Humorterápia

Királyhegyi Pál, a zakós, szemüveges, kockás-inges pasas emlékezik: élete szélesvásznú kaland-horror. Vajon elviselhetővé teszi-e mindezt a humor?

Szabó Zoltán színész Királyhegyi Első kétszáz évem c. 1979-ben megjelent életrajzi regényét varázsolta színpadra – Bánki Gergely rendezésében – a DEKK Színház és a FÜGE közös produkciója.

A monodráma a regény fejezeteiből összeálló sorozat, a humorista önironikus fekete humorával tűzdelt tragikomikus szkeccs-kabaré, töredékek életének viharos epizódjaiból. Hajszálfinom (és erős) jelenetek szálai tekeregnek kissé stand-up comedy szerűen és Szabó Zoltán Királyhegyin kívül, aki professzionálisan kiröhögte a saját nyomorát, megszólaltatja a regény más hőseit is.

Nem bonyolult a díszlet: egy négyajtós óriásszekrény válik különböző helyszínek szimbólumává: városligeti büfésstand, óceánjáró feneke, átmeneti szállások tömkelege, nyomda, nyúlbőrkikészítő üzem, bankfiók, lágerbarakk. Pont jó ehhez Szabó Zoltán szertelen, ám koncentrált játéka a bódéajtót-forgató mozdulatokkal, minden elképzelhető keze ügyébe eső kellékkel – melyeket biztos kézzel forgat – táncot járva, intenzív dramaturgiával tükrözi, ahogy az író élt: „Szaladunk, lihegünk, kergetjük a boldogságot, de elérni nem lehet soha.”

Bár az ő életét, mely egy földrészeken átívelő szívszorító kalandregény, vergődve a pokol és a csillagos ég határvidékein, túlélni lehetett a legnehezebb. Azonban kétségek, zuhanások és bolyongások, sodródások közepette is megőrizte optimizmusát, humorát, mindig lazán beintett a racionalitásnak és a józan észnek. Szegénységben és gazdagságban. Bár nem volt ideje mély depresszióba esni, hiszen a történelem úgy változott körülötte, akár egy felgyorsult forgószínpad. De minden dilemmán átsegítette a szabad szelleme, ösztönös szabadságvágya és normákat, kategóriákat nem ismerő iróniája.

„Akinek van humora, mindent tud. Akinek nincs, mindenre képes.” Ez határozta meg az életszemléletét. 1900-ban született és 1981-ben halt meg, volt alkalma átélni, túlélni és karikírozni a XX. század véres és hagymázas bolondériát.

Nagykorúvá válásakor szerelmi bánatában öngyilkossági gondolatok emésztik, majd 19 évesen a Horthy-rendszer elől menekül, tengerparti hordárként dolgozik Olaszországban. Később Amerikában, a lehetőségek hazájában edényleszedő, pincér, bőrgyári munkás, hajléktalan, újságíró bankalkalmazott és sok minden más. Majd Hollywoodba indul statisztálni és forgatókönyveket írni. Folyamatosan gyötri a honvágy, kis angliai kitérő után „hamarosan repültem hazafelé, sürgős volt az utam, nehogy lekéssem az auschwitzi gyorsot.” Semmit se késett le, sőt, túlélte a lágert, hogy végre humoristaként éljen, ha a következő diktatúra nem telepítené ki Adácsra.

Vajon tényleg ennyire könnyed volt az ezerféle lehetetlen élethelyzetben? Pl. amikor az Amerikába tartó óceánjáró fenekén rádöbbent, hogy „Minden hajónak van feneke, de a patkány sem fenékig az” és párhuzamosan viaskodott a patkányokkal és az éhséggel? Vagy valóban olyan humoros hidegvérrel élte át deportáltként rémálomszerű napjait, ahogy Szabó Zoltán a színpadon pucolta a krumplit?

Kimunkált a dramaturgia és van súlya a színészi jelenlétnek, mégis jó, ahogy nyitva felejt egy ajtót a jelenetekben rejlő improvizációs lehetőségeknek és kérdéseknek.

 

 

ELSŐ KÉTSZÁZ ÉVEM

Színész: Szabó Zoltán

Rendező: Bánki Gergely

 

Fény: Major Mátyás, Újvári Zsolt

díszlet: Jankó Mátyás, Kovács Tamás

koreográfus: Horkay Barnabás

zeneszerző/hangdesigner: Csizmás András

asszisztens: Bordás Katinka

produkciós vezető: Rozgonyi Kulcsár Viktória, Perjési Éva

 

(Jurányi Inkubátorház, 1027 Budapest, Jurányi utca 1.)