A vízből épült palota

A breszlovi Náchmán rabbi meséje a 18. századból

Élt egyszer régen egy vén és önző király, akit elfogott a vágy, hogy a szomszédos királynő lányát feleségül vegye. A lány nem kívánta a házasságot az uralkodóval, taszította az öregember gőgje és kapzsisága, ám a király addig fondorlatoskodott, annyi ajándékot hordott össze, és annyi ígéretet tett a királynőnek, hogy végül sikerült a királylányt csapdába ejtenie, és magával hurcolnia a birodalmába. Most, hogy birtokolhatta a szépséges menyasszonyt, úgy érezte, valóban ő a leghatalmasabb uralkodó a világon.

Telt, múlt azonban az idő, és a király, aki féltékenyen őrizte a feleségét a palotája mélyén, egy éjszaka álmot látott. Álmában a felesége állt az ágya mellett egy tőrrel a kezében, gyűlölettel a szemében, és leszúrta őt. Attól az éjszakától fogva befészkelte magát a király szívébe a gyanú és a rettegés: szépséges asszonya valóban az életére törne? Hívatta a tudósokat, jövendőmondókat, álomfejtőket, és beavatta őket az álom rejtélyébe – azok pedig mind egybehangzóan állították, hogy az álmot szó szerint kell érteni, az csakis égi figyelmeztetés lehet, hogy a királyné a férje életére tör.

A királyt emészteni kezdte a félelem és a tehetetlenség; nem tudta eldönteni, mihez kezdjen a feleségével. Ha nem szól semmit, egy éjjel talán tényleg leszúrja a hálátlan asszony. Ha elküldi magától, esetleg más férjet talál – a féltékeny király pedig nem bírta elviselni még a gondolatát sem, hogy a feleségét másvalaki birtokolja. Ráadásul, érvelt magában, ha a felesége egy másik férfi oldalára kerül, még nagyobb az esélye, hogy ketten együtt visszatérnek megölni őt. Arra is gondolt, hogy kivégezteti, de úgy érezte, nem bírná ki, hogy elveszítse az asszonyt, akinek a megkaparintásán olyan sokáig fáradozott.

A király hosszú időn keresztül rágódott a kérdésen, és közben a felesége iránti vágya és ragaszkodása lassan gyűlöletbe és féltékenységbe csapott át. Nem érezte már magát szerelmesnek, és nem derült fel az asszony látványától; egyre gorombábban bánt vele, de nem bírta elkerülni sem. A királyné érezte, hogy a férje haragszik rá valamiért, és egyre magányosabbnak, egyre nyomorultabbnak érezte magát egyedül a palota mélyén berendezett kényelmes szobákban. Ha eleinte próbált is gyengédséget érezni a férje iránt, ez a vágya lassan kihűlt, és átadta a helyét az elkeseredésnek és az utálatnak… míg végül egy napon a elhatározta, hogy megszökik.

Amikor a király felfedezte, hogy a felesége eltűnt, azonnal katonákat küldött a keresésére. Az emberei jelentették, hogy a Vízből Épült Palota közelében bukkantak az asszony nyomára. A legendás Vízből Épült Palota rejtélyes hely volt, ahová senki sem tehette be a lábát: tíz fal vette körbe, tíz hatalmas, függőleges, szelek által felkorbácsolt tajtékos hullám, amely sohasem mozdult. A falakon belül állt maga a palota, amelynek vízből volt a padlója, vízből volt a teteje, és vízből voltak még a kertjében burjánzó fák és az ágaikon függő gyümölcsök is. Csodaszép, különleges hely volt, ahová azonban senki sem léphetett be; aki megpróbált átjutni a kapu nélküli vízfalakon, menthetetlenül megfulladt.

A férje elől menekülő királyné körbe-körbe járt a vízfal szélén; kétségbeesve kereste a bejáratot a Vízből Épült Palota szívébe, mert tudta, hogy csak ott lehetne biztonságban. Az uralkodó ezt hallva összegyűjtötte a katonáit, és egész serege élén vonult ki visszaszerezni a feleségét. Amikor az megpillantotta a rettenetes, állig felfegyverzett sereget, kétségbeesésében  menekülni próbált, és nekifutott a vízfalnak. Gondolta, hogy ha meg is fullad, legalább nem kell visszatérnie a férjéhez. Amikor a király meglátta, mit művel a felesége, dühében parancsot adott az íjászainak, hogy lőjék le.

– Ha úgy, akkor úgy! – dühöngött. – Inkább haljon meg, minthogy át kelljen élnem a szégyent, hogy elhagy engem!

A katonák megfeszítették az íjakat, és tíz nyílvessző egyszerre fúródott a menekülő királyné hátába; tíz helyen találták el a kemény nyílhegyek, tízféle méreggel átitatva. A lány a vízfalba vetette magát, és a Vízből Épült Palota rejtett kapui megnyíltak előtte, majd összezárultak a háta mögött. Utolsó erejével átfutott mind a tíz kapun, majd a palota szívébe érve összeroskadt, és elveszítette az eszméletét. A testét átjárta a tízféle méreg, és élet-halál között lebegve hevert ott hosszú időn keresztül.

A király, amikor látta, hogy a felesége eltűnik a vízfalak mögött, utána vetette magát, megparancsolva a katonáinak, hogy kövessék. Az ő számukra azonban nem nyíltak meg a kapuk. Az uralkodó és az emberei nekirohantak a legelső falnak, és mindannyiukat örökre elnyelte a víz.

A történtek híre hamar elterjedt az egész birodalomban. A király alattvalói új, igazságosabb és jobb uralkodót választottak maguknak. A királylány sorsáról azonban senki semmit sem tudott azon kívül, hogy elnyelte őt a Vízből Épült Palota. Néhány bátrabb kalandor megpróbálkozott vele, hogy átjusson a tíz falon, de mindannyian kudarcot vallottak. A megsebzett királylány háborítatlanul pihent a palota szívében, a tíz áthatolhatatlan hullám védelmező gyűrűjében.

Sok-sok évvel később egy napon ismeretlen koldus érkezett a birodalomba. Neki is elmesélték a Vízből Épült Palota történetét, és a koldus szívében az elveszett királylány sorsának hallatán megmozdult valami. Addig vándorolt, míg el nem érkezett a palotához, ahol sokáig lenyűgözve állt, és az égbe nyúló, tajtékos hullámokat csodálta. Végül összeszedte a bátorságát, és óvatosan megérintette a vízfalat – a fal pedig, láss csodát, a könnyed érintéstől kettényílt, és utat engedett a vendégnek. A koldus egyik faltól a másikig ment, és mindet ugyanazzal a gyengédséggel érintette meg, míg végül feltárult előtte az utolsó kapu is, és beléphetett a Vízből Épült Palota szívébe. Ott, ragyogó vízfalak között, hullámzó víztető alatt, a lágyan gyűrűző vízpadló közepén megpillantotta a szépséges királylányt, aki lehunyt szemmel, sápadtan hevert, testében a tíz nyílvesszővel.

A koldus letelepedett a királylány mellé, és óvatosan megérintette az ujjaival, a pulzusát keresve, ami gyenge volt és bizonytalan. A koldus dúdolni kezdett. A dallamok szinte maguktól jutottak eszébe, megtöltötték a szívét, és kiáradtak belőle, ugyanazzal a lüktetéssel, mint a szívverése. A királylány szívét átjárta az első dal ritmusa, átvette a lüktetését, és ahogy a dal a végéhez ért, a koldus óvatosan kihúzta a testéből az első nyílvesszőt. A lány szempillái megrebbentek. Ekkor a koldus újra dalba kezdett, másféle ritmusban, másféle lüktetéssel – és a második dal előcsalta a második nyílvesszőt. Így, egyik dallal a másik után, tízféle dallammal és tízféle lüktetéssel, a koldus szépen lassan megszabadította a lányt mind a tíz nyílvesszőtől. A szívdobbanások ritmusa elmosta a tízféle mérget, míg végül a királylány arcába visszatért az élet.

A lány kinyitotta a szemeit, magához tért, felült, és rámosolygott a koldusra.

 

Újramesélte: Zalka Csenge Virág

 

Források:

Rabbi Aryeh Kaplan: The Seven Beggars & Other Kabbalistic Tales of Rebbe Nachman of Breslov (Jewish Light Publishing, 2012.)

Howard Schwartz: Leaves from the Garden of Eden (Oxford University Press, 2010.)

Nissim Kaufmann: Book of Epic Tales by Rebbe Nachman of Breslev (Breslov Books, 2014.)

Yakov Shammai Azriel: The quest for the lost princess in Rabbi Nachman of Breslav’s „Book of stories from ancient times” (University of South Africa, PhD Dissertation, 2003.)

Yehuda Liebes: Studies in Jewish Myth and Messianism (SUNY Press, 2012.)

Avraham Greenbaum: The Wings of the Sun: Traditional Jewish Healing in Theory and Practice (Moznaim Pub Corp, 1995.)