Bárdos Pál: Félálomban

hányom-vetem magam. Ébren álmodok. Állok valahol, talán a lágerben és hat fekete ruhás, pajeszos, kipás ortodox fiú áll körülöttem. Nagyfiúk, fölém magasodnak. Mondanám nekik, hohó, ti kicsik voltatok, a lágerben kisfiú volt minden hószed gyerek, olyan korú, mint az öcsém, benneteket tanítottalak betűvetésre. De a szájam nem nyílik szóra, tátogok csak, mint a halak. Ők meg, ez bizonyos, fenyegetően állnak ott. Hatan egy ellen? Kérdeném. Mivel ártottam nektek? Kit bántottam? Egyáltalán. Honnan kerültök az álmomba? Miért hiszem, hogy Möllersdorfban vagyok, mikor jól tudom, hogy nem ott vagyok? S hogyan állhattok körülöttem Möllersdorfban, mikor abban se vagyok biztos, hogy ott voltatok?
Nem emelnek kezet rám, szemük se rebben. Mégis fenyegetnek konok tekintetükkel, félelmetes a némaságuk, vészjósló a mozdulatlanságuk, baljós az egész helyzet, aggasztó kicsinek lennem ennyi nagyfiú között. De hisz már felnőttem, sőt, megettem kenyerem javát, magyarán öregszem, magyaráznám nekik, mit kerestek az ágyamban, ti vészterhes kamaszok?
Hallgatnak, aztán megszólal az egyik. Itt vagyunk a daleszban. A legnagyobb daleszban. És ti hoztátok ránk a córeszt.
Ez nem igaz. Tökéletesen mindegy volt, ki ortodox, ki neológ. Orgona volt a templomunkban, kórus énekelt, magyarul prédikált a rabbi, magyarok szerettünk volna lenni. Ettől még… de néha magam is kételkedek. Választott út volt ez? Alku, leíratlan szerződés, vagy csak kényszerpálya? Hányszor kell megszegni egy nem létező egyességet, hogy érvényét veszítse? De egy dolog az önvád, más a fenyegető számonkérés. Menjetek a fenébe, mondanám, ha nem tudnám ébren is, álmomban is, hogy végső fokon nekik van igazuk.
Fetrengek, felgyűrődött a párnám, lerúgtam a takarót, se nem alszom, se föl nem ébredek. Állnak körülöttem, csigába göndörödik a pajeszuk, földig ér a fekete köpeny rajtuk, bizonyára mind a hatan viselik a ciceszt, néha kedvem támad gúnyolódni velük, máskor némi tiszteletfélével nézek rájuk. Avult babonák rabjai, rajtuk a Törvény igája, de ők viselik, tűrik, inkább koplalnak, de nem tesznek méltatlan falatot a szájukba. A legnagyobb hőségben is viselik fekete ruhájukat, a kalapot, néha régmúlt lengyel pánok prémsapkáját. Ókorból itt maradt emlékek, mégis atyafiak. De ebben az egy dologban igazságtalanok, rossz helyen kereskednek magyarázatért olyan kérdésben, amelyre hitük nem tud válaszolni. Az az igazság, se ők, se más nem tudja a választ, mi miért történt velünk. Se azt nem magyarázza semmi, hogy egyáltalán megtörténhetett.
Gyerekkorom világa. Makó. Ortodox hagymakereskedők. Bolgárkertészekkel délről fölszivárgott, jiddis helyett ladinót beszélő zöldségtermelő szefárdok. (Apa így mondta: szfaradinok.) Haszid lókupecek foghagyma és pálinkaszaggal. A vallás hajdani egységét őrző óhitűek, a status qou ante hitközség tagjai, nevetségesen kis imahelyükkel, (Hol van az a mi templomunktól?) A Főtér polgári büszkeséggel eltelt magyar nacionalista neológ nagy- és kiskereskedői. Gazdag polgárok és szegény snorerek. Snoderezésben versengő virilisek és napokat evő lúzerek. Nem kétezer zsidó, egész világ pusztult velük. Máig sem hiányoznak senkinek.
De miért bántanának éppen engem ezek a fekete alakok?
Eszembe jutnak a téli esték, a korai sötétség, mikor szívdobogva rohantam hazafelé a Habonimból, a szocialista-cionista szervezetből, mert azt beszélték, a Mizrachi tagjai, a jobboldali ortodoxok meglesik és megverik a neológ gyerekeket. Rettenetesen féltem, pedig csak néhány sarkot kellett futnom hátra-hátra nézegetve, míg hazaértem. Lehetséges, hogy akkor nem értek utol és most akarják ismeretlen sérelmeiket rajtam megtorolni?
Állnak körülöttem. Hat félelmetes fiú magasodik fölöttem. Ébredésért könyörgöm. Ébren talán logikusak a dolgok. Tudományos a magyarázat. Természettudományos a világkép. Ebben a félálomban viszont minden csak valószínű. Vagy lehetséges. Vagy lehetetlen. Magam sem tudom. Egyet tudok: szeretnék fölébredni. Menjetek. Menjetek, drága fiúk. Ne molesztáljatok félálmában ártatlanokat.

Gyűlöltük

Iszonyodtunk tőle. Pedig szép kislány. Olyan három éves forma. Jött utánunk, nyújtotta a kezét, könnyes a szeme, könyörgött, sírt, minden hiába. Elfordultunk, odébb mentünk, futottunk előle. Egyikünk se szólt hozzá. Még Perlmutter Jutka is kerülte, pedig ő a jószívű közöttünk, anyás természet, tud és szeret bánni a kicsikkel. Öcsi a maga módján fejezte ki érzelmeit: háta mögé került és belerúgott. Mindnyájan boldogan nevettünk össze, ha sikerült leráznunk. Az anyja hogy, hogy nem, Szentes óta hurcolt magával egy piros sajtárt. A kislányt annak az alsó részében vécéztette. Leborította a felső résszel, s így nem bűzlött az edény. Ha meg hozták a kávét, levest, miegymást, felfordította a sajtár fedőjét, s a kislány abból evett. Ezért menekültünk előle, futottunk tőle, ezért nem hallottuk meg a könyörgését, nem vettük be a játékokba, nem viseltük el a jelenlétét. Mert ott evett, ahol szart.
Nem ő volt a legkisebb. Volt ott egy bizonyos Lélike. Ő éjszakánként bömbölt. Egyszer Gombó Vili bácsi leordított az alsó helyiségbe, ahol a priccsük volt. „Fojtsák már meg azt a kölyköt, vagy én ülök a szájára.” Gombó bácsi hajdan kövér ember, nem örült volna Lélike, ha ráül, de Gombó bácsinak végül is csak a szája nagy, ordít, fenyegetőzik, de a légynek se árt. Lélike anyja pedig mindig sírt. „Nem értem. Nem értem. Otthon régen szobatiszta volt. Mi van vele, hogy mindig a nadrágba csinál? Mi van veled, Lélikém, mondd meg, most mit tegyek veled?”
Egyszer elbújtunk a szentesi asszony lánya elől egy priccs alá, s a Hoffmann ikrek egyike, (sosem tudtam közülük ki melyik, pedig Öcsivel egykorúak voltak, s a lágeriskolában tanítottam őket) azt mondta mély megvetéssel. „Sajgec. Beletojik a dörgemüzébe.” Meglepetésemre Öcsi, aki különben a legjobban utálta a kislányt, azonnal kontrázott. „Te csak ne bántsad a neológokat, Hoffmann. Gondolj Lélikére. Ő a nadrágjába szarik. Pedig ortodox!”

 

Samuel Menasse

Az ígéret földje
A világ
Tetején
Szemeimen túl
Csodás
Tudom, a Számûzetés
Mindig
Reménytõl zöld –
A folyó
Min átkelni nem tudunk
Örökké árad.

Szántó T. Gábor fordítása

Samuel Menasse New Yorkban élõ, szefárd származású költõ. Fenti verse a Niche Narrows (2000) c. kötetébõl való.