Irodalmi óriás, lelkes humanista, éles vitázó, megrögzött cionista volt

A héten 85 éves korában elhunyt izraeli író, A. B. Jehosua művei szerkezetileg újszerűek, tartalmukat tekintve hagyományosak. Szereplői esendő és szerethető figurák, a stílus kimért és humorral telített, a sötét történetek magával ragadják az olvasót. A történetek lényege sokszor a párbeszédekből bontakozik ki. Szerzőjük gyakran és bámulattal beszélt példaképéről, William Faulknerről.

Nitza Ben-Dov professzorasszony – maga is Izrael-díjas irodalmár – szerint az életmű számos változáson keresztül bontakozott ki, a szürrealista novellákon keresztül a realista regényekig, ám végig szorosan kapcsolódott a társadalomhoz, amiben élt. „Mélyen itt gyökerezik – Jehosua igazi kánaánita.”

Legjobb alkotásai valóban szorosan kötődnek kiadásuk korához. Az 1968-ban, a hatnapos háborút követő eufória csúcsán megjelent “Facing the Forests” a palesztinok Nakbájának leghitelesebb ábrázolása a héber nyelvű irodalomban, és bemutatja egy nemzedék tudatra ébredését. Az 1977-ben kiadott „Szerelmesek” jelzi az izraeli társadalmon belül bekövetkezett földindulásszerű változást a Likud hatalomra kerülésével, a Munkapárt és az askenázi baloldal hanyatlásával.

Politikai szempontból a palesztin államiság kérdése nem befolyásolta nézeteit olyan mértékben, mint más kortársaiét. Hosszú éveken keresztül hitt a kétállami megoldásban, de 2016-tól arról írt, hogy a megoldás csak „közös erőfeszítések” árán jöhet létre. Elképzeléseit nem nagyon részletezte, de azt világossá tette, hogy megegyezés csupán a palesztinoknak biztosított egyenlő jogok árán érhető el.

A judaizmust és annak izraeli központiságát illetően jottányit sem változtak nézetei. A külföldről érkező tiltakozások dacára ismételten kijelentette, hogy az államon kívül élő zsidók – „részben zsidók”, azaz tölthetik idejüket szent iratok tanulmányozásával és betarthatják a vallási parancsolatokat, de nem lehetnek annyira zsidók, mint az Izraelben élők, ahol az adók, az ország védelme, és még a börtönbüntetés kiszabása is, vagyis az élet minden területe a zsidók irányítása alá tartozik.

2006-ban az American Jewish Committee számára írott tanulmányában cáfolta, hogy „a diaszpóra tagadásának híve” lenne. Csípős megjegyzése szerint a galut zsidó közösségei mintegy 2500 év, a babilóniai fogság óta léteznek, és még ezer év elmúltával is létezni fognak. Éppen Izrael az, ahol a világ zsidóságának mindössze fele él, amely a kihalás szakadéka szélén áll. Azt írta: „Nincs kétségem a felől, hogy amikor az emberiség kitelepül az űrbe, az ottani zsidók – miközben elmondják a ’Jövöre Jeruzsálemben’ imát – elektronikus úton a földi Jeruzsálem felé fordítják a világűrben működő zsinagógákat.”

Ábráhám Gabriel Jehosua, aki beceneve odahaza “Buli” volt, a brit mandátum területén, Jeruzsálemben született 1936-ban. Apja, Jákov Jehosua negyedízig jeruzsálemi, a brit kormányzatnak dolgozott tolmácsként; folyékonyan beszélt arabul. Anyja, tíz testvérével együtt a marokkói Essouira településen született; megözvegyült apja vitte magával Izraelbe 1932-ben, és hamarosan házasságot kötött Jákov Jehosuával, ami nem bizonyult túl boldognak.

Jair Kedar nemrég dokumentumfilmet forgatott “The Last Chapter of A.B. Yehoshua” címmel, amiben az író elmondta: látva szülei rossz kapcsolatát határozta el magában, hogy leendő feleségét mindvégig szeretni fogja.

Nem volt eleve adott, hogy nagy író válik belőle. A 11. osztályban megbukott fogalmazásból. Később Ámosz Oz írta: Jehosua eredetisége abban rejlik, hogy „botrányos helyzeteket képes teremteni… olyanokat, amelyek krimikben fordulnak elő… anélkül, hogy a szenzációhajhászás csapdájába esne… Kezében a kalapács, benne az erő, csak az üllő keskeny”. Oz ezzel arra utalt, hogy a tematikát szélesítenie kellene.

Ez következett be a “Facing the Forests” novelláskötettel, amikor megjelent a realitás. A következő négy regény (Szerelmesek, Késői válás, Öt évszak és Mr. Mani) vagy Rasómon-szerű írások (a szereplők különbözőképpen magyarázzák az eseményeket), vagy feszes novellafüzérek, de mindenképpen az életmű kiemelkedő darabjai. A Mr. Mani öt részből áll, és a történetet az időben visszafelé haladva meséli el. Egyik kritikusa azt írta a regényről: „Mások sokkal kevesebbért kaptak Nobel-díjat.”

Az öt, egyoldalú beszélgetésből álló “Mr. Mani” az olvasóra bízza a válaszokat. A szefárd identitás kérdése itt jelenik meg először az életműben.

Pályájának kezdetén kerülte a témát. A Kedar készítette dokumentumfilmben elmondja, anyja otthon folyton arról beszélt, hogy a szefárd kultúra hanyatlásnak indult. Azon volt, hogy nővére és ő askenáziakkal kössenek házasságot, „mert ők vezénylik a parádét”.

Amikor apja az első kötetét megmutatta S. Y. Agnonnak, a későbbi Nobel-díjas izraeli író azt tanácsolta, hogy olyan dolgokról írjon, amit maga is jól ismer. Ám írásaiban a szefárd gyökerekig csak apja temetését követően kezdett leásni. Ott, az Olajfák hegyén, annak az embernek a sírja fölött, aki olyan sokat tett az ősi szefárd családok történeteinek megőrzéséért, kerítette hatalmába a felkavaró érzés.

“A Journey to the End of the Millennium” című, a középkori Európában, 1000 körül játszódó regénye 1997-ben jelent meg. Ben Attar szefárd zsidó kereskedő két feleségével és moszlim üzlettársával Tangerből útnak indul, hogy kiderítse, mi történt önfejű unokaöccsével. A mese a hitről és szexről, vallási különbségekről és közömbösségről szól, és árad belőle Ben Attar rossz véleménye az askenázi zsidókról. Oroszlán és leopárdbőrökkel, réztálakkal és íves tőrökkel, szentjánoskenyérrel és sózsákokkal megrakott hajóján halad fölfelé az acéltükrű Szajnán Rouen városába, ahol a templomok harangjai fenyegetést árasztanak a szürke levegőben.

Esszéistaként négy könyvet és számtalan cikket írt az antiszemitizmusról és cionizmusról, a zsidó azonosságtudatról és politikáról. Mintegy 50 éven keresztül a napi sajtóban érvelt az izraeli-palesztin megosztottság, azaz a kétállami megoldás mellett, de 2016-ra rájött, hogy az nem működőképes. Első lépésként a föderáció felé állampolgárságot javasolt a Nyugati-part C zónájában élő 90 ezer palesztin számára. Két év múlva azt írta: „Áltatjuk magunkat.” Ezúttal „egyenlőségre” szólított föl, és hogy Izrael adjon állampolgárságot és teljes jogokat a palesztinoknak, és tartsa meg őket.

Nem ismert félelmet, amikor harcosan támadta Izrael politikáját. A második intifáda idején ostorozta az öngyilkos merénylők barbarizmusát, és az ország helyzetét a náci Németország „őrületéhez” hasonlította. Ugyanakkor kijelentette, hogy „nem a palesztinok az elsők, akiket a zsidó nép felbőszített, és föltette a kérdést: vajon mi lehet az oka annak, hogy más népekben ilyen „irracionális gyűlöletet” váltunk ki?

Ismét kipellengérezték.

A „részben zsidó” elmélet szinte állandóan a bírálatok kereszttüzében állt. Amikor 2012-ben megismételte, hogy szerinte a diaszpóra zsidósága „egy díszes fűszeresdoboz, amit csak sabatkor és ünnepek idején nyitnak ki, hogy kellemes illatot árasszon”. Jehuda Kurtzer, a Shalom Hartman Institute of North America elnöke azt válaszolta: „A diaszpóra virágzó életének ennél leglesajnálóbb és lealacsonyítóbb fölfogásával még nem találkoztam.”

Sokatmondó, hogy élete vége felé ismét visszakanyarodott a galut zsidóságának témájához. A “HaBat HaJehida” (Az egyetlen leány) és a “HaMikdás HaSlisi” (A harmadik templom) című írásainak hősei – Olaszországban, illetve Franciaországban élő vegyes (keresztény és zsidó) családok tagjai. Állásfoglalása azonban – publicisztikájával ellentétben – itt korántsem olyan egyértelmű.

Ben-Dov erről a következőket mondja: „Fikciós művei párbeszéd-jellegűek”. Nem azok minősége és mennyisége a fontos, hanem a helyzetek és a folyamat, amiben a vélemények és igazságok oda-vissza pattognak.

„Itt van például A harmadik templom, ami inkább színdarab, nem pedig regény. Egy asszony, kikeresztelkedett személy lánya megjelenik a rabbinikus bíróság előtt, hogy rávegye a helyi rabbit: tanúskodjon a korábbi franciaországi rabbija ellen. A rövid történet végén az asszony Jeruzsálem óvárosát ábrázoló fényképet ragaszt a rabbi házának falára, amin bejelölte, hogy szerinte hol kell az új templomnak fölépülnie, ahol „a remény és megváltás himnuszát énekelnék… A mostani siratófal helyett, ami elhagyatott, fűvel benőtt, haszontalan és dicstelen reliktum, ami elhomályosítja utunkat.”

Ez a rész az író egy korábbi, „A Fal és a Hegy” című  esszéjére emlékeztet, amiben az állam szimbólumaként inkább a Herzl-hegyet tartja számon, mint a Siratófalat.

Ahogy Ben-Dov megjegyzi, a regény utolsó sora, egy színpadi instrukció, elfordult a Templom központi motívumától, és arra utal, hogy a megváltás talán máshonnan várható, a feleség által megtestesített házimunkától. (A férfi) “ Eloltja a lámpát. Teljes sötétség. De ekkor, a messzi távolban, a vegyesbolt felragyog.”

A ravasz Jehosua így kacsintott, és vett egyben végső búcsút.

(Bassa László Mitch Ginsburg írása nyomán, Times Of Israel)