Csipetnyi bulvár

 

Lugosi Viktória: Dafke. Ulpius-ház, 2009, 270 oldal, 2999 Ft

 

Sokféle módon, sokféle hangnemben lehet az élet nehézségeiről, betegségekről, terhességről, szülésről írni, vagy, ahogy ebben a könyvben, arról, hogyan lesz egy meddő házaspárnak lombikbébije a nyolcvanas évek végén, Magyarországon. Lugosi Viktória, mint az előző, első regényében, az Ajvéban, itt sem a könnyes-édes-bús, vagy a tragizáló hangot választja. Egy interjúban (168 óra, 2009. aug. 29.) nyilatkozza is, hogy „retteg az érzelgősségtől”. Aztán azt mondja: „behányok tőle”. Ez a kis szövegszelet – bár kiragadott – számomra tükrözi azt, amit a könyv problémájának tartok: azt a már a fülszövegben is észlelhető stiláris billegést („Szart se ér, hogy kifogtam egy fantasztikus pasit.” [12.]), esetenként modorosságot, amely az érzelgősség-mentességre való törekvés következménye, és ami sajnos túlmegy ezen: nemcsak az érzelmességet védi ki, vagy kerüli meg, hanem az érzelmeket általában. Ez a könyv nem igazán tud az érzelmekkel bánni. Meglep, mert az Ajvéban ez nem így volt, az Ajvé tudott őszinte és megrázó lenni. A Dafke adagol – ahogy a profi mesterszakács férj az egzotikus hozzávalókat az erotikusnak szánt főzési jelenetben. Kiszámítottan adagolja az érzelmeket, hogy olvasmányos, pörgős, érdekes legyen – ami egyébként jól is sikerül –, de egy ilyen, természetéből fakadóan érzelmi téma esetében ez helyenként visszaüt.

Az adagolás különben nem áll távol a főhősnőtől, a húszas évei vége felé járó televíziós újságírótól sem (az említett interjú szerint a foglalkozás önéletrajzi elem, a lombik nem), a szakmájához tartozik. S bár azt a változatát, amelyre a sikerfilmek kiabálós-ámde-jószívű rendező, főnök, stb. alakjaira hajazó főszerkesztő tanítja (a műsornak olyannak kell lennie, amitől „a nyolc általánost végzett tápiómocsoládi kismamának bizseregni kezd a puncija” [41.]), a főhősnő, lévén a minőség híve, illően kritikával szemléli és ellenzi (meg is kapja a főszerkesztőtől: „Nincs benne se vér, se geci, se könny” [40.]), magát az adagolást mint technikát átveszi, s így eléri, hogy egy új sorozatban, az „izgalmas tudományos” témák sorában megbújva adásba kerül a lombikprogramról készített műsora. Nem tudom ezt másként olvasni, mint a „hogy készült ez a könyv”-kérdésre adott mise en abyme tükörszerű válaszként.

Ahogy az Ajvé, úgy a Dafke is pesti zsidó családok humorral ábrázolt életterében játszódik. A lombikos főszálba ágyazódnak be a rendszerváltás körüli magyar valóságot bemutató epizódok, a cipzáras övbe rejtett valuta, a lakással kecsegtető, de az idős bácsival nem törődő rokonok által a bácsi halála után csúnyán kijátszott eltartási szerződés, valamint a főhősnő és anyja gyűlölök-szeretek, zivataros és hangos viszonya, a széderesti családi vacsorák. Ezeket a részeket jobban szerettem – jobban is hasonlítanak az Ajvéra. A nézőpont külső, a hang ironikus, nem szeretné, ha túl személyesen olvasnám, megtart egy bizonyos fanyar, profin kimért távolságban, és ezt rendjén valónak is érzem. Itt kisebb a disszonancia a szlenges fordulatok és a történet érzelmi telítettsége között („Bár az utolsó ebédmeghívás rémesen végződött, mégsem mondhatom, hogy bocsi, elcseszted a napom, nem randizok veled.” [54.]), és ezért nem annyira kirívó az ellenpontnak, feszültségoldásnak szánt bulváros íz.

A baj akkor van, amikor a szerző úgy akar érzelmi hatást kiváltani, hogy a jelenetek témájából adódó érzelmi telítettségét lefokozza. A nyitó kórházi jelenetben a főhősnő egy számtalan sikertelen kezelésen átesett, a hormonoktól alaktalanná hízott nővel – mint potenciális saját jövővel, rémképpel – szembesül. Ezt követi egy szépen felépített asszociatív emlékezéssorozat. Az orvosi szakvéleményből kiderül, egészségesek mindketten, de nem kompatibilisek; innen elágazva egy tévés munka, az autista kisfiú története (akit saját kérésére kötöz le az anyja, hogy ne tudja magát ütni, s akinek minden vágya, hogy a hónap végén is jusson pénzük a napi doboz tejfölre); a már említett főzési epizód, aztán a házaspár találkozásának története – a főhősnő a virágpiacon forgatott, férje az ott megismert különlegesen pozitív személyiség, az egyik árus, Mici néni unokája. (A részeket nem könnyű újra kikeresni – nincs a könyvben tartalomjegyzék.)

„Tök jó volt újra végiggondolni, elterelte a figyelmemet arról, hogy megfagytam a rövid ujjú pólóban. A virágos hálóinges nőn volt köntös…” (50.) – a hosszú emlékező kitérő után így érünk vissza a kórházba, a jelenbe. Nekem ez nem hiteles. Az embernek, szerintem, nem a pólójáról kell elterelni a figyelmét, ha arra vár a folyosón, mikor mehet be egy kisműtétre, petevezeték-átfújásra. A következő oldalakon aztán persze jön ez is, kiderül, a fehér jogging hazugság, álca, mintha nem is lenne a főhősnő (akinek nincs neve végig) kórházlakó, pedig hát valójában az, s még az is lehet, ő is kövér lesz a hormontól, mint a hálóinges, s hogy fél is, és imádkozik, ahogy a nagymamája tanította. De ekkora már elrontotta a dolgot a „tök jó” meg a póló, profánnak érzem az egészet, kiábrándítónak, hárítósnak-elkerülősnek. Nem értem azt sem, hogy fordulhatnak elő olyan tévedések, mint a főhősnő elmélkedése az inszemináció után: „Ha sikerül, a megtermékenyült petesejtnek hamarosan meg kell tapadnia és el kell kezdenie osztódni” (130.). Ez pont fordítva van, szerintem sokan tudják, de íme, egy biztos forrás, a Kaáli Intézet honlapja: „A megtermékenyített, osztódásnak indult petesejt a méh üregébe vándorol, és miután itt beágyazódik, létrejön a terhesség”.

Lugosi Viktória perspektívája valahol a tényfeltáró újságíró és a sikerkönyv-író között helyezhető el. Ez a keverék néhol nem szerencsés, de van pozitív hozadéka is: a dafke-attitűd, amely nemcsak a főszereplő sorsára vonatkoztatható, hanem – (ön)iróniába játszó dühként – azt a társadalomkritikai alapú tettvágyat táplálja, amelyet a tv-műsorból ki kellett hagyni. Amiről nem szólhatott a lombikos film – arról szól a könyv. Az elrettentő kórházi viszonyok, a betegek kiszolgáltatottsága, az orvosok betegek feletti hatalma, rossz munkakörülményeik – ma is ilyen ez. (Bár pont a magán lombik-intézetekben más a helyzet.) Ez nem változott húsz év alatt, és nemigen fog a közeljövőben sem változni. Éppen ezért kétségtelenül fontos, hogy valaki beszéljen erről, úgy, hogy minél többen olvassák.