Csak gyász – semmi gyűlölet

Ha az élet elég hosszú, kilencven, száz vagy százegy év – gondoljunk Hans Keilson (1909-2011) író és pszichoanalitikusra – akkor gyalázkodás, üldözés, idegenbe menekülés és földalatti mozgalom után, azok utódaitól, akik az életére törtek, lehet akár díszpolgárságot is kapni.

És lehet fürödni a késői dicsőség fényében. Így történt azzal a talán utolsó száműzött szerzővel, aki a harmincas években kénytelen volt a puszta életét mentve elhagyni Németországot. Holott 1933-as debütálása a Fischer Kiadónál ígéretes írói karriert jósolt. Csakhogy 1934-ben, pár hónappal a Reichstag-tűz és a könyvégetés után, Az élet megy tovább (Das Leben geht weiter) című önéletrajzi műve után betiltották, törvényen kívül helyezték, kiszolgáltattatott a nácik rasszista intézkedéssorozatának. Igazi jelentőségét csak 2010-ben, 100 éves korában ismerték el, a New York Times áttörést hozó méltatása nyomán.
Hans Keilson minden regényében és elbeszélésében kikerüli a főhősök etnikai azonosítását, a narratívát magasabb szintre emeli. Az élet megy tovább-ban (Das Leben geht weiter) apja üzleti hanyatlását ábrázolja, a textilkereskedőét, a világgazdasági válság és a közelgő vész, a Weimari Köztársaság összeomlásának és a fasiszták küszöbön álló hatalomátvételének idején. Keilson elbeszélő tehetsége többek között abban áll, hogy alig nevez valamit és valakit néven, de mégis csalhatatlan tisztaságú a keletkezett korrajz.
A már a háború alatt vázlataiban létező regény, Az ellenség halála majdnem pszichoanalitikus pontossággal írja le az üldözők és áldozatok közötti határvonalak kiépülésének légkörét. Ezekben a szövegrészletekben talán a legvilágosabban rajzolódnak ki az ezeréves birodalom körvonalai, az olvasó pedig mély betekintést nyer a sírgyalázók miliőjébe, gondolataiba és érzelmeibe, félelmeibe és gőgősségébe. A változatlan, örök minták bukkannak fel Keilson először 1959-ben megjelent, leginkább esszéregénynek nevezhető művében.
Majdnem hét évtizeddel a Soá után még mindig érdekes téma a náci bűntettek történelmi és irodalmi feldolgozása. Vajon miért? Sokféle okkal magyarázható. Mindenekelőtt emléket állítani az áldozatoknak, s egyben beteljesíteni az irodalom szerepét, hogy az emberiség emlékezete legyen, azért, hogy hasonló bűn soha többé ne fordulhasson elő! Mert a rossz éppúgy burjánzik titkon, mint nyilvánosan. Kelet-Európa a múltfeldolgozás kellős közepén jár, mindkét totalitarizmus bűntetteivel birkózik, amennyiben birkózik.
Vannak könyvek, amelyeknek több évtizedre van szükségük, hogy bevésődjenek az olvasók tudatába. Az ellenség halála ilyen. A Keserédes komédia, a tragikomikus megszabadulás egy holland rejtekhelyen elhunyt bujkálótól, akinek zsidó mivolta nyilvánvaló, úgyszintén.
Mást hibáztatni a saját kudarcért, őket kirekeszteni, üldözni, megsemmisíteni, vélhetően ez az alulmaradottak életstratégiája. Pszichoanalitikusként Hans Keilson jól ismeri ezeket a viselkedési mintákat. Szinte gyámolatlanul jelenti ki, nem sokkal halála előtt megjelent Ott áll a házam (Da steht mein Haus) című önéletrajzi könyvében, hogy nem képes gyűlölni. Csak gyászolni tud, ha családja, népe sorsára gondol. De talán éppen ebben áll emberi nagysága, és abban a segítségben, amit a háború után évtizedekig nyújtott olyan zsidó árvák pszichikai gondozásában, akik szüleiket Auschwitzban elvesztették, hogy azok lelkileg többé-kevésbé egészséges életet élhessenek. Egyik utolsó interjújában nyilatkozta, hogy pszichoanalitikusként végzett tudományos és gyakorlati munkáját mindig többre tartotta irodalmi tevékenységénél. A fontossági sorrend megítélése egyedül rá tartozik. Az olvasó viszont fejet hajthat a kiváló ember és író előtt.

(Hans Keilson: Az ellenség halála, 304 o., 3290 Ft. Keserédes komédia, 126 o., 2366 Ft. Mindkét könyv Várnai Péter fordítása, Partvonal Kiadó, 2011)
Hans-Henning Paetzke