Ilyen levest máshol nem tudnának főzni – interjú Nyáry Krisztiánnal

A magyar zsidóság hol tragikus, hol felemelő, hol pedig vidám XIX-XX. századi történetét meséli a Magyar flódni. Az énekes-színész Kováts Kriszta és az író-irodalomtörténész Nyáry Krisztián fesztivál-előadásnak induló produkciója ma már a Madách Stúdióban látható. Nyáry Krisztiánnal – akinek írásait is használták a darabhoz – magyar identitásról, zsidó szerzők irredenta-daláról és lírai aranybányáról beszélgettünk.

Drámatagozatos középiskolába járt Szentesre. Színésznek készült?

Általános iskolás koromban megfordult a fejemben, de a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumban pillanatokon belül kiderült, ezt nem nekem találták ki, vannak nálam tehetségesebbek.  Én is felvételiztem a színművészetire, de csak azért, mert akkoriban az első rostához eljött az iskolába a bizottság. Csoda folytán továbbjutottam, de aztán szerencsére megmenekültem. Pocsék színész vált volna belőlem. Nem volt nagy trauma, ekkor már felvettek Pécsre – magyar-művészettudomány szakra.

Ha pocsék színésznek tartja magát, mi volt Kováts Kriszta felkérésben a csábító?

Tavaly több színpadi produkció is a könyveim alapján készült, és ezt tetszett, mert így a történetek még több emberhez eljutnak. Szerettem Kriszta ötletét is, mert a zsidó tárgyú írásaim összecsengtek Fábri Péter dalaival. Eredetileg a Magyar flódnit csak a Zsidó Művészeti Napokon játszottuk. De egyre több felkérés jött, és most a Madách Stúdiójában van rá érdeklődés. Könnyű a dolgom, inkább mesélő-narrátor vagyok, felolvasok, de nem kell színpadi karaktert adnom.

Hova helyezi a műveit az irodalmi életben?

Nehezen lehet kategorizálni. Mindig előjön, hogy ezek az életrajzi történetek bulvárok. Angolszász területen könnyebb lenne, mert amit én csinálok, az a mid-brow, a szeriőz és a könnyed határán mozog. Szórakoztató ismeretterjesztés, amely tudományos eredményeket, valós történeteket mesél el népszerű formában szélesebb olvasóközönségnek.

Iskolában nem unatkozott, mikor híres emberek életrajzát tanulta?

Az írók életrajzát szerettem, amit meg kellett tanulnunk, azt nem. Ötödikben például azt a feladatot kaptuk, jegyezzük meg, Petőfi Sándor hány kilométert gyalogolt Selmecbányáról Vácra, majd Pestre. Ez az egész osztályt frusztrálta egy fiú kivételével, aki tájékozódási futóversenyző volt. Remek magyar tanáromnál berzenkedtem is a feladat miatt. Ő meg a kezembe nyomta az Így élt Petőfi című könyvet, ami meghatározó élmény lett. Kiderült, milyen jó fej, humoros srác volt Petőfi, olyan problémákkal, mint minden fiatalemberé. Onnantól életrajzokat olvastam meg történelmet, irodalomtörténetet, anyukámat utcatáblák névadóiról szekíroztam. Nem véletlenül voltam rövid ideig irodalomtörténész. Ezek a háttér-referenciák fontosak, minél messzebb lépünk vissza az időben. Vörösmarty verseit például nehéz lenne megérteni enélkül.

Visszatérve a Magyar flódnihoz – mi volt a szelektálási elvük?

A magyar zsidóság történetét akarjuk elmesélni a XIX. századtól a XX. század végéig a jellemző állomásokon keresztül. Hangsúlyosan szerepet kap benne a zsidóüldözés és a holokauszt is, a kommunizmus, ugyanakkor a tragikus történetek mellé felemelő, vidám pillanatok is kerültek a speciális magyar-zsidó kultúrából: került bele vicc, operett és kuplé is. Ilyen levest máshol nem tudnának főzni. A Flódniban elhangzik egy vicc, ami összefoglalja az előadásunkat. „Kohn halálos ágyánál ott áll a felesége, Ráchel. Kohn felnyitja a szemét, és azt mondja: Mondd, Ráchel, te már itt álltál mellettem akkor is, mikor a nagy gazdasági válságban mindenünket elveszítettük? Persze, hogy itt álltam, Samukám. Akkor is, mikor Horthy alatt jöttek a zsidótörvények, mindenünkből kiforgattak? Hát persze, hogy itt álltam, Samukám. Akkor is, mikor Szálasi idején gettóba tereltek, és majdnem meghaltunk? Hogyne álltam volna itt. És a kommunizmus alatt is, mikor osztályellenségek lettünk, és mindenünket államosították? Hát persze, hogy itt álltam. És most is itt állsz a halálos ágyamnál? Természetesen, Samukám. Mondd csak, Ráchel, nem lehet, hogy te nem hoztál rám szerencsét?”

Kutatta a magyar zsidóság történetét, a vészkorszakot?

Célzottan nem kutattam, de a magyar identitás kérdése kimondottan érdekelt. Ennek a forrásterülete a XIX. század, ekkor választható identitások voltak. Mindig izgatott, miért vonzott Magyarország sokakat, miért akartak magyarrá válni. Nagy hullámban jöttek ugyanis németek és szlávok, sok zsidó. Ha van tanulság, akkor az: a jó korszakokban a gazdasági és a kulturális konjunktúra mindig együtt járt. Gondoljunk csak a dualizmusra vagy a reformkorra, de akár az 1990-es évekre is – felbukkant a nagyobb ívű fejlődés, az európai integráció lehetősége.

Akkor nem a jelenről beszélünk.

Nem mondom, hogy nem kedveznek az irodalmi alkotásnak ezek a rosszabb periódusok, elképesztően nagy költői teljesítmények vannak az úgynevezett depressziós időszakokban is. A magyarságon belüli bizonyos etnikai, szociális csoportok izgatnak, különösen a polgári kultúra letéteményesei: a magyarországi németek és zsidók. Nélkülük máshogy alakult volna a kultúránk. A magyar zsidóság sorsa különleges, erősen asszimilált népességet lökött ki magából a XX. században a magyar politika, ezért függ össze erősen a holokauszt és Trianon. A politikai elit ugyanis azt mondta a zsidóságnak a XIX. században: „váljatok magyarokká, biztosítsátok a többségünket, cserébe megkaptok minden jogot”. Trianon után ezt az alkut rúgták fel, mert többé nem volt szükség erre a magyar tudatú közösségre. És persze nem lehet elmesélni a XX. századi életutat úgy, hogy ne érintse a holokausztot.

Miért énekli kétszer is Kováts Kriszta az irredenta-dalként ismert Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország című dalt az előadásban?

A legfontosabb irredenta, Trianon-ellenes nótává vált a jelentése miatt, de egy operett-betétből indult, és mindkét szerzője zsidó. Az az őrület, hogy ezt harsogta a rádió, mikor a két szerzője indexen volt. A szövegíró internálótáborban halt meg.

Világháborúk, forradalmak, ellenforradalmak, Trianon, holokauszt, elnyomás, ezekről szól a Közös Halmaz nevű kiállítás, amelyet ön nyitott meg a Madách téren. Egy felirat azt kérdezte: Te mit érzel, mikor meglátsz egy nagy-magyarországos matricát? Tényleg, ön mit érez?

Most már hozzászoktam, kezdetben bosszantott. Kontraproduktív azzal dicsekedni, hogy Magyarország egyszer nagyobb volt.

Dicsekvés vagy fájdalom?

Ez nem a fájdalom része. Trianon fontos a magyar identitás szempontjából, és mint említettem, erősen összefügg a holokauszttal. Arról nem beszélve, mindenfajta érzékenységet nélkülöz. Felelőtlenség olyan autójelzéssel átmenni a szlovák határon, ami azt üzeni, hogy Szlovákia Magyarország része. Ez árt az ottani magyar kisebbségnek. Láttam ennek egy verzióját osztrák autón: Nagy-Ausztria matrica, benne Magyarország. Ott persze bolondnak nézik, aki ilyet tesz az autójára.

Írók, festők, hősök – pipa. Kikről ír új könyvet?

A következő könyvemben szeretném összegyűjteni a száz – szerintem – legfontosabb magyar levelet a XIX-XX. századból. Lesznek köztük magánlevelek – szerelmes és szakító, valamint közlevelek – búcsúlevéltől a feljelentőig. Aztán Az igazi hősökből meg a Merész magyarokból megjelenik egy angol válogatás, némi történelmi háttér-magyarázattal. És Kováts Krisztáékkal készül egy lemez Játékok címmel, amelynek újra Fábri Péter írja a dalszövegét, én meg kis tárcanovella méretű történeteket mellé.

Készít titkos Arany János-lírakötetet is a Facebookon #aranybánya hashtaggel. Miért?

Nem valódi kötet, inkább figyelemfelhívás. Arany programszerűen akarta megírni a magyar hősi epikát, és ezekben a művekben elképesztő versdarabokat rejtett, amelyek önállóan is megállják a helyüket. Látszik, hogy Mallarmé vagy Baudelaire kortársa volt. A mi dolgunk nem más: ki kell bányászni ezeket!