Albert Memmi: Sóbálvány*

Albert Memmi, arab anyanyelvű, franciául alkotó zsidó író. 1920-ban született Tunéziában, francia középiskolába járt Tuniszban, egyetemi tanulmányait Algírban, majd a Sorbonne-on végezte. Munkásságának középpontjában a három kultúra találkozása áll. Pártolta az arab országok függetlenségi mozgalmait, de a függetlenné vált Tunéziában nem volt maradása. Legismertebb műve a Gyarmatosító és a gyarmatosított arcképe (Portrait du colonisé, précédé du portrait du colonisateur), Sartre előszavával látott napvilágot 1957- ben. A Sóbálvány (La Statue de Sel) első, önéletrajzi ihletésű regénye, 1953-ban jelent meg Albert Camus előszavával.

SABBAT

Egész könyvet szerettem volna írni ifjú éveim boldogságáról, de nosztalgiám ellenére alig tudom elmotyogni ezt az egy-két oldalt, mintha emlékük menekülne előlem. Mégis szeretném megpróbálni: elmondani a péntek estéket és a szombat reggeleket, melyek annyira csodálatosak voltak örömükben és nyugodt szentségükben.

A péntek mozgalmas hajnal formájában érkezett, hogy fenségesen teljesüljön be a győzedelmes Sabbatban, mely bennünket ünnepi ruhába merevített és meggyújtotta az ünnepi gyertyákat. Kallának és nekem ugyan nem voltak új feladataink, de fürödtünk a ház örömlázában. Anyám és a szomszédasszony, Joulie, akiknek Touira nevű lánya segédkezett, egész nap sürgölődtek, szították a tüzet az agyag főzőedény alatt, néha a szobákba is benyitva készítették az ételeket két napra, épphogy megelőzve a sabbatot hirdetô első csillagot. A szobába öt órakor leszálló félhomály új rendet talált: megrakott asztalt, horgolt fehér asztalterítővel letakarva, sárga nárciszoktól díszelgő komódot, fehér takaróval fedett ágyat és kanapét. A nagy réz gyertyatartó és a két főníciai kézilámpa helyettesítette a petróleumlámpát. Sustorgott az olívaolaj, és időnként felsercenve megremegtette a falakon a finom és szokatlan árnyakat. Sabbatkor a fény is kevésbé volt ismerős. Melegvízben megmosakodva, megfésülve és kiöltözve vártuk apámat, aki a szokásosnál hamarabb tért haza. Előbb borbélyhoz ment, és borotváltan, fésülten, sabbathoz illően jelent meg, munkaruhája ellenére. Nehéz kulcsait a komód márványlapjára tette, aztán narancsot, édes citromot, vagy datolyát és magokat, nagy csomag pirított csicseri borsót vett elő zakója mély zsebeiből, meg egy kisebb csomag pisztáciát, melyet átnyújtott anyámnak. Péntek esti barátaink egymás után érkeztek, a szappanos Didakh, az órás Hmainou, és néha Joules, a háztulajdonosnő fia, aki jobban szeretett minket az anyjánál. Apám, fessen, lesimított hajjal, jázmintól illatozó orcával, boldogan és kipihenten, törökülésben ült a kanapén. A férfiak rakit ittak kis pohárkákból, hozzá húsgombócot, csicseri borsót, répát és erősen fűszerezett párolt tököt ettek. Ínyencként ízlelgettem azt a pár csepp alkoholt, mellyel gyakran megkínáltak; és mivel az ünnep elhúzódott, szemhéjam elnehezült és kicsit részeg is voltam, mire eljött a vacsoraidő. Nem emlékszem, hogy valaha is ágyba jutottam volna péntek este; az asztalnál alhattam el, ahogy Kallát is gyakran láttam elaludni ott, akinek fehér arca eltűnt csodás fekete haja mögött.

Ha az ember gondtalan, az álomnak mézíze van. Ébredésnél nyugalom, szokatlan és teljességgel boldog reggel várt ránk – azzá tette apám jelenléte és anyám nyugalma. Sokáig maradtunk az ágyban, bonyolult ugrásokhoz kaptunk atyai segítséget. Aztán, mikor felbosszantottuk és elüldöztük apánkat, fejjel lefelé néztük a világot, lábunkat a falnak támasztva, felségesen beleszédülve a tériszonyba. Ó! A szombat reggelek! A szobában, a tágra nyitott ablaknál, a kéken elterülő ég lassú fehér fellegeivel, a végtelen egyetemben úszva a tűző nap alatt, mint azokban az álmokban, ahol emelkedni éreztem magam a nyitott ég felé, tüdőm és szívem oly tele volt… Ilyen távlatból is fáj még a szombat reggelek emléke. A nárciszok keserű és súlyos illata, ahogy aranylóan kinyílnak az átlátszó üvegben – egész életemben a gazdag ünnepeket idézik.

Apám lassan fejezte be ünnepi készülődését, néhány csepp kölnivizet hullajtott fénylő hajára. Én is mindig szerettem volna ugyanezt a rituálét végigcsinálni, de aztán mindjárt tiltakozni kezdtem: a kölni csípte a szemem és a hajtövem. De késő volt: „Hagyd már magad, nagy szamár, jót tesz a bőrnek.” Anyám sietve felöltöztetett és mindig megkérdezte apámat: „Viszed a fiadat?” „Velem jössz?” – kérdezte apám, mintha visszautasíthattam volna a hét legnagyobb örömét. Aztán megvártuk a hű Josephet. Tíz éve apám egyetlen munkása volt, megtagadta olasz származását, nevét Giuseppérôl Josephre változtatta, és a család tagja lett. Az üzletben bizalmi ember volt, és társ az ünnepnapokon. Amikor egy nap arról beszélt, hogy megnősülne, apám olyan heves ellenállást tanúsított, ami mindnyájunkat meglepett. Homályosan megérezte, hogy Joseph a felesége tulajdona lenne, és újra Giuseppévé válna: olyan ügyesen csinálta mindezt, hogy Joseph agglegény maradt. Esetlenül, meglepően festett szombati öltözékében, szegény ember ápolt, szép ruhában: bézs zakóban és nadrágban, mûselyem sálban, melyen a túl meleg vasaló nyomokat hagyott. A háziasszonyaink rosszul vasalnak, sietnek, vagy túl jól akarják csinálni, nagyon rányomják a vasalót, hogy a használt ruha újnak tûnjön, mintha ez ellensúlyozhatná a viseletességét. Ha Joseph véletlenül későn érkezett, apám ingerült lett. Joseph szó nélkül elfogadta a dorgálást, és örökösen hordott átmeneti cipőjét bámulta. Jól tudta, hogy hibázott. Bodineau-hoz kellett mennünk bőrt választani, aztán Safratihoz, hogy ostort készítsen. Joseph nem tiltakozott, mondván, hogy a bolt nem az övé, hogy a szombat szabadnap, hogy ô ilyenkor szabad. Ahogy apám, ő is a bolthoz tartozott, és a bolt tartott el mindnyájunkat.

Az utca lustán pihent, mint egy fiatal lány egy rózsás reggelen. Már régen odahagytuk a zsinagógát a beszállítók kedvéért, de a szombat reggel szent maradt. Nemesnek és tisztának éreztük magunkat, és a jól öltözött dologtalanok biztonsága járt át bennünket. Aztán hívekkel találkoztunk, akik épp a templomból jöttek és a lágy napsütésben kószáltak, ujjaikkal szorítva könyvüket és kis talit-táskájukat. Arcuk visszhang nélküli, kövéren és boldogan haladtak sietség nélkül, legalább annyira biztosan az egyetemes harmóniában, mint abban, hogy hazatérve virágok és illatok, jól megterített fehér asztal várja őket.

Tizenegy óra felé, mikor sétánk már a vége felé tartott, feltűntek a ragyogó Bodineau-üzletek, melyek elhelyezkedésükkel, méretükkel és luxuskirakataikkal uralták a negyedet. A főbejárathoz magas lépcső vezetett, két oldalán két kirakat, mindegyik akkora, mint a szobánk, s ezek győzedelmesen tükrözték vissza a városra a nap sugarait. A jobboldali kirakatban egy mesés állat lakozott, mely része volt a sabbati varázslatnak: egy egész ló volt, új, aranyszegecsekkel kivert bőrszerszámmal, csillogó szemmel, büszke nyakán vörös és fehér fonalakkal. Hosszasan csodáltam, anélkül, hogy túl közel mentem volna, apám kezét szorítva. Később csodálkozva tudtam meg, hogy vannak olyan emberek, akik nem szeretik a cserzett bőr szagát. Ez az egyik meghatározó szag számomra. A nagy családi ágy alatt állandóan mindenféle fajta bőrök hevertek, és a hosszú nyári szieszták során, az üzletben nyersbőrhalmokon aludtam, ezek vezették álmaimat. Képes vagyok újraalkotni a világot, és rókaként bolyongani benne, követve a francia állatbőrök meleg és férfias szagát, a fehér bőr fanyar, nehéz és zsíros szagát, a friss és rothadó dohos bőr szagát, a megfeketedett borjúbőr keserű mandulaszagát.

* Albert Memmi: La Statue de Sel. Éditions Corréa, Paris, 1953. Részlet a memoárból