A zsidók lakóhelye nem különül el…

Benkő Ágnes – Wirth Péter: Ami megmaradt… Hegyaljai zsidó házak.
Terc kiadó, 333 oldal, 4800 forint

Elsősorban dokumentálásra vállalkozott az építész szerzőpáros. Hegyalja zsidó lakóinak ma még fellelhető egykori épületeit fotózták, rajzolták, dokumentálták. Fotókon bemutatják a településekhez tartozó zsidó temetőket is. Minden ilyen munka magában hordozza azt a szándékot, hogy emléket állítson az erőszakkal elhurcolt és nagyrészt meggyilkolt közösségnek. Hegyalja ma Borsod-Abaúj-Zemplén megye, egykor Abaúj és Zemplén megyékhez tartozó része. Történelmi borvidék. Számos, egykor jelentős város tartozik ide. Mád, Tállya, Tolcsva mezővárosok voltak, Sárospatak, Sátoraljaújhely, Szerencs, Tokaj városként fejlődtek. A szerzők 15 településsel foglalkoznak. Némelyik nem tartozik ugyan Hegyalja területéhez, de kapcsolódik a régióhoz.

Nagyszámú birtokos tulajdona volt a terület és hatalmas uradalmakhoz is tartozott. Ez tette lehetővé, hogy a 18. századtól zsidó népesség telepedjen le itt. Zsidók ekkor csak földesúri birtokokon élhettek, eleinte csak a földesurak, később a kisebb nemesek regálé jogait vehették haszonbérbe. Nem a kereskedelem volt az egyetlen foglalkozása a zsidóknak itt sem, és nem is a kereskedelmet akarták fellendíteni a betelepítő földesurak, ahogy a szerzők állítják. Egyszerűen a pénzre volt szükségük, amit a zsidóktól haszonbérlet és védelem fejében kaptak.

II. József türelmi rendelete lehetővé tette a zsidó imaházak építését, így a 18. század 90-es éveitől egyre több helyen épült zsinagóga. A mádi, a tarcali, tállyai, sárospataki, abaújszántói, zsinagógáról tudhatunk meg többet a könyvből. Bemutatják a szerzők az újjáépített tokai zsinagógát.

A 19. század elején a betelepedés felgyorsult. A 17-19. század közepéig tartó időszakban a betelepedés nem minden esetben külföldről, lengyel vagy orosz területről történő beköltözést jelentett. A könyvet olvasva ezt gondolhatnánk. E valóban meglévő beköltözés mellett jelentős volt az ország északabbra eső megyéiből érkezők száma. 1840-tõl egyre több jogot kaptak a zsidók. A teljes egyenjogúságot az ország keresztény lakosaival az 1867-ben elfogadott törvény biztosított számukra.

Archív felvételeken láthatjuk az egykori utcaképeket, üzleteket, műhelyeket, lakóházakat és mellettük a 2000-es években fotózott mai állapotot, ahol ez lehetséges volt. Számos, már nem létezõ épületet is bemutatnak egykori felvételek segítségével. Jó néhány felmérési terv és homlokzati rekonstrukció is helyt kapott a munkában, híven a dokumentálási célkitűzéshez. Ez a könyv legnagyobb erénye.

Érdekes, hogy a legrégebbi épület Göncön található: egy műemléki védettség alatt álló 17-18. századi lakóépület. Valamikor a 20. század elején lakott benne zsidó család. Az épület formája, arányai több, különböző település egy-egy régi házán felfedezhetők. Valamikor a terület jellegzetes háztípusa lehetett. Hasonlóak, de mégsem ugyanolyanok a Sárospatakon lebontott haszid zsidók által  lakott negyed házai. Mindkét épülettípusra jellemző az erődszerű falazat – ez a kőépítkezés és a vegyes falazatú házak vidéke – a kis ablakok, a lakószint emeleten való elhelyezése.

Nagyon szép a Sárospatakon álló Attila u. 9. szám alatti népi barokk műemlék lakóház. Ezekbe a házakba többnyire a zsidó lakók beköltöztek, mint bérlők, vagy később tulajdonosok. Jellegzetes saját építkezése nem volt a zsidó népességnek, csak egyes részleteiben tértek el lakóházai a település egyéb házaitól. Szerény megjelenésű falusi boltok, lakóépületek és igényesen kialakított, többnyire eklektikus stílus lakóházak, üzletsorok váltják egymást a fotókon. Az Észak-Magyarországi kisváros képei.

Néhány tévedés szerepel a könyvben: A mádi Borsai villa elhelyezéséről a szerzõ megjegyzi, hogy a 19. században nem tiltották a zsidóknak, hogy az utcavonalra építkezzenek. Itt két dolgot is érdemes tisztázni. Egyrészt, hogy ilyen tiltó rendeletek csak a zsinagógákra vonatkoztak a középkorban, és bizonyos területeken később is. Magyarországon nem ismert ilyen, ugyanis a türelmi rendeletet megelőző időben, a 17-18. században csak lakóházakban kialakított imaszobákban imádkozhattak a zsidók. (A középkori szabályozás más volt). Lakóépületet pedig ilyen korlátozás nem érintett korábban sem.

A bodrogkeresztúri csodarabbi, Reb Sájele házának helyiségei nem biztos, hogy megfelelően lettek meghatározva. A tornácról nyíló szoba volt a rabbi dolgozószobája, ennek volt külön bejárata, szépen kialakított dupla, kétszárnyú ajtóval. Ez nem a feleség szobája volt, hanem iroda. Amit a várakozóknak fenntartott helyiségnek nevez a szerző, az a konyha volt. Innen nyílt a középső szoba és balra a tornácra néző szoba is.

Minden település bemutatását történeti bevezető előzi meg, ami néhol igen színvonalas, mint például a Csíki Tamás könyvéből vett részek, máshol kevésbé, attól függően, milyen szakirodalom állt rendelkezésre az adott helységről. Hiányos viszont a pontos forrásmegjelölés. Ugyanez vonatkozik az archív fotókra. A bemutatott épületek közül néhányról már más szerzők publikáltak a szakirodalomban. Ezekre is jó lett volna hivatkozni.

Informatívak a visszaemlékezések: a más forrásból idézett részletek csakúgy, mint a szerzők 2000-es években végzett terepmunkája során gyűjtött anyagok.

Valószínűleg az utóbbi két forrás elég lett volna arra, hogy az építészeti részt kiegészítse, jobb arányú munkát sikerült volna elérni.

Az épületek társadalomtörténeti vetületét vizsgálva a szerzők is jelzik, hogy a közölt térképek tanúsága szerint a vizsgált területen (és egyébként az egész országban) a zsidók lakóhelyük szerint egy településen sem különültek el, legfeljebb kezdetben a betelepülés sorrendjét követve, ott laktak, ahol lehetőségük volt rá. Később, a 19. század második felétől már foglalkozásuk és anyagi helyzetük függvényében helyezkedtek el egy-egy településen belül. Ugyanígy a helyi társadalomnak is részesei voltak, amíg ki nem szorították őket a zsidótörvények. Tolcsva társadalmi életéről írva sorolja a szerző mely helyi egyesületeknek és köröknek voltak tagjai a zsidók is, a 19 század végén.