Ágoston Vilmos: Aranyhalak és a moralitás

 Szilágyi Júlia: Jegyzetek az akváriumból. Esszék, feljegyzések. KOMP-PRESS Kiadó, Kolozsvár, 2010.

 

Ősidők óta foglalkoztatja az embereket, hogy vajon vizsgálhatják-e éppen azt, amiben benne vannak. Szilágyi Júlia újabb kötetében André Malraux-t idézi: „Aki rálátást igényel az akváriumra, ne szülessen halnak”. Ez a látszólag frappáns megállapítás valójában ellentmond nemcsak az egész eszmetörténetnek, de a jeles szerzőnő jelen kötetének is, amelyben az előző könyveihez hasonlóan kitűnő esszéket, publicisztikai, lírai feljegyzéseket és tanulmányokat olvashatunk éppen arról a kulturszociológiai helyzetről, amiben benne vagyunk. Malraux megállapításával ellentétben – aki ugye nem gondolt arra, hogy ugyan akaratunktól függetlenül vajon melyik fajba születünk, sőt még azt sem választhatjuk meg, hogy akváriumban vagy tengerben legyünk-e halak, de arra sem gondolt, hogy az akváriumot vízbe is lehet meríteni, és akkor már a falon belülről, illetve kívülről is van rálátásuk a halaknak a bentire, akárcsak a bentieknek a külső világra – úgy véljük, figyelmen kívül hagyta a legfontosabbat: hogy ha létünket nem is, de a perspektíva-megválasztásunkat és az ehhez kapcsolódó morális következtetéseinket, létünktől és környezetünktől elvonatkoztatva, saját magunk is befolyásolhatjuk.

Társadalmi körbe irányítva a gondolatot: eldönthetjük, hogy a külső hatalomhoz, illetve a belsőhöz igazodunk, vagy megpróbálunk bizonyos megfeleléseket találni a kettő között. Konkrétra fordítva Malraux metaforáját, a kolozsvári diákságnak, a hatvanas évek vége óta kedvenc találkozó helye volt az „Akvárium”, vagy a Krokónak nevezett, hideg, szürke járólappal lefedett eszpresszója. Hatalmas üveg ablakai kettős célt szolgáltak: könnyen meg lehetett figyelni kik ülnek a cigaretta füstbe borított vasasztalkák körül, ki mit fogyaszt és a figyelmes fülek azt is hallhatták, ki, miről beszél. Valóban úgy néztek ki a diákok, mint az Állambiztonság (Securitate) aranyhalai az akváriumban. Későbbi levéltári ügyiratokban (talán?) megtalálhatók az egykori felvételek, barátok nyilatkozatai, az ártatlan, elméleti szócsaták hatalom-ideológiai értékelései. Ezt az akváriumot több perspektívából is szemlélték, sőt a benne ülőknek is különbözött a létérzékelése, a rálátása. Szilágyi Júlia is többször elballagott előtte, néha betért oda, tehát szemlélete egyszerre volt belső és külső. Legnagyobb képessége, helyzetértékelő reális érzékenysége mindig kellő perspektívát nyújtott számára, hogy alkotóként átélje az egészet, amiben él. A Korunk folyóirat szerkesztőjeként viszont racionálisan korrigálta az érzelmi-indulati világot. Nem véletlen tehát, hogy legújabb kötetének egy része a kolozsvári Transindex portálon jelent meg „Feljegyzések az akváriumból” címmel.

Vannak, akik mindig a fennálló társadalmi berendezkedést tartják mértéknek, ahhoz igazítják érveiket, feltétel nélkül elfogadják az egészet. Arisztotelész politikai gondolkodásához igazodva: az egész mindig fontosabb, mint a rész. Ennek megfelelően az „egész” feltétlen védelméből levezethető a rabszolgatartó társadalom szükségszerűségétől kezdve a nemzeti, vagy akár proletár diktatúrákon át egészen a fasizmusig minden. A nemzetnek most nem a kis sérelmekre van szüksége, mondják, hanem a nagy összefogásra. Most félre kell tenni az egyéni kis sérelmeket, a nagy közösségi célokért! Stb. Ismerős? Igen, ezzel érvelt a múlt században minden diktátor. Szilágyi Júlia viszont, mindig a rész védelméért ragad tollat. Az egyéni szabadság, az egyéni érzelmek, az egyéni műveltség, gondolkodás eltiprása ellen, vagy az elsöprő hatalmi indulat legapróbb megnyilvánulásaival szemben írja „feljegyzéseknek” nevezett, mély összefüggésekre villantó, tiltakozó publicisztikai írásait.

A személyes, rapszodikus feljegyzés-sor, amelyik abban különbözik a naplószerű tényrögzítéstől, hogy nem a megfogalmazás ideje határozza meg a feljegyzések sorrendjét, hanem a gondolatasszociációk témája, lehetőséget nyújt arra, hogy a napi hírek, megjegyzések, olvasmányok során felvillanó régmúlt emlékek, tapasztalatok egymás mellé kerüljenek, erősítsék, pontosítsák a ködbevesző felejtésre kárhoztatott futó gondolatokat. Így kerül súlyosabb történelmi-tapasztalati megvilágításba egy sajtóban olvasott, szürkének tűnő, faji, emberi kizárólagosságra tett megjegyzés az elszenvedett személyes zsidó családi sorstragédiára történő utalással. „A szabadság, mint cél, akkor válik sok ember céljává, amikor fogalmilag nem kellőképpen tisztázott – írja Szilágyi Júlia. Amikor aztán, úgymond, megvalósul, tüstént kiderül, hogy egyesek számára valósult meg, mások számára, pedig nem, vagy alig. Ez pontosan azért történik, mert nem ugyanarra a szabadságra gondoltak valamennyien, vagyis nem volt azonos céljuk.”

Az egész kötetre jellemző a mélyen gondolkozó, érveket, érzelmeket és társadalmi csapdákat átérző, a szubjektív lírai visszaemlékezést is felhasználó, mégis hidegen mérlegelő, racionális esszéíró szembenézése a kompromisszumra kényszerítő, akváriumba zárt hal-életben vergődő kényszer és moralitás ellentmondásaival. Ez a becsületes kérdésfelvetés és megértő vívódás olvasható ki a Gáll Ernőről és Mihail Sebastianról írt tanulmányaiban is. Mindkettőjük sorsát, alkalmazkodási kísérleteit, ideológiai és társadalmi viszonyulásait nagyon jól ismeri a szerző, így mindkét tanulmány egyúttal személyes kordokumentumként olvasható. Rendkívül elgondolkoztató megállapításai között olvashatjuk például Gáll Ernőről a következőket: „egész életében vissza-visszarettent saját tisztánlátása nagy pillanataitól: felismeri ugyan magában a peremszemélyiséget, de amikor peremszemélyiségként kezelik, megbántódik, szenved. Éppen ekkor döbben rá, hogy a peremszemélyiség nemcsak közvetít kultúrák között, mint az amerikai antropológiában, hanem ütközőpont is: az értelmiséget is tolmácsolnia kell, a közvetítendő értékek, közösségek és emberek őbenne, a tolmácsban látják az idegent.” Amint Gáll Ernő is állandóan közvetíteni akart az eszményi baloldali értékek, a nemzeti, faji előítéletektől mentes emberjogi, kisebbségi létszemlélet, a népi gondolat valamint a fennálló hatalmi formációk között, éppen úgy Mihail Sebastian tanulmányozása során is az írónő szembenéz a kegyetlen tényekkel: a kitűnő, tehetséges zsidó származású román író mestereiből a román nemzeti szélsőséges mozgalmak teoretikusai lettek, akiknek a szellemi nagyságuk nem menti a társadalom-ideológiában játszott negatív szerepüket. „Aki a lélektan felől közelít a Sebastian-jelenséghez – írja Szilágyi Júlia –, az majdnem mindent meg tud magyarázni. Aki viszont erkölcsi szempontból ítéli meg a helyzetet, amelyet az író szenvedve, önmagával viaskodva, de vállalt, az semmilyen mentséget nem talál”. Amint írja, kísértet járja be Európát: „a tisztázatlan múlt kísértete”.

Ehhez a tisztázáshoz visz közelebb ez az igen fontos esszékötet.