A cionizmus teológiája

Aviézer Ravitzky: A kinyilatkoztatott vég és a zsidó állam. Kalligram kiadó, 2011. 384 oldal, 2700 Ft.

Aviézer Ravitzky izraeli történészprofesszor nagyszabású eszmetörténeti feladatra vállalkozott művében: a hagyományos zsidó messiáseszme és a cionizmus viszonyát, konfliktusos együttélését kívánta megvizsgálni.
A zsidóságban a Szentély pusztulása óta élt a megváltás, a Szentföldre való visszatérés reménye: hol eksztatikus mozgalmak, hol pedig türelmes, befelé forduló várakozás formájában. A vallásos érzés minden megújulása a zsidóságban – így a kabbala és a haszidizmus is – együtt járt a messiási várakozások felerősödésével.
A zsidó ortodoxiában kétféle attitűd élt a Szentfölddel kapcsolatban. Egyfelől a kegyesség egy sajátos formáját jelentette a Szentföldre költözés a vezeklés és szent szövegek tanulmányozása céljából. A modernitás, az emancipáció kihívásai nyomán a modern időkben – elsősorban rabbi Y. C. Sonnenfeld (1848-1932) munkássága nyomán – megjelent egy olyan koncepció is, amely szerint a Szentföldön kell kialakítani a „tiszta”, a modernitás minden behatásának szilárdan ellenálló ortodoxia egyfajta védőbástyáját.
Másfelől elevenen élt az Országgal kapcsolatban egyfajta áhítattal vegyes félelem is: a zsidóságnak nem szabad az alija útján – s főleg nem az őshaza visszaszerzésének megkísérelésével – siettetni a Véget, önerejéből törekedni arra a megváltásra, amelyet egyedül az Örökkévaló hozhat el, amikor Ő jónak látja.
A cionizmus megjelenése a XX. század elején az ortodoxiát gyökeresen új helyzet elé állította. Nem csak azért, mert elkezdődött az a történelmi folyamat, amelyért a vallásos zsidóság évezredek óta imádkozott: a zsidó nemzeti lét helyreállítása a Szentföldön – ámde mindenfajta égi beavatkozás, vagy jel nélkül. Hanem azért is, mert ennek a folyamatnak a munkásai általában vallástalan zsidók voltak. Az erre a helyzetre adott teológiai válaszkísérleteket elemzi Ravitzky.
Az ortodoxia derékhada a cionizmus, mint evilági, történelmi jelenség és a transzcendens megváltás gyökeres szétválasztása mellett döntött. A cionizmus politikai mozgalom, amelynek nincs köze a Messiás eljöveteléhez. Az ortodox zsidóság világszervezete, az Agudat Jiszrael szerint a cionizmus ezért bűnös törekvés, amely csak egy hitetlen és zsidótlan államot és kultúrát teremthetne meg az őshazában. A vallásosaknak tehát el kell zárkózniuk tőle, s az ország betelepítésén csak a cionistáktól szigorúan elkülönülve szabad munkálkodniuk. A cionista világmozgalom ortodox szárnya, a Mizrachi szerint viszont a cionizmus helyes és kívánatos – mert a zsidóságnak a Messiás eljöveteléig is szüksége van nemzeti otthonra, s mert csak az ősi hazában – nem pedig idegen népek között élve – várható a zsidóság visszatérése a valláshoz. A vallásosak feladata tehát az, hogy megkíséreljék a cionizmust ortodox tartalommal megtölteni.
E két álláspont két szélső szegmensén helyezkednek el azok a koncepciók – egyfelől a harédiek, másfelől az idősebb és az ifjabb Kook rabbi eszméi – amelyek viszont transzcendens-eszkatologikus jelentőséggel ruházzák fel a cionizmust – jóllehet éppen ellentétes előjellel.
A munkácsi rebe, Chaim Eleazar Sapira (1872-1937) és követői már a húszas évek elejétől elidegenedtek az Aguda – szerintük lagymatag – anticionizmusától. Szemükben a cionista országépítés nem egyszerűen nem a Messiás eljövetele, hanem éppenséggel az „Anti-Messiás”, a megváltás hátráltatója. A világtörténelemben működő Gonosz éppúgy Jeruzsálemet választotta ki működése központjául, mint Isten: ott akarja megkísérteni és legyőzni az igazakat.
A másik oldalon a vallásos cionizmus egyik legnagyobb egyénisége, Abraham Isaac Kook (1865-1935), a palesztinai zsidó közösség főrabbija, sajátos teológiával kapcsolta össze a cionizmus iránti lelkesedését. Amíg a Megváltás el nem következik, a világban vallástalan, sőt, a vallással ellentétes erők is munkálkodnak előkészítésén. A modern kor tudományos-technikai haladása és a modern ember mindenfajta tekintéllyel és a zárt életkeretekkel szemben érvényesülő szabadságvágya a kozmikus megváltás része: a Teremtésbe beépített, s a Kozmosz tökéletesedését szolgáló isteni energiák felszabadulása. („Az isteni szikra széttöri az edényeket”). Azok tehát (így a cionisták is) akik a modern kor eszméit, főleg a szabadságot szolgálják, a Teremtő tervének beteljesítői, akár tudják ezt, akár nem. E kabbalisztikus felfogásból merítő teológia szerint az önálló zsidó állam létrejötte az emberiség univerzális erkölcsi megújulásának előkészítője, s maga a világi zsidó nacionalizmus is zsidó vallási megújuláshoz fog vezetni.
A Holokauszt és Izrael Állam létrejötte természetesen átalakította ezeket az ideológiákat. Az Aguda és az ortodoxia nagyobb része tényként fogadta el a zsidó állam létrejöttét, de nem tulajdonít annak – sem egyértelműen pozitív, sem egyértelműen negatív – vallási jelentőséget, hanem az államról annak egyes konkrét döntései alapján ítél.
Az ortodox anticionizmus fő teoretikusa a szatmári rebe lett, akinek 1961-ben megjelent VaYoel Moshe c. könyve ennek az álláspontnak a legteljesebb összefoglalása. A mű szerint a szekuláris zsidó állam létrehozása nem egyszerűen bűn, hanem a legsúlyosabb bűn, amit a zsidóság történelme során Istennel szemben elkövetett. Mi több, a Holokauszt is a Teremtő igazságos büntetése a cionizmusért. A vallásosaknak nem szabad részt venniük az állam életében. Még a halacha törvényhozási eszközökkel való érvényesítése (amivel az Aguda folyamatosan próbálkozik) is bűn, hiszen evilági eszközökkel – s impliciten az egyén privátszférájának szabadságát elismerve – akarja legitimálni a halachát.
Az ellentétes oldalon az ifjabb Kook rabbi (Zvi Yehuda Kook, 1891-1982) és követői kénytelenek voltak belátni, hogy Izrael Állam létrejötte nem csak semmiféle egyetemes erkölcsi megújulásnak nem lett az előhírnöke, hanem maguk a zsidók sem lettek az Izraelbe való visszatérés nyomán vallásosak. De ez nem rendítette meg hitüket abban, hogy a cionizmus a Megváltás kezdete, hanem álláspontjukat egy – az idősebb Kookénál differenciálatlanabb, s szűklátókörűen politikai – nacionalizmus felé tolta el. Szerintük a Holokauszt Isten eszköze volt a zsidóság szétszóratásának, a népek közötti elvegyülésének megszüntetésére. A Holokauszt után, s nem kis részben annak következtében jött létre Izrael Állam, s most már az Úr akarata minden körülmények között az Állam politikai és katonai hatalma révén nyilvánul meg. A vallásosak feladata pedig az, hogy – az állam és a benne élők vallástalanágától függetlenül – minden eszközzel az állam hatalmának kiterjesztését segítsék elő, főleg pedig támogassák Izrael igényét a „bibliai földek” egészére.
Ravitzky műve a rabbinikus gyökerek széleskörű feltárásával, a kérdéses szerzők munkáinak beható ismeretével ad átfogó képet a cionizmus ortodox értelmezéseiről. Könyvét a mérsékelt vallásos cionizmus álláspontjáról írta meg, így fejtegetései során az elemzett eszmék iránt mindvégig mélységesen empatikus marad. Ám a nem-vallásos olvasóban e koncepciók egymással való végletes szembenállása, elvakultsága, s a történelmi események önkényes-ideologikus értelmezgetése éppenséggel a kétely érzését erősíti: egyáltalán lehetséges-e a történelem bármilyen megfelelő teológiai interpretációja? Megérthető-e a történelem valamilyen „isteni terv” megvalósulásaként?

Szalai Miklós