Howard Jacobson: Zs

Howard Jacobson új regénye egyszerre gyengéd és rémisztő. A furcsa szerelmi történet olyan jövőbeli világban játszódik, amelyben a múlt veszélyes vidéknek számít: a múltról beszélni ugyan nem kimondottan tiltott, de nem is igazán ildomos. A regény minden szereplőjére óriási tragédia árnyéka vetül. Egy gyanakvásba, tagadásba, mentegetőzésbe burkolózott múltbeli esemény, amelyre csak úgy szokás utalni, hogy ami történt, ha egyáltalán megtörtént.

Két ember egymásba szeret. Kevernnek fogalma sincs, hogy apja miért tette mindig két ujját az ajka elé minden zs betűvel kezdődő szónál. Akárcsak most, már akkoriban sem illett kérdéseket feltenni. Ailinn is úgy nőtt fel, hogy sejtelme sem volt, ki ő, és honnan származik. Az első randevún Kevern megcsókolja Ailinn szeme alatt a zúzódásokat. Nem kérdezi a lánytól, hogy ki bántotta. Miközben szerelmük menedéket nyújt számukra az őket körülvevő különös világ elől, amelyben az erőszak és a kegyetlenség mindennapos jelenség, még azt sem tudják eldönteni, vajon maguktól szerettek-e egymásba, vagy valaki egymás karjába lökte őket. De ki tett volna ilyet, és miért?

 

Részlet a regényből

Mielőtt Kevern „Coco” Cohen reggel kidugta volna orrát a házikójából, feltekerte a hangerőt a tévén, teát töltött magának – nagy gondot fordítva rá, hogy a csészét hanyagul tegye az előszobaasztalra –, és biztos, ami biztos, kétszer ellenőrizte, hogy a hangtelefonja be van kapcsolva, és villog. A berendezést kizárólag helyi hívások kezdeményezésére és fogadására lehetett használni – az elektronikus kommunikáció minden más formáját leállították azután, AMI TÖRTÉNT, HA EGYÁLTALÁN MEGTÖRTÉNT, mivel úgy vélték, a közösségi média hozzájárult az erőszak terjedéséhez. A hangtelefon májbeteg sárgán villogott, míg nem telefonált senki, utána viszont cinóbervörösen világított. De ritkán telefonált bárki. Kevern a telefont is az asztalon hagyta az előszobában. Utána cipőjével felgyűrte a hosszúkás, kínai selyemszőnyeget – értékes családi örökség.

Nem a megemlékezés szándéka vezette, de a mozdulat gyakran eszébe juttatott egy évekkel ezelőtti kíméletlenül holdfényes éjszakát, amikor a valami miatt vészterhes nap végén – pénzgondok, betegség vagy egy hír, amelyről az ifjú Kevern sejtette, hogy nagyon rossz lehet – Kevern epés, zsémbes apja félrerúgta a szőnyeget, megemelte brokátköntösének a szegélyét, és bőszen szteppelni kezdett, karja és lába egyszerre járt fel és le, mint egy marionett csontváznak. Nem tudta, hogy a fia a lépcsőről figyeli.

Kevern megbújt a lépcső sötétjében. Árnnyá változott. Túlságosan félt, hogy megszólaljon. Az apjának nem volt eleme a tánc. Kevern nem mozdult, de a ház együtt rezdült lakóinak minden szorongásával – Kevern még szülei nyugtalan álmát is érzékelte az ágya alatti padlódeszkák felől, pedig az ő szobája volt lent –, és most a rettenettel vegyes zavar leleplezte a jelenlétét.

– A zseniális Sammy Davis Junior – magyarázta feszélyezetten az apja, amikor megpillantotta őt. Száraz, reszelős hangja alig volt több egy tönkretett tüdő zörgésénél. Vonakodva ejtette a szavakat, mivel a tájszólását még a fia is furcsállta, úgy beszélt, mint aki soha nem figyelte meg, hogyan is szólalnak meg mások itt Port Reubenben. Két ujját az ajkára helyezte, mint egy csavargó, aki a szemétben talált csikket szívja. Mindig így tompította a zsé hangot, mielőtt elhagyta a száját.

A fiú ettől nem lett okosabb. – A zseniális Sammy Davis Junior? – Apja jelenlétében, és gyakran akkor is, ha az apja nem volt a közelben, ő is szertartásosan letapasztotta az ajkát, ha egy szó zs-vel kezdődött. Nem tudta, miért. Kiskorában kezdődött egy közös játékukkal. Az apja mondta, hogy ő is játszott ilyet a saját apjával. Ha zs-vel kezdesz egy szót, és nem teszed két ujjadat a szádra, akkor fizetsz egy pennyt. Már akkor sem volt nagy móka, azóta sem lett az. Tudta, hogy ez az elvárás, és kész. De miért változott az apja Sammy Davis Juniorrá, bárki legyen is az?

– Énekes és táncos – mondta az apja. – Mr. Bojangles. Nem hallottál róla.

Róla? Kiről? Sammy Davis Juniorról vagy Mr. Bojanglesről?

Akárhogy is, inkább hangzott figyelmeztetésnek, mint kijelentésnek. Ha bárki kérdezi, nem hallottál róla. Megértetted? Kevern gyerekkora tele volt ilyen figyelmeztetésekkel. Mind félig idegen nyelven hangzott el. Nem tudsz róla, nem láttad, nem hallottál róla. Amikor a tanárai kérdéseket tettek fel, mindig ő jelentkezett utoljára. Azt mondta, nem tud róla, nem látta, nem hallott róla. A tudatlanság biztonságot nyújt. De aggódott, hogy esetleg ő is úgy beszél, mint az apja, selypítve-dadogva egy idegen nyelven. Így hát suttogva beszélt, ami csak még jobban felhívta a figyelmet a különcségére.

Jelen esetben az apja feleslegesen aggódott. Kevern nemcsak az ifjabbik Sammy Davisről nem hallott, hanem az idősebbről sem.

Ailinn szívesen elfogadott volna egy ilyen apát, akármilyen furcsán is viselkedett. Nem árt tudni, honnan származik az ember tébolya, gondolta.

Miután Kevern becsukta és kettőre zárta a bejárati ajtót, letérdelt, és bekukucskált a levélnyíláson, ahogy elképzelése szerint egy betörő vagy besurranó tenné. Hallotta a tévét, érezte a tea illatát. Látta a telefon néma sárga lüktetését, mint ami éppen dialízisben részesül az asztalkán. Megelégedéssel nyugtázta, hogy a selyemszőnyeg úgy fest, mint amin egy seregnyi kisgyerek trappolt végig. Épelméjű ember nyilván nem hagyja el úgy az otthonát, hogy nem igazítja meg az előszobában a szőnyeget.

Volt egy másodlagos indítéka a szőnyeg összegyűrésének. Ezzel mutatta, hogy nem képvisel értéket a számára. A törvény – bár sehol nem volt írásba foglalva; talán pontosabb megfogalmazás a korlátozásnak való készséges behódolás, az elnyomás feltételezése – háztartásonként egyetlen száz évnél idősebb tárgyat engedélyezett, és Kevernnek több is volt. Azt remélte, hogy elejét veszi a gyanakvásnak, ha nem bánik szépen velük.

A levélnyílás által biztosított látótér legszélén kopottas bőrpapucs orra látszott. A ház zsémbes lakója szemmel láthatóan otthon van, alighanem a tévé előtt bóbiskol, vagy éppen a csupán percekkel ezelőtt bedobott szórólapokat olvassa, amelyeknek összeszedése közben a teáját és a hangtelefonját az ajtó mellett hagyta. De kétségkívül otthon van, molyol valamit, vagy nevezzük bárhogy, amit éppen csinál.

Háromszor ment vissza a házikójához tizenöt másodperces időközökkel, és benézett a levélnyíláson, hogy megbizonyosodjon, semmi nem változott. Minden alkalommal a kezét is bedugta, hogy ellenőrizze, a fedél nem akadt-e fent a szemle után – és ezt aztán meg kellett ismételni, ha netán magától az ellenőrzéstől ragadt volna be –, aztán a parti ösvényen zsebre dugott kézzel a tenger felé sétált. Ezen a tengeren néhány helyi halászt leszámítva senki nem hajózott, ugyanis nem lehetett rajta eljutni sehova. Ez a tenger nem nyaldosott másik partot.

(…)

Nem volt boldog, de azt tudta, hogy annyira boldog, amennyire csak boldogtalansága engedi. A tenger pompával ruházza fel az emberi elégedetlenség kicsinyességét, és Kevern Cohen hálásan fogadta a hízelgést, tudva, hogy az ő elégedetlensége sem nagyobb a legtöbb férfiénál – a korán beköszöntött középkorúság magánya és irányvesztése (vagy az az érzés, hogy soha nem is volt meg az irány?). Semmi több. Akárcsak az apja őelőtte – és az apja közelebb állt hozzá, mint az anyja, bár ezzel még nem mondtunk sokat –, fát esztergált és faragott a megélhetésért: orsót, korlátpillért, gyertyatartót, tálat és díszes kanalat a turisták számára, a helyi boltokban értékesítette őket; márpedig az esztergálás egyhangú, unalmas munka. Nem éltek rokonai, nem volt se nagybátyja, se unokahúga, se unokatestvére, ami szokatlan volt a világnak ezen a szegletén, ahol mindenki mintha egyetlen óriási polip egyik karja lett volna. Kevernt senkihez nem fűzte kapocs. Nem szeretett senkit, és őt sem szerette senki. Bár ez nagyrészt szakmai ártalom volt – az esztergálás magányos tevékenység –, elfogadta, hogy a jellemhibája nyom a legtöbbet a latban. Magányos volt, mert nem fogadott vagy kezdeményezett hívást a hangtelefonjáról, mert elhanyagolta a barátait, és ami rosszabb, mert könnyen kiábrándult a szerelmeiből, túlspekulálta a dolgokat, és mert negyvenéves volt.

Időről időre szerelembe esett, de soha nem volt képes szerelmes maradni vagy megtartani egy nő szerelmét. Semmi drámai nem történt. Nem voltak látványos összeveszések. Ahhoz az erőszakhoz képest, amellyel a többi Port Reuben-i párocska tépte egymást miszlikbe nyilvánosan, az ő udvarlásai – mert ennél ritkán volt többről szó – példás udvariassággal értek véget mindkét fél részéről. Feloldódott a kapcsolat, talán ez rá a legjobb szó, fokozatosan mállott szét, mint az esőben hagyott kartondoboz. Olykor-olykor egy nő közölte vele, hogy túlságosan komoly, nehéz eset, közönyös, merev, és talán kissé szúrós. Aztán kezet fogott vele. A szúrós jelző nem lepte meg. Tüskés volt, akár egy sündisznó, kétségtelen. Tüskésségének legutóbb egy magzati állapotban lévő viszony esett áldozatául, amely a szokottnál több reményt keltett, hogy majd felszabadítja élete magányos egyhangúsága alól, és talán még némi örömhöz is juttatja. Ailinn Solomons zabolátlan hajú, repeső szívű, reszketegen finom szépség volt, egy északi szigeten fekvő faluból származott, amely még Port Reubennél is félreesőbb és nyersebb volt. Egy idősebb társával költözött délre, akit Kevern a nagynénjének gondolt, és aki megörökölt egy ingatlant egy nyirkos, de édeni völgyben, amely találóan az Édenvölgy nevet viselte.

Évek óta senki nem lakott a házban. A vízvezetékek szivárogtak, pókok laktak a kádakban, a meztelen csigák minden ablakot szignóval láttak el szilárd meggyőződésükben, hogy a birtok az övék, és a kertben óriási káposztára emlékeztető gyomok burjánoztak. Olyan volt, mint egy kunyhó egy gyerekmeséből, egyszerre volt fenyegető és elbűvölő, a titkok kertje. Kevern és Ailinn törött nyugágyakban ültek kézen fogva a hosszú fűben, élvezve a szokatlanul meleg tavaszi délutánt, szórakozottan hallgatva a hanglejátszót, amely lágy zenével és nyugtató hírekkel látta el az országot, amikor Ailinn keresztbe tett barna lába eszébe juttatta Kevernnek egy rég elfeledett fekete előadóművész régi dalát, amelyet az apja szívesen hallgatott házikójuk lehúzott redőnyei mögött. „Túl nagy a lábfejed.”

A bennük rejlő agresszió miatt ilyen dalokat a hanglejátszó már nem játszott. Nem volt betiltva – valójában semmi nem volt betiltva –, csak nem játszották. Egyengették az útját, hogy avataggá váljon, akárcsak az avatag szó. A közízlés megtette, amire a rendeletek és tilalmak képtelenek lettek volna, és ahogy könyvek esetében az emberek a meggazdagodásról szóló emlékiratokat, a szakácskönyveket és a romantikus regényeket választották, ha zenéről volt szó, akkor a szerelmes dalokat.

Kevernnek jó napja volt, megfeledkezett magáról, és egy képzeletbeli zongorán kísérve magát otrombán komikus hangon szerenádot adott Ailinn nagy lábfejének.

Ailinn nem tudta mire vélni a dolgot.

– Egy Fats Waller nevű jazz-zongorista népszerű dala volt, nem a zsánered? – mondta Kevern, és két ujját reflexszerűen az ajkára tette.

El kellett magyaráznia, mi a jazz. Ailinn még soha nem hallott jazzt. A jazz is olyan volt, amit éppenséggel nem tiltottak be, csak nem játszottak. Az improvizáció kiment a divatból. Éppen elég volt az az egy „ha” az életben. Mikor egy dallam felcsendült, az emberek biztosan akarták tudni, hova tart. Ugyanígy voltak a szellemességgel. A kiszámíthatatlansága borzolta az emberek idegeit. És a jazz nem más, mint a szellemesség zenei kifejezésmódja. Kevern ugyan leélte élete első tíz évét úgy, hogy nem hallott a zseniális Sammy Davis Juniorról, de a jazzről tudott apja félig-meddig titkos régi CD-gyűjteményének köszönhetően. De azt legalább nem kellett mondania Ailinn-nek, hogy Fats Waller fekete volt. Egy ennyire fiatal lány aligha emlékezhetett olyan korra, amikor a népszerű énekesek nem feketék voltak. Erre sem volt törvény, senki nem gyakorolt nyomást. Az engedelmes társadalom azt jelentette, hogy minden szegmense hálásan fejet hajtott – a gondviselés által megóvottak hálája volt ez – a kollektív rátermettség elve előtt. Akiknek a gyökerei Afrikába vagy a Karib-térségbe nyúltak, azoknak a vérmérsékletéhez és fizikumához az előadó-művészet és a sport illett, így hát énekeltek és sprinteltek. Az indiai szubkontinensről származók, akiknek mintha természetes adottságuk lett volna az elektronikához, gondoskodtak arról, hogy egyetlen család se maradjon működő hangtelefon nélkül. A lengyel közösség maradványa vízvezetéket szerelt; a megmaradt görögök tányérokat törtek. Az Öböl-menti államok és a Levante azon gyermekei, akiknek nagyszülei nem hagyták el íziben az országot, amikor AMI TÖRTÉNT, HA EGYÁLTALÁN MEGTÖRTÉNT éppen megtörtént – félve, hogy őket vádolják majd a tűz csiholásával, félve, hogy a lángok legközelebb őket emésztik fel –, labneh- és vízipipa-éttermeket nyitottak, meghúzták magukat, és a tétlenségtől depresszióba süllyedtek. Mindenki képességei szerint.

Mivel Ailinn eddig csak szerelmes dalokat hallott, nehezen tudta elképzelni, hogy a Kevern által énekelt sértő szavakat valaha megzenésítették. Zenével a szerelmet fejezzük ki.

– Valójában semmi sértő nincs benne – mondta Kevern. – Talán csak az sértődik meg rajta, akinek túl nagy a lábfeje. Apám soha senkit nem sértegetett, de ezt a dalt nagyon kedvelte.

Túl sokat fecsegett, de a kert elhanyagoltsága a biztonság illúzióját keltette. Egyetlen szó sem hatolhat át az óriási, hangszigetelő, káposztaszerű leveleken.

Ailinn még mindig nem fogta fel. – Miért kedvelt az apád egy efféle dalt?

Kevern azt akarta felelni, őt nem zsenírozta, de Ailinn társaságában ódzkodott megint megérinteni az ajkát két ujjával. Ailinn már így is kicsit furának tartotta őt.

– Mókásnak gondolta – mondta inkább.

Ailinn hitetlenkedve megrázta a fejét, ezzel elhomályosítva Kevern látását. Az égvilágon semmi más nem látszott, csak hollófekete hajának kazla. Kevern nem is volt másra kíváncsi.

– Ha te mondod – mondta Ailinn továbbra is minden meggyőződés híján. – De még mindig nem világos, te miért énekled nekem. – Látszott rajta az őszinte gyötrődés. – Az én lábfejem túl nagy?

Kevern vetett rá még egy pillantást. – A lábfejed pont nem. A bokád, talán, kicsit…

– És azt mondod, hogy utálsz, mert túl vastag a bokám?

– Utállak? Dehogy utállak. Ez csak egy buta dalszöveg. – Mondhatta volna, hogy „szeretlek”, de ez még korai lett volna. – Pont a vastag bokád miatt vonzódom hozzád – próbálta inkább viccel elütni. – Ez a perverzióm.

Rosszul sült el. Poénnak szánta. Gyakran került csávába, ha jópofáskodni próbált, mert apjához hasonlóan hiányzott belőle a viccekben rejlő kegyetlenséget megnyugtatóan enyhítő báj. Talán az apja szándékosan volt kegyetlen. Talán Kevern is. A kedves szeme ellenére.

Ailinn Solomons elvörösödött, és felállt a nyugágyából, felborítva a hanglejátszót, és kilöttyintve a bort, amit eddig ittak.

Bodzabor volt, így nem lehetett az italra fogni Kevern viselkedését.

Mérgében mintha reszketett volna, mint pálmalevél a viharban.

– Én meg perverz vonzalmat érzek a te fafejed iránt – mondta. – Kár, hogy ez nem igaz.

Kevern megsajnálta őt, egyrészt mert feleslegesen gorombáskodott vele, másrészt mert a lány szemében félelem tükröződött, amint megmondta Kevernnek a magáét. Azt hitte vajon, hogy Kevern megüti?

Ailinn nem mesélt neki az életről a fagyos északi szigetvilágban, ahol felnőtt, de Kevern biztosra vette, hogy a lényeget tekintve nem más, mint ez a hely. Ugyanaz a hatalmas, jeges óceán ostorozza mindkettőt. Ugyanazok a megzavarodott férfiak járták felpaprikázva a kocsmákat, és azután, AMI TÖRTÉNT, még sértődősebbek és ingerlékenyebbek lettek, mint csempész és bontómunkás őseik, és bármikor kezet emeltek egy nőre, aki vette a bátorságot visszautasítani vagy kicsúfolni őket. Fafej? Azoknak a férfiaknak a vasöklével találkozna, ha nem vigyázna! Előbb a lesmárolás – a férfi és nő közötti érzéki bizsergés legelterjedtebb kifejezésmódja a lesmárolás lett: mint a hanglejátszóból özönlő negédes dalok ellenszere –, előbb a lesmárolás, aztán a füles. Kevern ez utóbbit már feleslegesnek tartotta, hiszen a lesmárolás önmagában is erőszakos cselekedet volt.

Ailinn Solomons egy mozdulattal távozásra szólította fel Kevernt. Ő úgy tápászkodott fel a nyugágyból, mint egy öregember. Ailinn maga is ólmosnak érezte a testét, de Kevern bánatának a súlya meglepte. Ez nem a világ vége. Alig ismerték egymást.

Nézte, ahogy távozik – akárcsak a lakótársa egy emeleti ablakból. Nehézkesen járt, de a terhét csak magának köszönhette. Ádám, amint éppen elhagyja az Édenkertet, gondolta Ailinn.

Sajgott érte a szíve, mint úgy általában a férfiakért, pedig egyik-másik már kezet emelt rá. Ez a férfi szégyenkezve, legyőzötten a hajlott hátát fordította feléje, nem maradt már benne semmi spiritusz a küzdéshez – miért tűnt annyira ismerősnek Ailinn számára ez a látvány, hiszen egyetlen korábbi alkalmat sem tudott felidézni, amikor látta volna?

Ailinn Solomons ismét magára maradt, a lábfejét nézte.

Papolczy Péter fordítása

© Howard Jacobson, 2014

Howard Jacobson: Zs. Gondolat Kiadó, 2015. 360 oldal, 3600 forint