Inkább a halál

A színpadon egy magát öngyilkos merényletre szánt palesztin asszony tagad, hárít, próbál hazugságok mögé bújni kihallgatói elől.

Nem a vádaktól, nem a haláltól fél, hanem az élettől és a megszégyenüléstől. Mögötte egy premodern társadalom robbanásra kész belső feszültségei.
A VI. Nemzetközi Monodráma Fesztiválon a Pinceszínházban, az Izrael Állam Nagykövetsége által támogatott előadáson bemutatott Samira című darab írója és hazájában közismert főszereplője Anat Barzilay izraeli színésznő. Az általa alakított asszony a kihallgatása előtt felvillanó fényképeken magát jól tartó, középkorú palesztin nő, könnyű nyári ruhában. Így indul Tel Avivba, hogy felrobbantsa magát, és annyi izraelit pusztítson el, amennyit csak tud, az akció azonban nem sikerül tökéletesen, csupán egyetlen gyereket öl meg a robbanás. A fogdában már tradicionális muszlim viseletbe burkolózva mutatkozik. Míg őt élőben látjuk, mellette filmvásznon az izraeli biztonsági erők emberei vallatják a taxist, aki szállította, férjét, lányát, falubeli szomszédját és a fiatal diákot, aki a merénylőt elindította útján.
Samira életét jórészt nem magától, hanem életének kihallgatott tanúitól ismerhetjük meg. A tradícióhoz való visszatérést hirdető fundamentalista diáknak nem ő az első áldozata. A fiatal férfi könnyű prédára bukkan a fiút szülni nem tudó, férje mellett szexuális örömökre nem lelő asszonyban. Samira látszólag magától értetődően veszi tudomásul a fiatal másodfeleséget, aki fiúgyermekek boldog apjává teszi férjét, de a lelke mélyén lapuló hiányérzetét, a diák és az általa megtestesített értékek iránt felcsillanó vonzalmát nem leplezheti. Jogot tanul tőle és szerelmes lesz belé, s minthogy a történteknek híre megy a családban és a faluban, szégyenében nem lát más kiutat, mint az önmegsemmisítést. Épp ezt várják tőle a fundamentalista terror mozgatói, akik engedelmes eszközzé alakítják.
Az öngyilkos merénylőkről szóló, általam eddig látott filmek és ez a darab is – melyet a színlap szerint dokumentumokra és az izraeli hírszerző szolgálat szakembereivel készült interjúkra alapozva írt Barzilay, s rendezett az élőbeszédet és a láthatatlan kihallgatók hangját éles ellenpontokká alakítva Elinor Agam Ben David –, azt feltételezik, hogy a magát sahidnak és sahidának (mártírnak) szánó fanatikusok személyes élettörténetében van valami, ami abnormális érzelmi állapotot idéz elő. Így válnak prédájává azoknak, akik hideg fejjel a halálba küldik őket. Lehet így és lehet másként, mindenesetre Barzilaytól hiteles, alaposan felépített sorsábrázolást láthattunk, s összességében pörgős és feszült előadást.

Újdonság, hogy a merénylő monológjában izraeliekről, megszállásról, szent háborúról szó sem esik. Nem véletlenül. Mindez olyan külsődleges valóság, melyet csupán az ideológia kínál fel ellenségképként és világmagyarázatként. A terror jelensége mögött a zárt, patriarchális közösség, mely a modern világgal találkozva bomlani kezd, s a szinte megoldhatatlan politikai helyzetben kiszolgáltatott tárgyává válik a rátelepülő ideológiának.
A Barzilay alakította asszony nagy utat jár be az egy óra alatt. Zárkózott tagadásától, a szégyen előli menekülésétől jut el a lelki lemeztelenedésig. Lénye kétségbeesetten feltárulkozik kihallgatói előtt, akik szembesítik történetének mozaikkockáival. A tanúk beszélő fejeit és a hozzájuk hajoló nyomozókat látjuk a filmvásznon, s a belőlük kiszedett információkra élőben reagáló Samirát, aki, miután szerencsétlen sorsa kiderül, nem tettét, életben maradását kárhoztatja.

Szántó T. Gábor

Samira
Anat Barzilay / Samira Production (Izrael)
Rendezte: Elinor Agam Ben David