Időn túl, téren innen

Sebald regényeit olvasva folyamatosan úton lehetünk. Pontosabban útközben. Otthon az otthontalanságban. Antwerpen, London, Prága, Párizs, Manchester, New York, Isztambul, München. Pályaudvarok, bisztrók, kampuszok, üdülők, pubok, könyvtárak, temetők, gettók, kórházak – kultúránk állandó helyszínei. Magányos, kihalt utcák és felhergelt tömegtől hangos, vészt jósló terek. Régi lakcímek, lebontott-lerombolt házak, egykor volt életek láthatatlan nyomai. Amelyek mégis láthatóak lesznek. Kép szerint és szó szerint is.

Sebald regényeiben ugyanis a szöveget fényképek, dokumentumok, rajzok illusztrációi egészítik ki. A képek révén az elbeszélő megigazítja, valószerűvé teszi a leírtat: egyszer csak látjuk, amiről vagy akiről addig olvastunk. És innentől más lesz az olvasói viszony: személyesebben érint minket a történet. Ez Sebald prózaművészetének egyik legnagyszerűbb sajátja: a képi elem alkalmazása egyszerre hozza közel azt, amiről olvasunk, és egyszerre el is távolítja azt azzal, hogy látvánnyá teszi, amit eredetileg olvasói képzeletünknek kellene megalkotnia. Egyszerre szűkít és tágít. Ugyanakkor a képek cseppet sem járulékos, másodrangú elemek: önálló életet élnek, olyannyira, hogy nem is mindig azonosak azzal, amit ábrázolniuk kellene. Sebald mesterien használja ki azt a kulturális előítéletet, amit a fényképeknek tulajdonítunk a fotók igazságérvényével kapcsolatban. Látom, tehát igaz. Igaz, igaz; csak másképp (máskép) igaz. Máshonnan igaz. Sebald regényeiben esztétikai tapasztalattá lesz, hogy a történetek – amelyekre emlékszünk, és amelyeket elfelejtünk (egymásba oldódó örök dialektika ez) – száma végtelen, hogy a történetekből újabb történetek bomlanak ki, és hogy – a Sebald számára oly fontos Wittgensteint átírva – történetünk határai alkotják világunk határait.

Az író élettörténete valamelyest a világháború utáni újrakulturálódó Németország jelképe: 1944-ben született Bajorországban, előbb Svájcban tanár, aztán 1970-től haláláig az angliai Norwichban egyetemi oktató. Autóbalesetben veszíti életét 2001 telén, norfolki otthona közelében. Sebald regényvilágában az otthon közelében lenni, de mégsem otthon lenni gyakori állapot: olyan időtlen helyzet, amelyben másodlagossá, felcserélhetővé válik, hogy onnan indult-e el épp valaki, vagy éppen oda akart hazatérni. Sebald regényíró és esszéista, szövegei homlokterébe a traumatikus és traumatizált múlt elbeszélhetősége áll. A „pusztulás” és a „szenvedés” képeinek és a néma, mert megszólításra váró narratíváknak nyelvet találni. Érthető nyelvet. Sebald többnyelvűsége nem csupán életrajzi adalék (saját magát fordítja angolra): számára a nyelv eleve több nyelv kölcsönösen érthető párbeszéde.

Hősei, ahogy manapság mondanánk, igazi „euroszubjektumok”: angolul, németül, franciául egyaránt beszélnek, kölcsönösen értik egymást. Mindenfele szerte Európában ugyanolyan otthontalanul otthonosak. Más kérdés, és zavarba ejtő, hogy ennek a kommunikatív kompetenciának az oka éppenséggel az idegenségük: hogy kénytelenek voltak kivándorolni. Nyelvet cserélni. Más nyelven, más néven élni ugyanazt a sorsot. Éppen ezért az értetlenség, az érthetetlenség nem nyelvi természetű, sőt: az idegenség tapasztalata attól radikális Sebald regényvilágában, hogy a hősök pontosan és több nyelven tudják elmondani, hogy van, amit nem tudnak elmondani. Nem a másiknak, hanem elsősorban önmaguknak képtelenek beszélni. Sebald mint szerző mindkét regényben megjelenik szereplőként. Ő a közvetítő. Saját életrajzi jegyeivel ruházza fel narrátorát, aki a Kivándoroltakban négy különböző ember élettörténetét, az Austerlitzben pedig a címszereplő életét beszéli el. Valahogyan mindegyik hőséhez köze van.

A Kivándoroltakban egyikük szomszédja lett Norwich mellett, a másik tanára volt Bajorországban, a harmadik távoli rokona, a negyedikkel az emigránsok városában, Manchesterben találkozik. Kapcsolata a közvetlenség és a közvetettség közötti sávban mozog. Mindegyik életben, vagy az életükből egyenesen következő halálban van valami lappangó titok. Valami elhallgatott, elfelejtett emlék. De a felejtésnek olyan állapota ez, amikor emlékszünk arra, amit elfelejtettünk. Sebald narrátora nyomozni kezd. Követi a „fájdalomnyomokat, melyek finom vonalban húzódnak végig a történelmen” (Austerlitz, 17.), ameddig azokat követni lehet. Megszólítja és megszólaltatja a képeken szereplőket. Megpróbálja megérteni életük szabad döntéseit, és elfogadni sorsuk törvényszerűségeit. Ez a detektív szerepkör szervesen illik Sebald intellektuális karakteréhez. A kultúra filológusa ô, aki elmosódott képek, rejtélyes szövegek és titokzatos épületek alaprajzai között igyekszik rekonstruálni a megtörténtet. Ám ez a figura mentes marad minden posztmodern vagy dekonstruktív szerepmodorosságtól. Nincs benne semmi Umberto Eco és semmi Indiana Jones. Nem kultúrtörténeti kalandregény, amelyben fejtörő feladványokon és nyaktörő mutatványokon át vezet az út valami kézzel fogható kincs felé.

Az elmúlt évek magyar irodalmából Sándor Iván regényművészete hasonlítható valamelyest Sebald regényeihez, különösen az Austerlitzhez. A Drága Liv és a Követés mint regény, illetve a Daniellával a vonaton mint esszénapló két szervesen összekapcsolódó műnemben ugyanúgy a némává lett múlt intellektuális és egyszerre esztétikai megszólítására törekszik. Esszébetétek, képleírások, felsorolások, belső monológok, természettudományos szövegrészek, felidézett párbeszédek és még megannyi elem szerves kapcsolatából állnak össze Sebald regényei. Az útinaplótól  a történelmi elbeszélésen át a létregényig tart a műfaji skála. A Kivándoroltak négy különálló elbeszélése alkot egy ciklust, a részek lesznek regénnyé; a kilenc évvel később (halála évében) megjelent Austerlitz már egy ember életén keresztül sejteti, egy narratívába koncentrálja azt a végtelen polifóniát, hogy nincs különálló történet, azt, hogy amikor emlékezünk, akkor egymásra emlékezünk.

Az utóbbi regény, Sebald szintézise, már címében is megmutatja, mennyire rétegszerűen épül fel ez a próza: Jacques Austerlitz, keresztnevét Offenbach után kapja, vezetékneve pedig a híres csehországi csatahelyszínre és az arról elnevezett párizsi pályaudvarral azonos. És ezek a motívumok így vagy úgy mind szerepet játszanak később ebben a tragikus életben. A vasút ennek az epikának alapmetaforája. A sín, amely csakis valamerre mehet, de meghatározott és lehetséges útvonalból a váltók miatt mindig több is van. A pályaudvar, ami Londonban temetőre épül, és amely „a búcsú gyötrelmének és az idegentől való félelemnek” (Austerlitz, 17.) a csarnoka. A vonat, ami kioltja az ember életét, vagy úgy, hogy eléugrik (a Kivándoroltak egyik szereplője hal meg így: „a vasútnál végzi”), vagy úgy, hogy felszáll rá. És ezzel elérkeztünk Sebald műveinek lényegi magjához: a soához. A közvetett közvetlenség a soá elbeszélését is jellemzi: Austerlitz Prágából Walesbe kerül négyévesen a világháború elején, ahol új nevet és életlehetőséget kap. Túlélő, aki nem élte át azt, amiben meg kellett volna halnia. Ez az abszurditás egész életét meghatározza. A kilencvenes évekre
összeállított történet, ahogyan kiderül, mi történt anyjával, apjával, éppen fokozatos késleltetettsége miatt lesz katartikussá. Ahogyan megtudjuk, hogy ’45-ben a nácik átrendezték a terezini tábort a vöröskeresztesek ellenőrzése miatt. Lett mozi, kávéház, könyvtár. És az áldozatok eljátszották szerepüket, eljátszották saját korábbi életüket. Az úgynevezett kultúra segített így elleplezni a gyilkos, embertelen borzalmakat. Az elkövetkező nemzedékeknek már történelmi perspektívája lesz a soához: a meglévő-létező dolgok szóra bírása. Sebald horizontján a soá időszerkezete Pilinszky verséhez hasonlatos: „ami történt, valahogy mégse tud végetérni”.

A történeti-történelmi keretszerűséget, hogy térben és/vagy időben el vagyunk választva attól, amiről szó van, tekintettel arra, hogy azt olvassuk, hogy valaki emlékezik arra, amire valaki emlékezett, a kétszeres függő beszéd alkalmazása adja vissza. Ezek megint csak távolító és közelítő elemek egyszerre. Érzékeljük a történelmi távolságot, az áttételességet, ugyanakkor egy szövegtérbe és beszélgetéstérbe kerülünk velük. Egyszerre halljuk a hangjukat. A történetek pedig emiatt párhuzamosak lesznek – a szóhasználat nem véletlen, Nádas Péter nagyregényéhez hasonlóan az epikai totalitás itt is az egymást kiegészítő részletekben ölt testet.