Ipolyságtól Mar del Platáig és vissza

Nem mindennapi fotókiállítást tekinthet meg az érdeklődő 2020. október 16 és november 6 között Ipolyságon, a Menora Saag Artis Galériának helyet adó Bartók téri zsinagógában. A tárlaton szereplő fotók a Szeredi Holokausztmúzeum tulajdonában vannak, ahonnan eddig csak egyszer kölcsönözték ki, a Dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galéria számára. Hogy miként kerültek az Izraelben élő José Andrés Lacko kivételes fotói egy határ menti kisvárosba? A kapocs a kiállítás kurátora, Kutak Adrienn keramikusművész.

Kutak Adrienn, bár nem zsidó származású, zsidó művészekkel együtt mutathatta meg alkotásait 2019. június 29-én a Dunaszerdahelyi Zsidó Fesztiválon. Társkiállítói Kertész Lici Wosner kollázs-művész, Omer Lőwy Alíz festőművész és José Andrés Lacko fotóművész. Adriennre, aki az Ipolyság Város Pecsétje Társulás képzőművészeti kiállításokért felelős kuratóriumának tagja, nagy hatással voltak a fotóművész képei, és az élményt szerette volna megosztani szülővárosa lakóival is. Az út nem volt könnyű. A Szeredi Holokausztmúzeum a Szlovák Nemzeti Múzeum által fenntartott pozsonyi székhelyű Zsidó Kultúra Múzeuma alá tartozik. Így az engedélyeztetés hosszadalmas volt.

A sorozatos egyeztetések alkalmával Kutak Adrienn és José Andrés Lacko barátságot kötöttek, ennek köszönhető, hogy a filmes és fotós fokozatosan megnyílt, és mesélt életútjáról, családjáról, a múltról. Szülei 1946-ban költöztek Argentínába, José és testvérei már Mar del Platában látták meg a napvilágot. A fotózást tíz éves korában kezdte, de nem azzal a céllal, hogy profi fotós legyen. Fiatal éveit a perui Limában töltötte, ahol szociológiát tanult. Magyarországra, egy ösztöndíj elnyerése után került, 1976 és 1979 között a Színház- és Filmművészeti főiskolán tanult, adásrendező szakon. A főiskola elvégzése után több produkcióban is részt vett, többek között ő rendezte a magyar-perui koprodukcióban készült Nazca Titok című dokumentumfilmet és társrendezője volt Jancsó Miklós Sivatag szeme című alkotásának is.

Ebben az időszakban látogatott el az akkor még csehszlovákiai Dunaszerdahelyre, ahonnan nagyszülei származtak. Az 1947-es születésű fotóművész nem tapasztalta meg a holokausztot, sokáig nem is tudta, hogy a családja érintett. Ma úgy fogalmaz, szülei – nyomasztó emlékeiket cseppekbe zárva – távol tartották maguktól a múltat, és ezek a cseppek kezdtek lassan átszivárogni a jelenbe ott, nagyapja szülőházában, nagybátyja Kornfeld Ferenc elbeszéléseinek nyomán. Ekkor kezdte meg utazását egy olyan világba, amit szülei szerettek volna elfelejteni. Saját elmondása szerint zsidó témájú képeit nem készíti, inkább helyzeteket lát, és ellopja a pillanatot. Olyan tolvaj Ő, aki a valóságról mesél. Munkásságát már 1986-ban elismerték, amikor a Tel-Avivi Egyetem Diaszpóra Múzeumában (Beit Hatfutsot) megrendezett “A zsidó életről a világban” témájú nemzetközi fotóversenyen a szakmai zsűri díjazottja lett.

Scheiber Sándor már korábban felfigyelt a dunaszerdahelyi és környékbeli, zsidótemetőkről, romos zsinagógákról, antiszemita feliratokról készült fotókra, és ő vetette fel José Andrésnak, hogy fotókon dokumentálja a magyarországi csodarabbik síremlékeit. Első, a zsidó emlékezetet bemutató kiállításának az Országos Rabbiképző Intézet (ma Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem) adott otthont 1985-ben. Ekkor még a kommunizmus ideológiája uralkodott az országban, és a politikai vezetés igyekezett háttérbe szorítani a zsidó identitást. José küldetésének érezte hogy felkutassa az elhanyagolt temetőket, és ösztönözze a múltnak hátat fordító és felejteni akaró maroknyi közösségeket, emlékeik ápolására.

Érezte, Magyarország egy szabadabb életet biztosító világ felé tart, és az új generáció csak arra tud majd visszatekinteni, amit a jelenben megőriznek. Scheiber professzor támogatta, és vezette a megkezdett úton, neki köszönheti azt is, hogy kétszer is elnyerte az Egyesült Államokban létrehozott Zsidó Kultúra Alapítvány (The Memorial Foundation for Jewish Culture) ösztöndíját. José Andrés Lacko meghálálta: kezében egy fényképezőgéppel sorra látogatta a magyarlakta városokat és falvakat, keresve az élő és eltűnő emlékeket. Kutak Adriennek küldött levelében így ír erről: „Azok az emberek, akikkel találkoztam, elkezdtek mesélni a közösségükről. Elhagyott temetők, emlékművek mindenütt. Ennyi emlékmű? – mondtam. Hát mi történt itt 1944-ben?”

Arról, hogy a holokauszt szűk családi körét is tragikusan érintette, csak 1987-ben szerzett tudomást nagynénje leveléből. Édesapja nővére ekkor írta meg, hogy nagypapájának nem csak a José által ismert két fivére volt – a Holokausztban négy nővérét veszítette el, Esztert, Rózsát, Matildot és Fridát. Négy számára addig ismeretlen név, újabb vízcseppek…

2016-ban jutott tudomására, hogy a szlovákiai Szereden egy új holokausztmúzeum nyitotta meg kapuit. Szakmai kíváncsiságtól hajtva látogatta meg az emlékhelyet. A múzeum igazgatója, Martin Korčok etnográfus, nagy hatással volt rá, közös érdeklődésük a zsidó emlékek megőrzése iránt barátokká kovácsolta a két embert. José így talált méltó helyet féltve őrzött fotógyűjteményének.

Emlékezés – ez a most már Ipolyságon is bemutatott tárlat címe. Emlékezés a nővérekre, a sosem látott rokonokra és az ismeretlenekre, akik szintén áldozatai lettek egy szélsőséges ideának. A fotók egyszerre mutatják be a tradicionális és a modern megemlékezési formákat. A realisztikus ábrázolás sokszor sokkoló, de a képekre adott reakciók csak emelik azok művészi értékét. Egy fotóművész akkor hiteles, ha képei gondolatokat ébresztenek, kérdéseket vetnek fel bennünk. José Andrés Lacko képei mindenkire másképp hatnak, de – noha nem bírunk telepatikus képességekkel – biztosak lehetünk benne, hogy a leggyakrabban felmerülő kérdések a “hogy engedhettük ?” és a “miért nem tanulunk a történelem hibáiból?”