Álmok, látomások, kultúra

Theodor Adorno álmában egy bordélyházban járt, ahol azonban a hatalmas bürokrácia miatt a lányok egyetlen szobába szorultak össze. Szép példája ez annak, hogy egy társadalomtudós álmaiban szexuális vágyak és politikatudományi érdeklődés összekeverednek.
Heller Ágnes Adorno „álomjegyzőkönyveiből” (hallották már ezt a szót?) idéz. A fenti értelmezés már a recenzens agyszüleménye, a könyv szerzője más okból citálja azt a híres embert, aki álmait könyvben osztotta meg a világgal. „Az ő álmai a legszínesebbek” – írja. Van olyan ember, akinek az álmodáshoz van tehetsége. Adorno álmai néha komplett szatírák.
Ám ezzel a könyv végére ugrottunk. Az álom filozófiája igényes elméleti áttekintéssel kezdődik. Mit mond az álomról Arisztotelész, Maimonidész, Descartes, Kant, Hume, Husserl, Heidegger, Freud, Jung, Foucault, Derrida?
Az álmodó én és az ébrenlét énje nem azonos – mondja Husserl – mert az előbbi nem álmodik, hanem tapasztal. Federer különbséget tesz az én-érzés és az én-tudat között. (Előbbit álmunkban, utóbbi az ébrenlét idején éljük át.) Ám – veti ellen Heidegger – végső soron az álmodó én is ugyanabba a világba van belehajítva. Jung érvelése szerint énünk (Selbst) éppenséggel a tudatos és a tudattalan világ találkozásánál van.
Mindaz, amit álmodunk, az ébrenlét óráinak tapasztalatából áll össze, csak teljesen más logika (vagy inkább: logikák) szerint. Az álomban az ébrenlét világának legalapvetőbb szabálya sem érvényes: az tudniillik, hogy minden dolog/személy azonos önmagával. Hiszen az átváltozás álmaink egyik legismertebb jelensége.
Az álomtörténeteknek nincs eleje és vége: egy ponton belecsöppenünk, valahol máshol pedig elveszítjük a fonalat vagy felébredünk. Az álomvilágban nem lehet hazudni sem: ehhez ugyanis szükség lenne a szilárd valóságra, ami nincs. Az álomban vannak vágyak, de nincs akarat: ahol nem érvényes a kauzalitás, ott az akaratlagos cselekvésnek sincs helye.
Miután Heller áttekintette a nagy gondolkodók álommal kapcsolatos vélekedéseit, e tudással fölfegyverkezve nekilát az álmok értelmezésének. Első forrás: a Biblia, melyben egyes álmoknak, álmodóknak kulcsfontosságú szerep jut. Gondoljunk József történetére: az ő álmai, majd az általa megfejtett álmok döntően befolyásolják a zsidó nép történetét.
Az álomtól eltérő műfaj a látomás: itt rendkívül célirányos üzenet hangzik el, ami után a főszereplő pontosan tudja, mi a teendője. A két archetípus: Mózes az égő csipkebokor előtt és Pál a damaszkuszi úton. Utóbbiban világosan tetten érhetők a korábbi próféták (pl. Dániel) klasszikus mintái – mutat rá Heller. A belső vívódásaitól feszült Pál (akkor még Saul) hangot hall, döbbenetében a földre zuhan, és három napra megvakul. Talán epilepsziás rohama lehetett – a kor embere az epilepsziásokat gyakran szentként tisztelte.
A Biblia után a szerző az álmok és látomások másik kincsesbányáját, Shakespeare-t veszi szemügyre. A legismertebb példa ismét egy látomás: Hamleté. Heller ezt is a pszichológus szemével láttatja: Hamletet alighanem szintén belső vívódások emésztették, hiszen sejthette, hogy apja hirtelen halála valójában gyilkosság volt. A szellem (saját belső hangja?) néven nevezi a gyilkosságot és bosszúra szólít fel, amivel semmit nem enyhít a békés természetű királyfi lelki terhein.
Aki a Szentivánéji álom, a Macbeth, a Vihar vagy a Téli rege álmainak és látomásainak elemzésére kíváncsi, olvassa el Heller Ágnes könyvét. Amely – egy-két, német filozófiával foglalkozó résztől eltekintve – könnyen olvastatja magát.
Nyilván az esszéisztikus stílus az oka, hogy a szerző nem tartotta szükségesnek a tanulmányoknál szokásos könyvvégi jegyzeteket és irodalomjegyzéket. Utóbbit különösen sajnálom, mivel ebből tűnne ki világosan, milyen hatalmas anyagot mozgatott meg könyve megírásához.