzemenően alátámasztják, a személyével kapcsolatos becsmérlő vádak nagy többségét pedig megalapozatlannak mutatják. Vitán felül állnak Wiesenthal érdemei sok száz náci bűnös elfogásában és bíróság elé állításában.

Érdemeit mi sem mutatja jobban, mint hogy munkája nagy részét személyesen, gyakran teljesen társtalanul végezte, s egyedül a köré fonódott (és gyakorlati haszna miatt maga által sem elutasított) mítosz volt segítségére. Wiesenthal a nyilvánosság tereiben sokat szereplő, de alapvetően zárkózott és magányos ember volt, aki felderítő munkája mellett leginkább bélyeggyűjtő szenvedélyének élt. Nagyobb együttműködést igénylő projektekben eleve nem szívesen vett részt – személyes viszonya még a róla elnevezett Los Angeles-i központ vezetőivel sem volt harmonikus. Hatalma és (Ausztriában, de másutt is vitatott) tekintélye fáradhatatlan kutatómunkáján, tudásán, személyes hitelességén, valamint a média ügyes (olykor kifejezetten manipulatív) használatán nyugodott.

Segev életrajzának tanúsága szerint Wiesenthal szinte bármilyen segítséget szívesen fogadott és ennek megfelelően hosszú élete során a legkülönbözőbb emberekkel került munkakapcsolatba: sok elkötelezett és lelkes önkéntessel, nem kevés kalandvágyóval és bizony néhány csalóval is. Kezdeményezéseinek sikere sokban függött a véletlentől és a szerencse forgásától. Visszatérően érték kisebb-nagyobb csalódások: alapvető célját, a jogi igazságszolgáltatást gyakran nem érte el, ám komoly eredményeket is rendszeresen sikerült felmutatnia. Így például senki sem tett nála többet a treblinkai haláltábor parancsnokának, Franz Stanglnek (nem sokkal halála előtt bekövetkezett) bebörtönzéséért. Legnevezetesebb sikerét, Adolf Eichmann elfogását (melyben kétségkívül neki is része volt) is súlyos csalódás előzte meg. Eichmann hollétéről az izraelieket Wiesenthal már 1953-ban értesítette – ám egy izraeli illetékes a levelet „gondosan” félretette.

Miközben Wiesenthal méltán híresült el nácivadászként, következetesen visszautasította a kollektív bűnösség tézisét, akárcsak a bosszúállás lehetőségét – olyannyira, hogy a zsidó kollaboránsok (akiknek meghatározása mindig óriási gondokat okozott) megbűnhődéséért is síkra szállt.

Simon Wiesenthal élettörténete rettenetes, lenyűgöző és felemelő részletekben egyaránt gazdag. E 20. századi hős portréja összetett és helyenként kifejezetten ambivalens. Miközben Izrael iránt szilárdan elkötelezett volt, olyannyira hogy magától értetődőnek tartotta az izraeli szervekkel való együttműködést (és előszeretettel hangsúlyozta a nácik és az arabok között fennálló kapcsolatokat), huzamosabb ideig sohasem tartózkodott Izrael földjén. Sőt, a Habsburg Birodalomban született Wiesenthal a mauthauseni táborból kikerülvén éppen a náci múltjának elhallgatásában érdekelt, súlyos és vitathatatlan felelősségét letagadni próbáló Ausztriában maradt, ahol ráadásul (valószínűleg tudtán kívül) állami megfigyelés alatt is állt. Ahogy Segev fogalmaz, „zsidóként mondhatta volna azt, hogy az osztrákok egyszerűen nem érdemlik meg, hogy megvédje őket maguktól, ám e helyett úgy gondolta, hogy közéjük tartozik” (85). Viszont a zsidók közös sorsában és szolidaritásuk szükségességében, az egész emberiség érdekében végzett zsidó misszió gondolatában szilárdan hitt.

Wiesenthal sokat tett a cigányság szenvedéseinek megismertetéséért. A nácizmus lesújtó, de talán részben pozitívan is felhasználható tanulságait sohasem akarta csoportspecifikusnak tudni. A németeket és osztrák honfitársait is rendszeresen emlékeztette, hogy a náci bűnözők kiközösítése korántsem csak zsidó ügy, hanem az ő érdekük is. Wiesenthal e felfogásával nem aratott osztatlan sikert, szembehelyezkedett vele többek között Elie Wiesel, aki határozottan kiállt a holokauszt zsidó katasztrófaként való értelmezése mellett. Wiesenthal és Wiesel az 1980-as években már érezhetően riválisként tekintett egymásra, mígnem Wiesel végül (és vélhetően épp Wiesenthallal szemben megválasztva) Nobel-békedíjban részesült.

Segev némileg spekulatívnak hangzó konklúziót fogalmaz meg Wiesenthal paradox bűntudatáról. Eszerint Wiesenthal saját magának nem volt képes megbocsátani (pedig konkrétan nem is volt miért), ezért a holokauszt emléke még annál is jobban üldözte őt, mint amennyire ő üldözte a bűnelkövetőket (404). E bűntudatot az táplálta volna, hogy Wiesenthal néhány német rabszolgatartó viszonylag tisztességes hozzáállásának köszönhette túlélését Lvovban, melynek 160 ezres zsidó közösségéből alig néhány ezren élték meg a szovjet hadsereg megérkezését. Feleségével közösen készített listája szerint 89 rokonukat ölték meg.

A Simon Wiesenthal olvasmányosan megírt könyv. Kronologikus elbeszélése során a holokauszt kulturális emlékezetének alapvonásai, nyugati tudatban betöltött jelentősége is kirajzolódik. Megjelenik a bűn és a büntetés, a megbánás és a megbocsátás helyes, illetve méltányos viszonyának problémája, hiszen a nácik bűneinek megítélése a felelősség, az igazságosság és az igazságszolgáltatás újfajta felfogását tette szükségessé.

Laczó Ferenc