A nyelven kívül semmi – Kertész Imre naplójáról

„…tapasztalataimra, írói termékeimre a »nemzet« nem tart igényt: e fejlemények fényében tehát semmiféle szolidaritást nem tudok kialakítani magamban az úgynevezett »magyarsággal«, azaz nincs magyar identitásom, nem érzek, s nem gondolkodom együtt a kétségbeesett magyar ideológiával. S ez azért szomorú, mert az antiszemita prekoncepciót igazolja végül”

Zsidótlan zsidóság mint azonosság; a magyar identitás felmorzsolódása az antiszemitizmus következtében; a frissen tanult számítógéppel és a Felszámolás című regénnyel való küzdelem; a kétlaki lét (Budapest-Berlin), az utazások szabadságélménye és fárasztó megpróbáltatásai; régi és új művészbarátságok megindító vagy éppen felzaklató fordulatai; a napló/memoárírás szent ágostoni hagyománya szerint a visszatekintés során bevallandó emlékek az ifjúkorból; az új antiszemitizmus európai baloldali hullámával való felháborodott szembesülés, az Izraellel érzett szolidaritás kifejezése és a zsidóságra nézve fenyegető, apokaliptikus pusztulás víziója; a szeretett asszony betegségének rettenete és a gyógyulás okozta megkönnyebbülés; a Nobel díj meglepő, távolságtartón szemlélt, világhírt hozó fordulata, s a csak későn tapasztalt anyagi jólét gyermeki öröme; a Sorstalanság szakralizálódása felett érzett aggodalom s végül egy újabb, „A szodomai magányos” munkacímű regénnyel megkezdett viaskodás.
Ezek volnának Kertész Imre naplójának főtémái, melyek többnyire újra és újra felbukkannak a kecses formájú, szépen tipografizált kötet oldalain. A Mentés másként eltér a Gályanapló teoretikus művészetfilozófiai fejtegetéseitől, közvetlenebbül kapcsolódik a mindennapokhoz. Legdrámaibb vonulata talán az öregedő test és lélek küzdelme fogyatkozó életidejével- és erejével, emellett a kamaszkor villanás- és vallomásszerűen felkérődző erotikus emlékei, az el-elakadó regényíró gyötrelme formát kereső anyagával, és az egykor számkivetett túlélő szembenézése hovatartozásával. Könyvének ez utóbbi reflexióival foglalkoznék elsősorban.
Ideges köz- és kulturális életünkben felkészülhetünk rá, hogy lesznek, akik provokációnak veszik az ilyen mondatokat: „tapasztalataimra, írói termékeimre a »nemzet« nem tart igényt: e fejlemények fényében tehát semmiféle szolidaritást nem tudok kialakítani magamban az úgynevezett »magyarsággal«, azaz nincs magyar identitásom, nem érzek, s nem gondolkodom együtt a kétségbeesett magyar ideológiával. S ez azért szomorú, mert az antiszemita prekoncepciót igazolja végül (…) Se német nem vagyok, sem izraeli, sem magyar. A németekhez fűznek a legerősebb kulturális kötelékek (…) egyedül Izraelhez fűz olyan szolidaritás, amelyet nép vagy nemzet iránt egyáltalán érezni tudok, izraeli kötődésem teljes egészében érzelmi kötődés; Magyarországhoz a nyelven kívül semmi nem fűz, sem szolidaritás, sem szeretet: ez az ország, amelyet el kell hagynom, mielőtt lelki beteggé tesz a hamis értékrendszerük, a számomra elfogadhatatlan moralitásuk.”
E mondatok a dátumozás szerint még a szerző Nobel díja előtt keletkeztek. A nemzetközi megbecsülés adhatott némi erkölcsi támaszt, de nem mondható, hogy a kivételezett helyzet bátorította őt, inkább a mellbevágó tapasztalat, hogyan vált a vészkorszak élménye a nyugati világ alapvető civilizációs tudásává, s hogyan nem tud idehaza áttörni az élmény, élménye, melyet Kertész megosztott ama nyelvközösség tagjaival, ahová születése folytán tartozott, ahol megbélyegezték és kiszolgáltatták a náciknak. Eltávolíthatta Magyarországtól az is, hogy sokan ellenszenvvel, alpári módon fogadták műve nyugati elismerését, és az is, ami sok zsidót elgondolkodtatott az elmúlt két évtizedben hovatartozását illetően: a nyilvános antiszemitizmus egyre elfogadottabbá váló jelensége és a vészkorszakkal való mély számvetés hiánya. Pedig a napló még csak a 2001-2003-as időszakot öleli fel.
Ez váltotta ki a keserű felismerést (Felszámolás című regényének egyik hősét is Keserűnek hívják), hová tartozhat. „A magyar irodalomhoz nem tartozom, és soha nem is tartozhatom oda” – írja, s a Kafkától Celanig húzódó, „Kelet-Európában létrejött zsidó irodalomhoz” sorolja magát, melynek nyelve „esetleges” és „sohasem lehet anyanyelv”.
Ha lenne igény az országban történelmi önvizsgálatra, a Márai és Thomas Bernhard provokatív társadalomkritikájával rokon állításokat vitaalapnak is tekinthetné a szellemi élet. Kertész nemcsak első, filozófiai regényén keresztül engedett betekintést a huszadik század botrányának perspektíváján át az ember kiszolgáltatottságába a civilizációban, mely gyermekkorától fogva gépies alattvalónak neveli. Esszéiben éppúgy, mint e naplójában, a személyes trauma mélységeibe is bepillantást nyújtott. Nem a zsidó fájdalmat írta meg alapművében, hanem az ember egzisztenciális kiszolgáltatottságát, ám értekezéseiben a gyökerét vesztett európai zsidó is megmutatkozott, ahogy az asszimiláció másfélszáz éve során sosem. Nyíltsága azonban szélesebb körökben nem gondolkodást és számvetést, nem együtt érző eszmecserét generált Magyarországon, hanem részben elutasítás és felháborodást, ami az írót még távolabb lökte nyelvközösségétől. Ám a szakítás mögött is ott a trauma továbbélő emléke és a szembesítés igénye: „nem akarom betemetni a köztem s a világ közt tátongó tömegsírt”.
De ne tévedjen senki: Kertész nemcsak a magyarsággal vagy magyarságával szemben kritikus. A posztmodern „elvtelenségébe” torkollott liberalizmus éppúgy megkapja a magáét, mint az európai baloldal Izrael-ellenessége és anti-Amerikanizmusa, vagy azok a liberális zsidók, akik a szélsőjobboldallal kísértetiesen hasonló, egyoldalú mércét alkalmaznak Izraellel szemben; a pesti zsidók, akik nem képesek egy önálló tüntetés megszervezésére; ugyanígy a túlélők igen sommásan megítélt visszaemlékezései. Nem mindenben van olyan mértékben igaza, amilyen szigorral vagy reménytelenséggel nyilvánítja ki véleményét, de kijelentéseinek vektorai a legtöbb esetben az igazság irányába mutatnak.
Kertész „javíthatatlan konzervatív”-nak mondja magát. Nem ellentmondás, ha ezt elfogadva egyszersmind radikálisnak is látjuk, aki nem adja egykönnyen, amit traumái, és a sehova sem tartozás kínja árán megszerzett: a szuverén személy önmeghatározásának szabadságát és ezzel összefüggő tisztánlátását.

Szántó T. Gábor

(Kertész Imre: Mentés másként, Feljegyzések 2001-2003. Magvető Könyvkiadó, 2011, 236 oldal, 2990 Ft.)