Hotel D’Angleterre

A hangszórón felváltva hallatszott a Himnusz, az Elvtárs a csákányt… és az Apu, mondd, hogy megy be az a nagy elefánt…

Sigurdnak

Amikor Sturovóból Szobra érkezett a nemzetközi gyors, az utolsó pillanatban sikerült a Himnuszra kapcsolni, így az utasok nemcsak a peronon sort álló gépfegyveres katonákat látták, hanem megfelelő, méltóságteljes zene is fogadta őket.

Hárman, egyetemista lányok, vártuk a vonatot, amely csak átutazóban állt meg: Bukarestbe ment a VIT* találkozóra, és Európa északi és keleti országaiból hozta az odakészülő fiatalokat. Eva volt az egyetemről kirendelt német, Andrea az orosz, és én az angol tolmács. Ez 1953-ban történt, akkor csak erre a három nyelvre koncentráltunk.  A vonaton skandináv, keletnémet, lengyel és csehszlovák résztvevők érkeztek.  A különböző országok képviselői nem szállhattak le, de a vezetőiket betessékeltük az állomásépület egy kisebb termébe, ahol fehér asztalon szendvicsek és magyar pálinka várta őket, valamint az ott várakozó budapesti funkcionáriusok rövid beszédei, amelyeket mi fordítottunk. A skandinávok nevében, Sigurd Ømann, a dán kommunisták egyik fiatal vezetője, angolul köszönte meg a kedves fogadtatást. Én voltam a tolmácsa.

Így ismerkedtünk meg, mert a vonat, szokás szerint, késve ment tovább és addig a peronon sétálva töltöttük az időt. Sigurd a szabad országokban élők természetességével érdeklődött a magyar helyzetről, és önmagáról – kérdezés nélkül – elmesélte, hogy két héttel azelőtt nősült, sőt megmutatta az esküvőn készült képet is, amelyen persze civilben, mosolyogva áll egy északian szőke, fiatal nő oldalán.  Címet cseréltünk, noha én tudtam, hogy sosem fogok írni, mert nem akarnám magam egy számomra érdektelen nyugati levelezéssel gyanússá tenni az állandóan működő cenzúra előtt.

Andrea, aki a Szovjetunióból visszatért híres író lánya volt, is cserélt címet, majd elmesélte, hogy elmondta az őt kérdező lengyel elvtársnak, aki felismerte a vezetéknevét, hogy a szülei elváltak, „mert apu megakadt a fejlődésben, és ezért otthagytuk az anyuval.”

Noha meg voltam róla győződve, hogy sosem hallok róla, Sigurd mar Bukarestből írt egy kedves lapot, a VIT bélyegzőjével ellátva, sőt később is jelentkezett Koppenhágából, egy-egy képeslappal. Így azután én is küldtem egy karácsonyi üdvözletet. A következő két évben is írtunk egymásak, ő levelet, én csak mindenki által elolvasható képeslapot, hogy ne legyen gyanús.

1956 decemberében elhagytam az országot, és Kaliforniában kezdtem újra az életemet. Őszintén szólva, eszembe sem jutott, hogy Sigurddal újra kapcsolatot teremtsek, amíg 1964-ben Dániába készültem. A magammal hozott magyar noteszben megtaláltam Sigurd címét, és írtam neki, noha nem felejtettem el, hogy Sigurd a dán ifjú kommunisták nevében utazott a VIT-re. Megírtam, hogy most Amerikában élek, és hogy mikor leszek Koppenhágában. Nagyon gyorsan válaszolt, és kért, hogy írjam meg, hol akarok vele találkozni, mert meg akar hívni ebedre.

Még sosem voltam Koppenhágában, fogalmam sem volt, hogy mi hol van, de olvastam Andersenben, valamint Erich Kästner könyvében, Az eltűnt miniatűr-ben, a Hotel D’Angleterre-ről, amely már a tizennyolcadik század közepétől működött, így gondoltam, mindketten megtaláljuk. Így kezdődött közöttünk a tévedések vígjátéka:

Egy órával hamarabb érkeztem a hotelhez, megcsodáltam Andersen szobrát, és megnyugodva kezdtem nézelődni a körülötte lévő téren és a környező utcákban. Minden szép volt, ápolt és „emberszabású,” nem mint Los Angelesben, ahol az utcák nagyon tiszták voltak, főleg mert az óriási távolságok miatt mindenki autóban közlekedett és még nappal is ritkán láttam gyalogost. Feltűnt azonban, hogy mindenki szőke, világos bőrű és szinte hasonlítanak egymásra. A plakátokon is ugyanazok az arcok néztek rám, sőt egyesek nagyon hasonlítottak Sigurdra is, akinek az arca az egyetlen találkozásunk óta elég halványan élt az emlékezetemben. Na – mondtam magamban, minden dán egyforma, sosem fogom megismerni!

Eljött a dél, és én leültem a hotel teraszán egy asztalhoz, hogy könnyebben megtalálhassuk egymást. Meg is jelent egy férfi, teljesen azonos a plakátokról látott arccal, de én mindenesetre rámosolyogtam, és ő is megismert. Kedvesen, de kicsit kimérten köszöntött, leült és mielőtt bármilyen konvencionális beszélgetésbe kezdtünk volna, csak annyit mondott: „itt csak egy rántottat tud az ember megfizetni, úgyhogy inkább reggelizzünk, mint ebédeljünk.”

Rettenetes zavarba jöttem, és dadogva próbáltam magyarázni, hogy csak ezt a hotelt ismertem, ezt is csak az irodalomból, és hogy abban a hotelben, ahol az utazási iroda nekem szobát foglalt, nincs étterem, csak reggeli. Erre hangosan hahotázni kezdett, mert azt hitte, hogy valami elkényeztetett amerikai hölgyecske lett belőlem, aki őt a város legdrágább helyére rendeli ebédre, hogy megmutassa, hogy itt lakik, ehhez van szokva stb.  Valóban rántottát rendeltünk.

A reggelinkre várva elmeséltem, hogy én meg attól féltem, hogy nem ismerem meg, mert minden dán férfi egyforma, még a plakátokon is. Ezen ismét nevetni kezdett, mert a plakátokon valóban ő volt: felhagyva ügyvédi praxisával, indult a közeledő választásokon.  Rövidesen azt is megtudtam, hogy az 1956-os magyar forradalom leverése után, sok tagtársával egyetemben kilepett minden kommunista szervezetből, es 1960-ban, Aksel Larsennel együtt megalakították a Szocialista Néppártot.** A pártot képviselve indult a választásokon (egyébként Larsen után, 1968–74-ig Sigurd volt  a Néppárt elnöke).

A rántotta után Sigurd közölte, hogy most a hotel hallból hazatelefonal, azután elvisz egy-két múzeumba.  Diszkréten távolabb álltam, amikor felhívta a feleségét, noha egy szót sem értettem volna, amit beszéltek. Egyszerre integetni kezdett, hogy jöjjek oda, és vegyem át kagylót.  Egy kedves női hang az ellenállhatatlan skandináv modulációval közölte, hogy ő Grete, Sigurd felesége, már nagyon várja, hogy találkozzunk és hogy megismerjem a három gyereküket is. Így Sigurd most visszavisz a hotelembe, onnan kiköltözöm, és a múzeumok utan Sigurd „hazavisz” hozzájuk és ott fogok lakni. Minden szabadkozásom hiábavalónak tűnt, visszakérte Sigurdot a telefonhoz, és megegyeztek az időpontban. Nyilvánvaló volt, hogy erre már gondoltak, de Sigurd előbb el akarta dönteni, hogy meghívjon-e az otthonába valakit, aki őt a procc Hotel D’Angleterre-be rendelte.

Aki Koppenhágában múzeumba akar menni, nem sokat kell keresgélnie, azt hiszem, legalább tizenötre lel a város közepén. Azt azonban nem hiszem, hogy rajtam kívül turista a Churchill Park-ban található Dán Ellenállási Múzeummal kezdte volna a túrát. Sigurd gondolkodás nélkül ezt választotta, és ez volt valóban számomra Dánia legjobb bemutatása.  Akkor még sehol sem volt múzeum sem az ellanállásról, sem a zsidóság tragédiájáról.** Magyar zsidóként 1964-ben megrázott, hogy egy kis nép mennyit tett azért, hogy a zsidó polgártársait megvédje. A dán rendőrök és politikusok segítségével, az ellenálloknak a dán zsidóság 95 százalékát sikerült megmenteni a haláltáboroktól. Persze azután megnéztük a csodás Nemzeti Galériát és Glyptotek-ot is, de a legmélyebb benyomást az Ellenállási Múzeum keltette bennem.***

Sigurd háza Birkerødben, Koppenhága egyik elővárosában volt. Nagy részét ő maga építette, barátai segítségével. Nagyon kellemes ház volt, szép kerttel. Grete rég nem látott barátnőjeként fogadott és azonnal otthon éreztem magam. A legidősebb lánya Lone, a fiuk, Christian és a legkisebb, Louise, is állandóan beszéltek hozzám dánul, amit azután a felnőttek fordítottak. Sokat nevettünk. Mondanom sem kell, hogy az első találkozásunk után pár évvel, már mindhárom gyerek remekül beszélt angolul. Hirtelen egy új családom született.  Ez a bizalommal es szeretettel teli kapcsolat hosszú évtizedeken át kísérte az életemet.

Grete és Sigurd már halottak, de Loneval állandó levelezésben vagyunk, és ha Daniában vagyok, találkozunk. Az Ellenállási Múzeumban tett látogatásomról sosem esett szó közöttünk. Ennek ellenére, azt hiszem, nem véletlen, hogy amikor 2005-ben először újra együtt ebédeltünk, ebéd után Lone azt ajánlotta, hogy látogassuk meg az új Zsidó Múzeumot, amelyet a Dán Királyi Könyvtár egyik melléképületéből Daniel Libeskind tervezett.

És az sem véletlen, hogy amikor 1993-ban az újonnan nyílt washingtoni Holocaust Museum-ba látogattam, a teremben, amelyben a zsidókat mentő keresztényeknek állítottak emléket, azonnal a dánokat felsoroló falat kerestem.

A terem végében, mentőcsónak volt félig a falba építve, rajta a dán lobogó. De már messziről láttam, hogy a falon alig van szöveg. Nem értettem, hiszen tudtam, hogy számtalan dán ellenálló volt. Még most is libabőr fut végig rajtam, úgy, mint ott, amikor a szavakat elolvastam: The Danish People.***

Jegyzetek

*A Világ Ifjúsági Találkozó a kommunista tábor egyik fontos propaganda eszköze volt. A bukaresti, a IV–ik ilyen rendezvény volt, amelyen akkor 40 országból 30 ezer fiatal vett részt. „Békéért és barátságért” volt a kongresszus jelszava. A szervezet még ma is működik, sőt, a 2017-es találkozón Szocsiban 185 országból 25.214 résztvevővel, szinte ugyanezt a jelszót használták („A békéért és szolidaritásért és a szocialista igazságosságért…”)

** A Socialistisk Folkeparti (1960–2011): a dán baloldal fontos pártja volt. Sigurd Ømann (1925–1988) 1968-tól 1974-ig volt a párt elnöke.

*** A dán nép.

A Tanulságos utazások történetei arról szólnak, hogy gyakran az út érdekesebbé és izgalmasabbá válik, mint a célpont. Apró dolgok történhetnek, amelyek jelentősége fontosabb, nagyobb, mint amiért odautaztunk.