Időutazás – Budapesttől Qumránig

Állok az iskolánk folyosóján, az osztálytermünk ajtaja előtt, kezemben egy rajztábla. Másodikosok, 15-16 évesek vagyunk, ebben az évben még van rajzóránk. A rajztáblákat az osztály melletti szekrény fiókjában tartjuk, ne kelljen minden rajzóra után hazavinnünk. Mindenkinek ott a neve valahol a rajztáblája egyik szegletében, de nem nagyon keresgéljük a sajátunkat rajzóra előtt. Kivesszük az első kezünk ügyébe kerülő rajztáblát a fiókból, aztán óra után bevágjuk ugyanoda.

Hetek óta nem volt már nálam a saját rajztáblám, a jobb felső sarkában a nevemmel. Amit most a kezemben tartok, az első, amelyik találomra a fiókba benyúlva előkerül. Már indulnék az osztályba, amikor észreveszem, hogy van valami a rajztáblán. Egy karikatúra. Kezdetlegesen felvázolt emberi alak profilból, trikóban és tornanadrágban. Fején nevetségesen eltúlzott, hatalmas görbe orr. A kezében evezős lapátot tart, trikóján jó nagy betűkkel virít a felirat: MTK. Pár másodpercig tart, amíg felfogom, mit látok. Az osztályunkból egyedül én evezek egyesületben. Ezt néhányan tudják is rólam, mint ahogy azt is, hogy a Vörös Meteor evezős egyesületének vagyok tagja. Nem az MTK-nak, amelynek nincs is evezős szakosztálya. Rá sem kell pillantanom a tábla jobb felső sarkába írt nevemre ahhoz, hogy megértsem, ezen a gúnyrajzon én vagyok. A hatalmas görbe orr és az „MTK” üzenete az emberke trikóján eltéveszthetetlen.

Gyilkos düh, kétségbeesés, szégyen kavarog bennem. Hány osztálytársam láthatta már ezt a rajzot? Hányan érthették meg az üzenetét? Miért nem szólt nekem erről senki? Ki és miért akar engem bántani?

Mit tegyek most?

Két osztálytársam ott téblábol a közelemben, megmutatom nekik a gúnyrajzot, és kérdezem, tudják-e, ki rajzolhatta. Zavartan fordulnak el tőlem, ők nem láttak semmit, nem tudnak semmit. Isteni szerencse, hogy nem tudják, ki volt, vagy tudják, csak nem árulják el nekem. Bárkit neveznének meg, beláthatatlan kimenetelű verekedés lehetne belőle.

De nem történt semmi, senkinek a fején nem törtem darabokra a rajztáblát. Becsöngettek, a rajztanár már fel is tűnt a folyosó végén, én pedig bevágtam a rajztáblámat a fiókba, és elővettem egy másikat. Aznap sokan hiányoztak, volt elég felesleges.

A rajzóra alatt lázasan mérlegelem, mit tegyek. Osztálytársaim sohasem fogják elárulni, ha egyáltalán tudják, ki készítette a rajzot. Nincs kivel verekedni, vagy egy bocsánatkérés után kibékülni, tisztázni és lezárni az ügyet. Ha elmegyek az osztályfőnökünkhöz, vagy az iskola igazgatójához, abból vagy hatalmas botrány lesz, vagy eltussolják az ügyet. Mindkét lehetőségnek már csak a gondolatától is felfordul a gyomrom. Otthon sem mondhatom el, mi történt. A szüleim elég szörnyűségen mentek keresztül a háború alatt, bele sem akarok gondolni, hogy mit éreznének, ha meglátnák a rajzot. Nem ismerek egyetlen felnőttet sem, akihez a bajommal fordulhatnék, és a kortársaim között sincs senki, akivel megoszthatnám, milyen nyomorultul érzem magam.

Végül aznap iskola után hazavittem a rajztáblámat. Ügyelve, hogy a szüleim ne vegyék észre, miben mesterkedem, egy törött üvegdarabbal lekapartam róla a rajzot, aztán a következő rajzóra napján visszavittem az iskolába. Nem kérdeztem többé senkit, ki lehetett az, aki a gúnyrajzot készítette. Minden ment tovább, mintha mi sem történt volna.

Ötvennégy évvel ezelőtt történt mindez. A düh, a szégyen, a tehetetlenség érzése már régen elillant belőlem. De arra az életem végéig emlékezni fogok, hogy milyen végtelenül egyedül maradtam ott, az osztályunk ajtaja előtt, kezemben az ormótlan fatáblával, rajta a gúnyrajzzal és a nevemmel.

Állok, húsz évvel később, a tűző napon Qumránban, a Holt-tenger partján, egy kétezer évvel ezelőtt itt menedékre talált júdeai vallási szekta épületegyüttesének maradványai között. Az idegenvezető hosszasan mesél a helyről és egykori lakóiról. A turistacsoport többi tagjához hasonlóan én is a rekkenő hőségtől bódultan, csak félfüllel hallgatom a magyarázatát. Ideje lenne már visszaülni a jól hűtött buszba… Lassan végére is ér a történetének, de még meg akar mutatni nekünk valamit. Elindulunk, jobbra-balra kanyarogva a vakítóan fehér kövek között. Egyszer csak megállunk. Előttünk néhány méterre a többinél valamivel magasabb falak és egy épen maradt boltíves sarok. A régészek úgy gondolják, hogy annak idején itt őrizték a közösség pergamen és papirusz tekercseit – magyarázza az idegenvezető.

Nem tudom, hogy az idegenvezetőtől hallom, hogy akkor ez volt itt a könyvtár, vagy én mondom ezt magamban? És ekkor valami egészen különös érzésem támad: nekem dolgom volt itt. Nem azt hiszem, nem úgy gondolom, nem „olyan, mintha”. Ez a hely adott keretet a létezésemnek, ezekért a papirusztekercsekért éltem-haltam. A teljes bizonyosságot érzem, miközben azért az eszemnél vagyok, és tudom, hogy ez teljes képtelenség. Ilyen nincs.

A párom ott áll mellettem. Egy szóval sem említem neki a fejemben kavargó lehetetlen gondolatokat. Felém fordul, fürkészően rám néz, elmosolyodik. Inkább csipkelődve, mint gúnyosan megkérdezi: Na, mi van, hazaérkeztél?

A qumráni kirándulást követő éjszaka álmomban még egyszer teljes intenzitással átélem a találkozást az elképzelt valamikori énemmel, hivatásommal, közösségemmel. Potyognak a könnyeim. Nem tudom, hogy valójában-e, vagy csak álmodom az egészet.

Mi ehhez a találkozáshoz képest a másik, a gúnyrajz a táblán?