Charlotte Delbo

A próbababák

Nézzétek. Nézzétek. – Összekuporodva ültünk a priccsünk deszkáin, ami ágyként,asztalként, padlóként szolgált. A tető nagyon alacsony volt. Csak ülni lehetett, behúzott fejjel. Nyolcan voltunk – a mi nyolcas csoportunk, amelyet csak a halál választ majd el –, ezen a szűk kis négyszögön gubbasztva. Már kiosztották a levest. Sokáig vártunk odakint, hogy egymás után a stubhova gőzölgő kondérjához kerüljünk. Jobb karján felhajtott ruhájában a merőkanalat a kondérba merítette, hogy kiossza a levest. A levesgőz mögül kiabált. A pára tompított a hangján. Kiabált, mert lökdösődtek és beszélgettek a sorban. Mi komoran várakoztunk, zsibbadt kezünkben a csajkát tartva. A leves már a térdünkön volt, ettünk. Koszos volt, de az íze meleg.

„Nézzétek, az udvaron, láttátok…”
– „Jaj! ” – Yvonne P. elejti a kanalát. Már nem éhes. A rácsos ablak a 25-ös barakk udvarára néz, amelyet falak vesznek körül. Van egy ajtó a táborban, de ha ez az ajtó kinyílik, amikor arra jártok, gyorsan fussatok, mentsétek a bőrötöket, ne próbáljatok az ajtóra nézni, ne akarjátok kitalálni, mi lehet mögötte. Meneküljetek. Mi, az ablakon keresztül, rálátunk. Soha nem fordítjuk arra a fejünket.
„Nézzétek, nézzétek.”
Először kételkedünk abban, amit látunk. Nehezen kivehető a hóban. Tele van velük az udvar. Meztelenek. Egymás mellett hevernek. Fehérek. Olyan fehérség, ami kéklik a havon. A fejek megborotválva, a fanszőrzet kemény, egyenes. A holttestek megfagytak. Fehérek, barna körmökkel. A kimeredő lábujjak igazából nevetségesek. Hidegrázóan nevetségesek.
Courtais körút, Montluçon-ban. Apámat vártam a Nouvelles Galeries előtt. Nyár volt, a nap melegen sütötte az aszfaltot. Megállt egy teherautó, férfiak kezdtek rakodni. Próbababákat szállítottak a kirakatba. Mindegyikük megragadott egy próbababát, és a bolt bejáratához vitte. A próbababák meztelenek voltak, így illesztéseik is jól látszottak. A férfiak nagy gonddal hordták és fektették le őket a fal mellé, a meleg járdára.

Néztem őket. Összezavarodtam a próbababák meztelensége láttán. Azelőtt gyakran láttam próbababákat a kirakatban, ruhában, cipőben és parókával, karjuk természetellenesen behajlítva. Soha nem gondoltam, hogy meztelenül, kopaszon is léteznek. Soha nem gondoltam, hogy a kirakaton, a világításon, a mesterséges mozdulatukon kívül is léteznek. Amikor erre rájöttem, ugyanolyan rosszullét kapott el, mint amikor először láttam egy halottat.

A próbababák most a hóban fekszenek, és ez a téli ragyogás a napsütötte aszfaltot idézi.

Akik most ott a hóban fekszenek, azok a társaink, tegnapról. Tegnap még álltak az appel alatt. Ötösével kapaszkodtak egymásba egy sorban, a Lagerstrasse mindkét oldalán. Munkába indultak, vonszolták magukat a mocsarak felé. Tegnap még éhesek voltak. Tetvesek voltak és vakarták magukat. Tegnap még falták a koszos levest. Hasmenésük volt és verték őket. Tegnap még szenvedtek. Tegnap még meg akartak halni. Most ott hevernek, meztelen holttestek a hóban. A 25-ös barakkban haltak meg. A 25-ös barakkban a halál nem jár azzal a megnyugvással, amit még itt is várnánk tőle.
Egy reggel, csak mert elájultak az appel alatt, csak mert még színtelenebbek voltak, mint a többiek, egy SS-tiszt feléjük intett. Egy sorba állíttatta őket, ami még inkább kiemelte minden torzulásukat, az összes fogyatékosságukat, amely addig elveszett a tömegben. A sort aztán, az SS kíséretében, a 25-ös barakk felé terelték.
Voltak olyanok, akik egyedül mentek. Önként. Mint az öngyilkosok. Várták, hogy egy őrjáratban lévő SS-tiszt előtt kinyíljon az ajtó – és beléptek.
Voltak olyanok is, akik egy nap nem futottak olyan gyorsan, mint ahogy kellett.
Voltak még olyanok is, akiket a társaik kénytelenek voltak magukra hagyni az ajtóban, és akik azt kiabálták: „Ne hagyjatok. Ne hagyjatok itt.”
Napokon keresztül éheztek és szomjaztak. Főleg szomjaztak. Fagyoskodtak, szinte ruhátlanul, szalma és takaró nélkül feküdtek a deszkákon. Haldokló és megőrült nőkkel összezárva, saját haldoklásukat és megőrülésüket várták. Reggelente kijöttek. Botütésekkel hozták ki őket. Botütések haldokló és őrült nőknek. Az élőknek végig kellett vonszolniuk az éjszaka halottait az udvaron, mert a halottakat is meg kellett számolni. Az SS-tiszt végigvonult. Azzal szórakozott, hogy a nőkre eresztette a kutyáját. A táborban mindenhonnan üvöltés hallatszott. Az éjszaka üvöltései. Az appel véget ért. A nappal csendje. Az élők visszamentek. A holtak a hóban maradtak. Levetkőztették őket. A ruhák jók lesznek másoknak.
Két-három naponta teherautók érkeztek, hogy az élőket a gázkamrába vigyék, a holtakat a krematórium kemencéjébe dobják. Az őrület lehetett az utolsó reménye azoknak, akik bekerültek ide. Néhánynak, akiket a konok élni akarás ravasszá tett, sikerült megszöknie indulás előtt. Néha több – maximum három – hétig maradtak a 25-ös barakkban. Látni lehetett őket az ablakok rácsainál. Könyörögtek: „Inni. Inni.” Vannak beszélő árnyak.
„Nézzétek. Jaj, biztos vagyok benne, hogy megmozdult. Ott, õ, az utolsó előtti. A keze… az ujjai szétnyílnak, egészen biztos vagyok benne.”
Az ujjak lassan szétnyílnak – a hó egy színevesztett tengeri rózsába borul.
„Ne nézzétek. Minek nézitek?” – kérlel Yvonne P, tágra nyílt szemmel, tekintete a még mindig élő holttestre szegezve.
„Edd meg a levesed – mondja Cécile. – Nekik, nekik már nincs szükségük semmire.”
Én is nézem. Nézem ezt a holttestet, amely még mindig mozog, és nem érzek semmit. Most már nagy vagyok. Most már félelem nélkül nézhetem a meztelen
próbababákat.

Charlotte Delbo

Oh ti akik tudtok
tudtátok hogy az éhségtől csillog a szem
s a szomj elhomályosítja
Oh ti akik tudtok
tudtátok hogy a halott anyánk láttán
lehet könny nélkül maradnunk
Oh ti akik tudtok
tudtátok hogy reggel meg akarunk halni
s este meg félünk
Oh ti akik tudtok
tudtátok hogy egy nap több mint egy év
egy perc több mint egy élet
Oh ti akik tudtok
tudtátok hogy a láb sebezhetőbb mint a szem
az idegszál keményebb mint a csont
a szív szilárdabb mint az acél
Tudtátok hogy az úton a kövek nem sírnak
hogy csak egy szó van a rémületre
csak egy szó a rettegésre
Tudtátok hogy a szenvedés korlátlan
a borzalomnak nincs határa
Tudtátok
Ti akik tudtok.
(I, 21)

Az anyám
két kéz egy arc volt
Meztelenül rakták elénk az anyáinkat
Itt az anyák többé nem anyjuk gyerekeiknek.
(I, 15)

(Marczisovszky Anna fordításai)

Ami engem illet
még mindig ott vagyok
ott haldoklom
minden nap kicsit többet
áthalom újra
azok halálát kik meghaltak

(Szántó T. Gábor fordítása)

Alice lába

Egyik reggel az appel előtt a kis Simone, miután a 25-ös barakk mögé ment, egész testében remegve tér vissza: „Ott van Alice lába. Gyertek, nézzétek meg.”
A 25-ös barakk mögött volt a halottasház, egy deszkabarakk, ahová a revirből kihozott holttesteket sorakoztatták. Halomba rakva várták a teherautót, amely a krematórium kemencéjébe vitte őket. A holttesteket patkányok rágták. Az ajtó nélküli nyíláson át látni lehetett a meztelen testek halmát és a fel-felcsillanó patkányszemeket. Amikor túl sokan voltak, kívülre is rakodták őket.
Szépen elrendezett boglya a holttestekből, mint egy igazi boglya az éjjeli holdfényben és a hóban. De nem félünk rájuk nézni. Tudjuk, hogy az elviselhetőség határainál járunk, és megtiltjuk magunknak, hogy átérezzük.
Alice hóban fekvpő lába él. Érezhető. Biztosan levált a halott Alice-ról.
Mindig szándékosan megnéztük, ott van-e még, és minden alkalommal elviselhetetlen az egész. Alice magára hagyva, a hóban haldoklott. Alice, akit nem tudtunk megközelíteni, mert gyengeségünk a földhöz szegezett minket. Alice, aki magányosan haldoklott, és nem hívott senkit.
Alice már hetek óta halott volt, de a műlába még mindig ott hevert a hóban. Azután újra havazott. A hó befedte a lábat. A sárban bukkant elő újra. A lába a sárban. A még élő Alice-ról lecsatolt holt lába a sárban.
Sokáig láttuk még. Egy nap aztán nem volt sehol. Valaki biztosan elvitte, hogy eltüzelje. Minden bizonynyal egy cigány, senki másnak nem lett volna bátorsága hozzá. Marczisovszky Anna fordításai