„Ahol a királylány felelősségre vonja a királyt”

Zalka Csengével beszélget Szlukovényi Katalin

Zalka Csenge Virág nemzetközi mesemondó. Ribizli a világ végén – Régi magyar népmesék mai gyerekeknek című mesegyűjteményéért 2020-ban megkapta a HUBBY Magyar Gyerekkönyv Fórumtól az Év Gyerekkönyv Írója díjat a 12 év alatti olvasóknak szóló művek kategóriájában. Elsősorban hagyományos történeteket – népmeséket, mítoszokat, legendákat – mesél magyarul, angolul és spanyolul gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt.

A díjnyertes könyv folytatása A kalóz királylány – Nemzetközi népmesék mai gyerekeknek címmel jelent meg a Móra Kiadónál. Mindkét kötetben olyan hagyományos történeteket mesélsz újra autentikus források alapján, ám a mai gyerekek számára is érthető nyelven, amelyeknek szereplői eltérnek a szokványos nemi sztereotípiáktól: gyengéden érző férfiak és harcias nők, többférjűséget választó királylány és nemet változtató hős is akad köztük. A kalóz királylány címadó meséje egy haszid történet, pedig a haszidokra erősen hagyományőrző, a női és férfi szerepeket szigorúan meghatározó közösségként szoktunk gondolni. Hogy fér ez össze? Benned milyen kép alakult ki a zsidó mesékből megismert nőalakokról?

Bár nem vagyok a zsidó mesékre specializálódott tudós, A kalóz királylány kapcsán szükség volt az elmélyült kutatásra. A háttérmunkákból az derült ki, hogy ez a mese eredetileg kevésbé a férfi-női szerepekről szólt, és a korabeli hallgatóság elsősorban az átvitt értelmezését tartotta fontosnak, mint a breszlovi Náchmán rabbi sok más gyönyörű meséje esetében. Az ő történetei mély szimbólumokkal dolgoznak: a királylányok a zsidóság lelkét képviselik, ahogy A vízből épült palota meséjében is. Persze a 18. század óta, amikor ezek a történetek mindenféle népmesei motívumokból megszülettek, egyes (haszid és nem haszid) mesemondók már mind a maguk stílusa, szája íze szerint formálták őket. A kalóz királylányban például előtérbe került az okos és bátor hősnő figurája, az egymást elveszítő és megtaláló szerelmesek romantikája. A cselekmény maga nem sokat változott, de az, hogy a mesélők és közönségeik mit hallanak ki belőle, nagyon is. Ez a rétegződés a hagyományos mesék sajátja: sokféle értelmezésük lehet, attól függően, ki mondja el és ki hallgatja meg őket. Egy kisgyerek mást ért a meséből, mint egy kamasz, és egy felnőtt megint más részletekre figyel fel a saját élettapasztalatai alapján. A legjobb „műmesék” magukban hordozzák ugyanezt a rugalmasságot. Noha ez a mese Náchmán rabbi munkáiból lett ismert, rengeteg motívuma felbukkan más zsidó népmesékben is. Azt a pillanatot például, ahol a királylány felelősségre vonja a királyt, amiért nem segített neki a bajban, hanem rögtön feleségül akarta venni, egy másik verzióból emeltem át, mert fontos üzenetet hordoz a férfi-női kapcsolatokról.

A zsidó mesehagyományban eddigi olvasmányaim szerint egyébként különösen sok az önálló, bátor, talpraesett nőalak. Oikotípus (kulturális hagyományra jellemző meseváltozat) például „A kosárfonó” amelyben egy okos lány addig nem hajlandó feleségül menni egy királyfihoz, amíg az nem tanul valami tisztességes mesterséget – ami később megmenti az életét. Shonaleigh Cumbers, a drut’syla zsidó mesemondó hagyomány utolsó letéteményese azt szokta mondani, hogy a nagyanyja meséin felnőve sokáig nem tudta, hogy a királylányok passzívak is szoktak lenni…

Nem egyedülálló jelenség egyébként, hogy egyes kultúrákban a szigorúan behatárolt nemi szerepek mellett erősen jelen van egy nőközpontú mesehagyomány. Közel-keleti és észak-afrikai muszlim vallású kultúrákban szintén megfigyelhető például, hogy különösen sok mesében szerepelnek bátor nők, furfangos hajadonok, akár harcos asszonyok is. Nyilván ők erősebben jelen vannak a női mesemondók repertoárjában, és sokszor nehéz összehasonlítani őket más gyűjtésekkel, mert nagyon esetleges, hogy egy férfi gyűjtő mennyire fért hozzá női adatközlőkhöz, mennyire bíztak meg benne.

Gyakorta határozod meg magad mesemondóként, miközben már a kilencedik könyved jelent meg. Mit jelent számodra az élőszó varázsa és a rögzített szó ereje?

Mesemondóként az élőszó az, amiben otthonosan mozgok, de nagyon fontosnak tartom a leírt meséket is. Ez egyfajta forrásteremtés: a mai világban már sokkal több történet elérhető azért, mert megjelentek nyomtatásban olyan gyűjtések, amikhez az átlagos mesemondó nehezen férne hozzá költséges gyűjtőutak nélkül. Azért adtam ki például angol nyelvre fordított magyar népmeséket, mert sok külföldi mesemondót lenyűgöztek a történetek, amiket tőlem hallottak, és folyton kérdezgették, hol tudnának hozzájutni a forrásokhoz. Nagy öröm visszajelzéseket kapni tőlük, hogy mesélik a meséket, amiket a könyveimből olvasnak, azt pedig különösen szeretem, amikor rákérdeznek a magyar folklór egy-egy részletére.

Több könyved utószavában kitérsz az újramesélés általad követett szabályaira. Ez a tudományos lelkiismeretesség mesegyűjteményben, ha nem is példátlan, mindenesetre nem túl gyakori. Az újramesélés során milyen szabályokat követsz, és miért tartod fontosnak ezeket hangsúlyozni?

A mesegyűjteményeimben szereplő szövegek úgy szoktak születni, hogy elolvasom ugyanannak a történetnek sok változatát, kiválasztom azt, amelyik a legközelebb áll hozzám, és az eredeti sztorit megtartva átemelek díszítő elemeket, apró részleteket más verziókból. Egy hagyományos mesemondó onnan szedte a történeteit, ahonnan akarta, és úgy mesélte újra, ahogy tetszett neki. Senki sem kérte számon a forrásait. Nagyapám például egy csomó népmesét úgy adott vissza nekem, hogy vele történt, vagy a szomszéd utcában esett meg X bácsival. A mai mesemondók esetében azonban egy kicsit árnyaltabb a helyzet. Egyrészt a magyar népmesék esetében a (felnőtt) közönségekben van egyfajta elvárás arról, hogy „autentikus” népmesét halljanak (pl. „ne legyen benne helikopter”). Másrészt amikor az ember olyan történetet mesél, ami nem a saját kultúrájából származik, és az adott kultúrát akarja képviselni vele („elmondok nektek egy japán mesét”), akkor szakmailag etikus, ha nyilvánvalóvá tesszük, mi az, amit változtattunk rajta, különben rosszul reprezentáljuk a kultúrát.

Gyönyörű az általad választott és lefordított mese szimbolikája, különösen tetszik a vízfal, ami csak egyes szereplők számára átjárható. Mit lehet tudni A vízből épült palota jelentésekben gazdag mélyrétegeiről?

Kívülállóként és mesemondóként én először az újrakezdést láttam meg ebben a mesében: a menekülést egy régen elromlott, de makacsul korlátozó kapcsolatból, a lassú gyógyulási folyamatot, a várakozást valahol mélyen, és a türelmet, ahogy lassan megint kialakul egy bensőséges kapcsolat, eltűnnek a mérgezett nyílvesszők, visszatér a lüktetés, begyógyulnak a sebek. Nem vagyok meseterapeuta, ők nyilván még sokkal mélyebbre is tudnának ebben menni, de mesélőként megfogott az egész történet szimbolikája, „látványvilága”, a Vízből Épült Palota erős vizuális eleme.

Az elemzéseket olvasva aztán rájöttem, hogy teljesen mást hallottam ki belőle, mint amit Náchmán rabbi eredetileg megfogalmazott. Az egész történet szimbolikus: a király a gonoszság, a királylány a sechina, a „néplélek”, jelképesen az egész zsidó nép. A tanulmányok vissza-visszakanyarodnak az Egyiptomból való menekülés allegóriájához. A víz a megtisztulást jelképezi, a tudás és az élet forrását, és átvitt értelemben a Tórát, amelyhez a lélek menekül a világ gonoszsága elől, hogy megmerítkezzen benne (valamint a kettéválasztott Vörös-tengerrel is párhuzamban áll). A tíz fal tízféle bölcsességet testesít meg, amelyeken csak az juthat át, aki a tízféle jótékonyság birtokában van. Az egyik elemzés rámutat, hogy a „víz” szó tízszer hangzik el a Teremtés folyamán; víz nélkül nincs élet. Aki nem bizalommal lép be a Vízből Épült Palotába, hanem földhöz ragadt vágyakkal, kétkedéssel vagy dühvel, az megfullad a vízfalak súlya alatt. A tízféle nyíllal kapcsolatban azt olvastam, hogy szimbolikus értelemben nem véletlenül találják el a menekülő lányt akkor, amikor épp biztonságba érne; a kétkedés akkor támad a legerősebben, amikor valaki már közel áll a sorsfordító szabadsághoz. (Ez is nagyon szép párhuzam egyébként, ha a mesét másik irányból, a bántalmazó kapcsolatok szemszögéből nézzük). Az elemzések összekapcsolták a nyílvesszőket a depresszióval, a gyásszal, valamint a pillanattal, amikor a menekülő zsidókat az egyiptomi katonák üldözőbe vették. A koldus alakja, aki felkelti a királylányt álmából, a megjövendölt Messiás figurája. A tízféle lüktetés és a tízféle dallam az életerőt, a vidámságot jelképezik; Náchmán rabbi szimbólumvilágában a gyógyításban fontos szerepet kapott a vidámság, az öröm, és ennek megfelelően az ének és a zene is. A kabbalisztikus tanítások szerint a tízféle pulzus az életerővel van összefüggésben; ez köti össze a testet a spirituális energiával. A tízféle pulzus a héber nyelv tízféle magánhangzójára is utal, amelyek „életet lehelnek” a mássalhangzókkal írt szavakba. Mindegyikükhöz egy-egy teremtő energia tartozik. Nagyon érdekes volt olvasni ezeket a fejtegetéseket, és belelátni abba a sokrétű szimbólumrendszerbe, amivel Náchmán rabbi dolgozott. Csodaszép mesének tartom, és szívből ajánlom Náchmán rabbi többi meséjét is, A kalóz királylánnyal együtt.