Irène Némirovsky: Egy ellentmondásos zsidó író halála és újjászületése

Írta: Susan Rubin Suleiman - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek, Történelem

Az ősz hagyományosan a fontos irodalmi díjak időszaka Franciaországban. Egy ilyen díj elnyerése garantált kritikai és közönségfigyelmet jelent, olykor akár bestseller státust is. 2004 novemberének egyik délutánján Denise Epstein-Dauplé éppen bekapcsolta a rádiót a konyhájában, amikor a következő bejelentést hallotta: a Renaudot-díjat, az egyik legfontosabb elismerést, melyet francia regény kaphat, abban az évben Irène Némirovsky Suite Française (Francia szvit) című műve nyerte el.[1]

Irène Nemirovsky (1903-1942)

Denise, aki másnap tölti majd be a hetvenötödik évét, kissé megszédült és leült. Irène Némirovsky az édesanyja volt, akit jó hatvan éve nem látott: 1942. július 13-án letartóztatta a francia rendőrség abban a faluban, ahol a családja a második világháború kitörésekor menedéket keresett, és egy táborba vitték, amelyben a deportálásra váró zsidókat gyűjtötték össze. Két nappal később Auschwitzba szállították, ahol a megérkezés után egy hónappal meghalt.

A háború előtt Némirovsky közismert író volt, a kevés női regényíró közé tartozott, akik kivívták az irodalmi élet elismerését, a halála után azonban munkássága feledésbe merült. A Francia szvit című regényen dolgozott, amikor letartóztatták. A befejezetlen kézirat ugyan nem jelent meg, de fennmaradt abban a papírokkal és fényképekkel teli bőröndben, amely a lányai egyetlen örökségét jelentette. Denise begépelte a kéziratot, hogy megmutassa egy kiadónak, de a húga, Elisabeth, aki ismert fordító és szerkesztő volt Párizsban, aggódott, hogy a befejezetlen regény nem elég jó, hogy megjelenjen. Denise csak sok év elteltével, már Elisabeth halála után mutatta meg a szöveget egy ismerősének, az író Myriam Anissimovnak, akinek nagyon tetszett, ezért ajánlotta a szerkesztőjének a Denoël kiadónál. A Denoël egy éven belül kiadta a regényt, kiegészítve egy függelékkel, amelyben szemelvényeket közöltek Némirovsky háborús naplójából és levelezéséből, bemutatva az írónő életének tragikus utolsó éveit a nácik által megszállt Franciaországban.[2] Némirovsky 1903-ban született Kijevben, és bár kamaszkora óta élt Franciaországban, és minden művét franciául írta, mégsem kapta meg az állampolgárságot.

A Vichy-rezsim alatt „külföldi zsidó”-nak tekintették,

márpedig abban a korban ez kétszeres bélyeget és kiszolgáltatottságot jelentett. Férje, a szintén orosz emigráns Michel Epstein hasonló sorsra jutott. Két lányukat (Denise akkor 12 volt, Elisabeth 5) egy nő mentette meg, aki a családnak dolgozott.

A Némirovskynak posztumusz megítélt díj tulajdonképpen a lányát is illette, hiszen Denise Epstein munkája nélkül a könyv sosem látott volna napvilágot. Volt szerencsém többször beszélni vele, mielőtt 2013 áprilisában, nyolcvanhárom évesen elhunyt. Denise, aki szerető és szeretetnek örvendő anya és nagymama volt, néha még mindig a könnyeivel küszködött, ha a szüleiről kellett beszélnie. Érezhető volt, hogy sosem heverte ki az elvesztésüket.

A Renaudot-díjat addig csak élő szerzőnek ítélték oda. Vajon a 2004-es díjat kompenzációnak szánták, hogy így enyhítsék Franciaország nem múló bűntudatát, amiért a háború alatt részt vettek a nácik zsidóüldözésében? Vagy a Francia szvit egy zseniális regény, amely csodával határos módon megmenekült a feledéstől, egy olyan író műve, aki most esélyt kapott újra hírnevet szerezni, újjászületni? Valószínűleg mindkét felvetés megállja a helyét. Az, hogy a Vichy-rezsim milyen szégyenletesen bánt a zsidókkal, még mindig kényes téma Franciaországban, mely azzal büszkélkedhet, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának szülőhazája, valamint az első ország Európában, amely teljes állampolgárságot adott a zsidóknak (1791-ben). Ugyanakkor a Francia szvit valóban zseniális regény, nagyon is megérdemli a kapott kitüntetést, és nem lett volna nemzetközi bestseller, nem fordították volna le több tucat nyelvre (köztük magyarra), ha nem érinti meg mélyen az olvasókat.

A Francia szvit Némirovsky életének utolsó két évében íródott. A mai olvasó számára különös szöveg, akár egy palackban talált üzenet a tengerparton. A történet, amely a leírt eseményekkel szimultán íródott, a német megszállás első évét beszéli el Franciaországban. Az első rész, a „Júniusi vihar” csodálatosan leírja azt, amit a franciák úgy neveznek, exode, azaz az 1940 júniusában végbement népvándorlást, amikor is civilek tízezrei hagyták el Párizst és az ország északi részét, és menekültek az előrenyomuló németek elől autóval, kerékpáron vagy gyalog. Meglepően kevés író próbálta meg ábrázolni a német inváziót követő napok rémületét és zűrzavarát, mielőtt Pétain tábornok aláírta a fegyverszünetet, amely a nyitányát jelentette a német megszállás négy évének és a francia kormány kollaborációjának. Némirovsky a történet elmeséléséhez tucatnyi szereplő sorsát követi az élet különféle területeiről, akik menekültként kelnek útra. A hol hűvösen objektív, hol ironikus leírásai és meglátásai gyakran döbbenetes erejűek. Együttérzés nélkül mesél a „nehézségekről”, melyekkel a kivételezett társadalmi osztályok tagjai szembesülnek, ahogy sofőr vezette autójukban a vidéki házukba vagy luxushotelbe tartanak; aztán megmutatja őket Párizsba visszatérve, nem sokkal a fegyverszünet után, ahogy a megszállás dacára megpróbálják folytatni megszokott életüket.

1940: Francia hadifoglyok (Fotó: Bundesarchiv)

A regény második része, a „Dolce” egy faluban játszódik a megszállás első évében, és sokkal kisebb szereplőgárdát vonultat fel, de Némirovsky meglátásai itt is ugyanolyan lenyűgözőek. Láthatólag azonnal megértette, hogy a megszállás alatt melyek lesznek a hétköznapi francia embereket foglalkoztató legfájdalmasabb kérdések: Hogyan viselkedjenek az ellenséggel? Hogyan viselkedjenek a szomszédjaikkal, ha kollaboránsok vagy éppen ellenkezőleg, ha ellenállók? Némirovsky több mint két évet töltött a családjával egy megszállt faluban, Burgundiában, mielőtt letartóztatták, vagyis a történet személyes tapasztalaton alapul. Bemutatja az emberi interakciók egész skáláját, amelyekre elkerülhetetlenül sor került megszállók és megszálltak között, az izzó gyűlölettől egészen a gyengéd, de kilátástalan szerelemig. Noha Némirovsky több kötetesre tervezte, a regénynek a jelenlegi formájában is van befejezése: a faluban állomásozó német katonák parancsot kapnak, hogy induljanak „kelet felé” másnap, hogy Hitler lerohanta a Szovjetuniót 1941 júniusában.

Furcsa ezt a regényt ma olvasni, amikor lehetőségünk van történelmi távlatból visszatekinteni a történtekre. Tolsztoj, Némirovsky egyik irodalmi példaképe, fél évszázaddal az események után írta a Háború és békét. Némirovsky akkor írta meg a háborús regényét, amikor a háború épp csak elkezdődött, ám kísérteties módon úgy ír a jelenéről, mintha már történelem lenne. A tekintete egy kívülálló tekintete, aki jól ismeri a lejátszódó jelenetet, de nem teljesen a része, emiatt képes sokkal tisztábban látni. Az olvasók gyakran felteszik a kérdést, hogy miért nincsenek zsidók a regényben ábrázolt franciák között, sem az úton, sem a megszállt faluban. Egyesek ezt Némirovsky zsidósággal való bonyolult viszonyának tulajdonítják, szerintük emiatt hagyta ki – szándékosan vagy sem – a zsidókat az epikus leírásból. Holott igenis van egy zsidó ebben a regényben, aki ráadásul mindenütt jelen van, noha nincs megnevezve vagy azonosítva: a narrátor az, kinek rezzenetlen tekintete és véleménye mindent áthat, amit láttat velünk. A gazdag porcelángyűjtő Charlie Langelet-t elüti egy autó, miután visszatér Párizsba, és miután kiszívta a felbecsülhetetlen értékű benzint egy fiatal pár benzintankjából, akikkel direkt ezért barátkozott össze az úton. A narrátor így írja le a balesetet: „A kocsi szárnya szilánkokra törte a koponyáját. Olyan erővel fröccsent szét a vér és az agyvelő, hogy pár csepp a kocsit vezető nőre is hullott belőle”.[3] Nem is kell kimondania, hogy értsük, a visszataszító Charlie csak azt kapja, amit megérdemel.

Ha a Francia szvit hozta is vissza Némirovskyt a holtak közül, az első újraélesztés már tizenkét évvel korábban megtörtént, amikor Némirovsky kisebbik lánya, Elisabeth Gille megjelentetett egy könyvet az édesanyjáról Le Mirador címmel. Nővérétől eltérően Elisabeth kevés emléket őrzött a szüleiről, azonban sikeres párizsi szerkesztőként-fordítóként egyszerre fűződött szakmai és személyes érdeke édesanyja életéhez és karrieréhez. A Le Mirador sok pozitív recenziót kapott, és Elisabeth a televízióban és a rádióban is beszélt a könyvről. Elisabeth Gille asszimilálódott zsidóként nőtt fel – sőt „volt zsidóként”, hiszen a szülei 1939-ben áttértek a katolikus hitre –, és a gyerekkorában elszenvedett szörnyű veszteség ellenére sosem töprengett sokat a zsidó identitás kérdésén. Aztán az 1970-es évek végétől egyre inkább érdekelni kezdte a saját és a családja háborús története. Ez a személyiségfejlődés egybeesett a Vichy-rezsim zsidóüldözése iránt egyre erősödő közérdeklődéssel, amely Robert Paxton könyve, az 1972-es Vichy France nyomán kapott lendületet (még abban az évben lefordították franciára). Paxton könyve és Marcel Ophüls 1971-es filmje, a Bánat és szánalom indították el azt az időszakot, mely Henry Rousso történész szerint a Vichy emlékével való „megszállottság” időszaka, és amely mind a mai napig tart.

Egy abszolút elfogulatlan kritikus Némirovskyt feltehetőleg a két háború közti érdekes, de nem meghatározó írók közé sorolná, aki azonban mégis kiemelkedik a sorból, mivel

női író létére komolyan vették a kritikusok.

De az elfogulatlan kritikus kétségtelenül elismerné, hogy írt minimum egy nagyregényt, a Francia szvitet, és hogy ha tovább él, igazán nagy író lehetett volna. Az ő írása nem kísérleti vagy „avantgárd” próza volt, noha a kor angol és francia avantgárdjának fővárosában élt. Stilisztikai szempontból hajlamos klisékhez vagy formulákhoz folyamodni, és gyakran alkalmaz sztereotip karaktereket. Ennek ellenére a világlátása meglepően éles és mentes a szentimentalizmustól. Noha az egyén életére fókuszál, a történelem a kollektív katasztrófáival egyetemben mindig láthatáron belül marad. Az egyik első megjelent művében, egy kisregényben egy zsidó költő fiúról, aki egy nincstelen családban él egy orosz városban, a narrátortól megtudjuk, hogy a fiú nagyapja valaha „gazdag uzsorás” volt, míg a házát fel nem gyújtották egy pogrom során, húsvét vasárnap, II. Sándor cár meggyilkolása után. Ez a részlet a cselekmény szempontjából lényegtelen, ugyanakkor finoman kollektív dimenziót kölcsönöz a családtörténetnek, ráadásul enyhíti a nagyapa cseppet sem hízelgő jellemzését mint „uzsorás”.[4] Némirovsky szinte minden szereplőjével nyersen bánt, azokkal is, akik rá hasonlítottak, és különösen nyersen a szegény sorból származó zsidókkal, akiknek sikerült felküzdeni magukat a csúcsra, akiket a legjobban ismert. A David Golder (1929) című regény, amely huszonhat évesen meghozta neki az ismertséget Franciaországban, egy Oroszországban született zsidó üzletember története, aki elhagyja a szegény családját, és kemény munkával vagyont szerez, ám a vagyon nem nyújt neki boldogságot, és magányosan hal meg.

Irene Némirovsky 25 évesen, 1928-ban (Forrás: Wikipedia)

Némirovskyt egész életében lenyűgözte a zsidók felfelé mozgásának jelensége annak minden feszültségével és ellentmondásával, mint például az osztálykülönbség gazdag zsidók és szegény zsidók között, vagy – Hannah Arendt terminológiájával élve – az asszimilálódott parvenük és a gettóbeli páriák között. Némirovsky saját családjában az apja felelt meg leginkább a páriának, akinek sikerült megmenekülni a gettóból, ám a nagyravágyók szemében örökre „kis zsidó” maradt. Az anyja családjában a francia volt a választott nyelv, a jiddist lenézték. Irène szerette az apját és gyűlölte az anyját, akiből a jelek szerint hiányzott minden anyai érzés. Az apja 1932-ban történt halála után Irène és az anyja alig látták egymást; mire kitört a háború, évek óta nem voltak beszélő viszonyban. Némirovsky életműve telis-tele van hanyag, nárcisztikus anyákkal, akiket gyűlöl a lányuk.

Amikor 2006-ban a Francia szvit megjelent angol fordításban, többnyire elragadtatott kritikákat kapott mind Angliában, mind az Egyesült Államokban. Mindenki mélységes részvéttel beszélt Némirovsky sorsáról; a könyv több mint két évig időzött a New York Times bestsellerlistáján. Hamarosan lefordították Némirovsky más műveit is, köztük a David Goldert. Közben a New York-i Zsidó Örökség Múzeum nagy kiállítást készített elő Némirovsky emlékére, amelynek megnyitójára végül 2008 őszén került sor, számos híresség részvételével. Addigra azonban Némirovsky képe kicsit megkopott az olvasók szemében, tragikus hősnőből szinte taszító alakká alacsonyodott. Ennek oka abban keresendő, hogy a David Golderben az olvasók a zsidók antiszemita ábrázolását vélték felfedezni.

 Antiszemita zsidó, önutáló zsidó.

Ennek látták, és elítélték érte. A frontális támadásra az Egyesült Államokban került sor 2008 januárjában egy hosszú cikk formájában a The New Republic folyóiratban, amely cikk feltárta „az ocsmány igazságot egy új irodalmi hősnőről”. A cikk szerzője, Ruth Franklin alaposan felkészült, a saját David Golder-olvasatát a szerző életrajzával támasztotta alá, amelyet Jonathan Weiss amerikai akadémikustól vett. Weiss elég kemény véleménnyel volt Némirovsky korai műveiről, amelyben zsidók szerepeltek, főleg a David Golderről, de úgy vélte, az írónő együttérzőbb a zsidó szereplői iránt az 1939-es Les chiens et les loups (Kutyák és farkasok) regényében, ahol a legteljesebben és legárnyaltabban foglalkozik a Franciaországban élő „külföldi” zsidók kérdésével. Ruth Franklin szemében azonban Némirovsky szánalmas maradt elejétől végig, aki minden regényében makacs ellenségességgel viseltetett a zsidók iránt, a David Golder pedig minden mérce szerint förtelmes könyv, „egy rasszista regényparódia”.[5]

Franklin szenvedélyes megbélyegzése alapozta meg az elkövetkező kritikák hangnemét. Amikor a Kutyák és farkasok 2009-ben megjelent angolul, a Times Literary Supplement kritikusa olyan visszataszítónak találta a zsidó karakterek ábrázolását, aminek egy „rasszista sztereotípiák terjesztésén” munkálkodó „náci kiadó” is nagyon örülhetett volna.[6] Noha más kritikusok dicsérték, a regény 2016 januárjáig még nem jelent meg az Egyesült Államokban.

Ezek a vádak persze nem maradhattak válasz nélkül. Némirovskyt védelmébe vette angol fordítója, Sandra Smith, francia életrajzírója, Olivier Philipponnat, valamint számos „hétköznapi” olvasó. Nem meglepő módon mások pedig a vádlók oldalára álltak, minek eredményeképp frusztráció uralkodott el mindkét oldalon, és a viták azzal fenyegettek, hogy üvöltözésbe mennek át. A probléma lényege az a kérdés, hogyan olvassuk Némirovskyt emberként és regényíróként. A legmeglepőbb talán a kérdés generálta hevesség, sőt düh. Már önmagában az megérdemel egy alaposabb vizsgálatot, hogy értelmes olvasók miért érvelnek ennyire szenvedélyesen egy olyan zsidó író „önutálata” mellett vagy ellen, aki kis híján háromnegyed évszázada halott.

Vajon ez a vita tipikus angol-amerikai jelenség? Vajon a történelmi rövidlátás jele, hogy a mai olvasók elfelejtik Némirovskyt a maga korának összefüggéseibe helyezni? A válasz mindkét kérdésre egyszerre igen és nem. Igen, az angol és amerikai olvasók a legfelháborodottabbak és leghangosabbak, de nem csak ők ítélték Némirovskyt mint „önutáló zsidó”-t. Az utóbbi években Franciaországban is hasonló vélemények fogalmazódtak meg, ahogy az ellentétük is. Igaz, hogy az antiszemitizmus felfogása és kezelése ma radikálisan különbözik az 1930-as évekétől, ami elhibázott megítéléshez vezethet, de Némirovsky zsidóábrázolására még az 1930-as években is elmarasztalással és védekezéssel reagáltak a zsidó olvasók.

Noha nem szigorúan az angol nyelvű világra jellemző és nem is torzan jelen idejű, Némirovsky állítólagos antiszemitizmusa és önutálata szinte csak a zsidók között probléma és vitatéma. A nem zsidó kritikusok zöme magasztalja a munkáit, vagy ha vannak is fenntartásaik, azok nem a zsidó karakterek ábrázolására vonatkoznak. Véleményem szerint a zsidó olvasókban fellobbanó szenvedélynek az az oka, hogy Némirovsky hozzáállása a zsidókhoz és a judaizmushoz valami sokkal szélesebb problémát érint: a zsidó identitás ellentmondásait és dilemmáit a modern korban, a holokauszt előtt és után az Egyesült Államokban és Európában.

Külföldiként Franciaországban, egy olyan korban, amikor a külföldieket gyanakodva nézték, nőként az irodalom olyan területén, ahol a férfiak szabták meg a szabályokat és mércéket, Némirovskynak sikerült rövid időre olyan életet és karriert felépíteni, amit mások talán irigyeltek. Tehetséges volt, ambiciózus és élt benne a vágy, hogy beilleszkedjen. Csakhogy egy olyan helyen és korban volt zsidó, ahol és amikor a zsidóság egyre inkább halálos ítéletet jelentett. Az ember szűnjön meg zsidónak lenni, hogy életben maradhasson? Vajon képes rá, még ha meg is próbálja? Ezek és az egyéni és csoportos identitást firtató hasonló kérdések foglalkoztatták a szekularizált zsidókat Európában majdnem egy évszázadon keresztül. Az, ahogyan Némirovsky ezekkel a kérdésekkel foglalkozott, és visszhangjuk a leszármazottai és a mai zsidók között: ez a The Némirovsky Question (A Némirovsky-kérdés) című könyv témája.

Pék Zoltán fordítása

Susan Rubin Suleiman, professzor emerita, francia irodalmat és összehasonlító irodalomtudományt oktatott 35 évig a Harvard Egyetemen. Budapesten született, még gyermekként hagyta el Magyarországot. Számos könyv szerzője, köztük a Crises of Memory and the Second World War (Az emlékezet válsága és a második világháború, 2006), valamint a Budapest Diary: In Search of the Motherbook (Budapesti napló: az anyakönyv keresése, 1996) című memoáré.

Jegyzetek

[1] Ennek a cikknek az alapja Susan Rubin Suleiman The Némirovsky Question: The Life, Death, and Legacy of a Jewish Writer in 20th-Century France című könyvében szereplő Bevezetés. (New Haven and London: Yale University Press, 2016)

[2] Némirovsky, Suite Française (Paris: Denoël, 2004).

[3] Sashegyi Gábor fordítása, Gabo Kiadó, 2015, 2. javított, átdolgozott kiadás.

[4] Némirovsky, « L’enfant génial, » Les Oeuvres Libres, April 1927 ; reprinted in Némirovsky, Oeuvres Complètes, vol. I, ed. Olivier Philipponnat (Paris : Librairie Générale Française), 2009.

[5] Ruth Franklin, “Scandale Française;” The New Republic,  January 30, 2008.

[6] Naomi Price, “Out of the Ghetto,”  Times Literary Supplement,  October 30, 2009.

támogatás

Címkék:Irène Némirovsky