Ida és Gyula – Egy családregény margójára

Hosszas kutató és írói munka végére született meg negyvenharmadik könyvem, Ida és Gyula – dédszüleim története című családregényem.

Dédanyám, a tekintélyes szegedi zsidó családba született Seifmann Ida, s férje, dédapám, Vaniss Gyula, egy Arad megyei katolikus középnemesi család sarja. Egy olyan szerelmes-, majd házaspár, akiket a Napfény Városát, Szegedet csaknem teljesen romba döntő, éppen 140 éve pusztító árvíz hozott össze. Dédapám ekkor végzős vízimérnök-hallgató, a Budapestről érkező mentőcsapat egyik tagja volt, dédanyám pedig az őt a Tiszától megkímélt házukban vendégül látó népes család egyik kisasszony-lánya.

A Seifmannok a tizenkilencedik század elején a Felvidékről települtek át e hol szelíd, hol dühöngő folyó partjára. Elsőként Seifmann Bernát (Baruch), aki 1796-ban Duklán született, s 1871. szeptember 2-án halt meg, Szegeden. Foglalkozása kárpitos mester, vagy ahogyan akkor mondták „vattás” volt. Az ő hat gyermeke közül sorrendben a második ükapám, Seifmann Mór bútorgyáros és bútortervező iparművész 1823-ban, még a Seifmannok „őshazájában”, Tapolyhanusfalván, az eperjesi járásban született. Ifjú éveit, s tanulóidejét már Szegeden töltötte, s 1848-ban, huszonöt esztendősen azoknak a zsidó férfiaknak az egyike volt, akik Lőw Lipót főrabbi hívására beálltak Kossuth zászlaja alá.

Házasságot 1849. december 26-án kötött, Kraus Josefin (Pepi) ükanyámmal, egy tekintélyes szegedi polgárcsalád lányával. Házasságukból nyolc gyermek született, közülük sorrendben a harmadik, Seifmann Ida (korábban: Nanett) lett a dédanyám, aki 1858. december 2-án, Szegeden született, s 1935-ben halt meg, Gyomán. Seifmann Mór pályafutása a szerény kárpitosi kezdetektől a nagy megbízatásokig, mint a szegedi Kass Szálló és a színház berendezésének elkészítése, vagy a szegedi és aradi királyi lakosztályok megtervezése és kivitelezése, már egyenes út vezetett a párizsi világkiállításon elért sikerekig, s karrierje csúcspontjáig, amikor 1884-ben megkapta az udvari szállítói címet. Világi tisztségei mellett egyházának is hű szolgája volt, a szegedi neológ ó-zsinagóga egyik pillére, életét át-meg átszőtte az adakozás, az adni vágyás. Az árvíz után például nem csak a fiatal árvízi hajósok egyikét, dédapámat fogadta házába, hanem jó néhány menekültet is. Élni és túlélni akarása segítette, amikor három ízben kaptak bele a lángok Oroszlán utcai házába, (amely nagymamám szülőháza is lett 1896-ban!) s nem lehet meghatottság nélkül olvasni a Szegedi Híradó 1879. április 4-i számában (azaz: alig három héttel az árvíz után!) a következőket:

„Értesítés – Van szerencsém a n.é. közönséggel tudatni, hogy BUTORRAKTÁRAM a pusztító elemtől megkíméltetett, mindek következtében nekem, vagy megbízottaimnak kegyesen adandó megrendeléseket mint eddig, ugy ezentul is legpontosabban eszközölhetem. Seifmann Mór butorkereskedő SZEGEDEN, Ötpacsirta-utca KISS D.-féle ház.”

Hála a Sors rendelésének, Seifmann Mór és felesége nagyon közeli , baráti kapcsolatot ápolt az ifjabbik Lőw rabbival, Immánuellel is, így – ezt családregényemben részletesen leírom – neki, számos egyházi és világi tudomány ápolójának oroszlánrésze volt abban, hogy dédszüleim szerelméből nem tragikus „Rómeó és Júlia” történet lett, hanem ötven évig tartó szerelmi házasság. Immánuel egyébként 1901 augusztusában nem csak a dédapám sírja fölött búcsúzó pap volt, de egy nemzedékkel idősebb barátját versben is elbúcsúztatta, Berzsenyi Dániel „deákos”, időmértékes stílusában:

„Műgonddal és iparos kézzel házát alapítá, / S túl fél évszázadon át közbecsülés köríté/A tórát szolgálta híven hallgatta az Igét/Mennybe a hű sáfárt Istene visszahívá.” (Ezt a verset idézi harmadfokú unokatestvérem, Bácskai Éva is, Századok hullámain. Egy szegedi zsidó család letelepedésének története című dokumentumregényében. (Oriold és Társai Kiadó, Budapest, 2018.)

Érdemes idéznünk itt a Szegedi Napló 1901. augusztus 23-i számából az alábbi megemlékezést:

„Seifmann Mór temetése. Őszinte nagy részvét mellett ment végbe ma délután a temetése egy derék, rokonszenves nagyiparosnak, Seifmann Mórnak. Az érdemes szegedi polgár halála a legszélesebb körökben keltett részvétet s ott volt a végtisztességen Szeged úri társadalmának számos tagja. A gyászszertartás az izr. templom udvarán ment végbe… A bucsubeszédet dr. Lőw Immánuel főrabbi mondta, megindító beszédben méltatva az elhunyt nemes, jó szívét, szakadatlan munkában lefolyt, érdemes életét, puritán becsületes jellemét… A szegedi iparosok nesztorának temetésénél megjelentek gyászzászlójukkal a 48-as honvédek, leróván ezzel kegyeletüket az egykori vitéz bajtárs iránt.” E nekrológhoz szervesen illeszkedik egy nagyon fontos és jellemző cikk alábbi részlete, amelyből kitűnik, hogy sem az észak-magyarországi Seifmannok beilleszkedése, sem a katolikus vő szeretetteljes befogadása nem a véletlen műve volt, hanem az egészséges és szeretetünkre, figyelmünkre méltó szegedi légköré.

Jó fél esztendővel a Víz pusztítása után, 1879. július 29-én Mikszáth Kálmán így fogalmazta meg mindezt A szegedi zsidók című cikkében, amelyet válaszként írt Lévay Ferenc „állami reáltanár úr” zsidógyűlölettől fröcsögő pamfletjére, amely az erősen, s a városra nem jellemzően antiszemita Szegedi Híradóban jelent meg. Mikszáth cikkét, benne az árvízre is visszautaló sorokkal, nem lehet ma sem megilletődés nélkül olvasni:

„Kétszeres megrovást érdemel ez a dolog éppen Szegeden; itt, ahol romokat tapos minden láb, ahol egy hullámsír fogadott be mindenféle vallásbelit, ahol ledőlt minden oltár; hol mindnyájan azért imádkozunk, hogy ez a város még egyszer legyen, – ott, ahol a halottakat siratjuk, ahelyett, hogy az élőkkel ráérnénk civakodni. Aztán miért Szegedet rossz hírbe hozni? Szeged legnagyobb érdeme az ő beolvasztó ereje, mellyel az idegent amalgamizálja, és legfőbb büszkesége az ő polgárias műveltsége… Csernátony, Istóczy támadásai azon a vádon alapulnak, hogy a zsidóság nem magyarosodik, … s kevés hazafiságot tanusít a közügyekben, amelyek nem érdeklik… Másként van azonban a szegedi zsidósággal. Szegeden már nincsenek is zsidók. Csak egy külön tradicionális héber vallás van, s annak hívei. Az emberek magyarul beszélnek és magyarul gondolkoznak a Jehova végtelen nagyságáról… Ha hazafiságban nem járhatnak előttünk, hát nem is maradnak el mögöttünk. Magyar prédikáció hangzik a zsinagógában Vörösmartytól vett alapige fölött, [hála a negyvennyolcas Lőw Lipót főrabbinak, Seifmann Mór barátjának és egykori harcostársának, majd később a rabbi fiának és örökösének, Immánuelnek! – P. É.] magyar nótában sírja el bánatát a szerelemes lányka, s nemzeti színekbe behúzva őrzi meg a család a portól benn a vizitszobában a megboldogult öreg rabbi arcképét. Még tán a Jehovát is úgy képzeli már az ifjabb szegedi nemzedék, hogy aranyzsinóros mente lóg a vállán… Ha egyszer Szegedet megkérdeznék, hogy vajon mire a legbüszkébb, legkevélyebb, Szegednek oda kellene mutatni zsidó polgártársaira, méltó önérzettel megveregetve mellét: ezeket én változtattam át ilyenekké.”

Könyvem természetesen nem csupán dokumentumokból, korabeli újságcikkekből, családi levelekből és fényképekből építkezik, s számos, a zsidóság asszimilációját érintő műből, többek között a világhírű szemészprofesszor, Grósz Emil visszaemlékezéseiből, hanem valóban regényes részei is vannak, amelyekben rekonstruálni igyekeztem dédszüleim nem mindennapi szerelmének történetét. A szerelemét, amely túlélte az öt évnyi várakozást, míg a fiatal Vaniss Gyula egzisztenciát teremtett, majd a tizenegy év keserves várakozást az egyetlen gyermek, nagymamám, Vaniss Margit megszületésére. Majd túlélte a férj folyamszabályozó igazgató főmérnöki évtizedeit, súlyosbodó szembetegségét, s a feleség kínzó, fájdalmas halálba torkolló asztmáját. Többletként van családi krónikámnak egy verses fejezete is, amelyben kommentárral közlöm a Seifmann és a Vaniss családhoz kötődő, illetve a zsidó hitvilággal és kultúrával kapcsolatos verseimet.

*

A kötetet a Katica-Könyv-Műhely jelenteti meg, a 26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra. Bemutatója április 28-án lesz, Kálmán C. György irodalomtörténész beszélget a szerzővel, Molnár Piroska, a Nemzet Színésze olvas fel részleteket a műből.