Horváth Ágnes: Uri Asaf költő, festő és szellemi családfája

Uri Asaf januári, Tátra utcai kiállításán[1] egy ízig-vérig festőt, és ízig-vérig zsidó festőt ismerhettünk meg. Nála a zsidóság nem csupán annyit jelent, hogy képeinek olykor zsidó tárgya van, a zsidósága mélyebben gyökerezik. Egy ritka, mert úgy elkötelezetten zsidó, hogy kifelé nyitott szellemiségből, s egy specifikus magyar és kelet-európai szellemi közösségből származik. Mindezzel a kiállításán is szembesülünk.

Ahogy belépünk a nem túl tágas terembe, szemben az ún. vegyes technikával készült rajzok vonzzák a tekintetet és szabják meg a látogatás menetirányát. Nehéz volt elszakadni ezektől a tablószerűen kiállított, viszonylag kisméretű képektől, amelyek tömörek, a színek és formák használatának tekintetében szűkszavúak. Epigrammának is nevezhetnénk, mert mindegyiknek van egy középponti témája. Ilyen pl. a Lovarda, amely a ló és lovas alig-alig megrajzolt, mégis szuggesztív alakjával szoros kapcsolatukat, és e kapcsolat belső lényegét jeleníti meg. De éppen, mert alig-alig van a látvány nyelvén leginkább a szónak megfelelő rajzolat – a rajzolat funkcióját a színnel odavarázsolt kontúr tölti be –, a haikura emlékeztet. A képek levegőszerűek, mint a haiku, és a művész úgy rebegi el, ahogy egy haiku hangzik. Vagy, ahogy a Festőversek-ből találomra kiválasztott behívó és eukaliptusz:

A tarka fakéreg és patikaszagú levelek áldásos leheletétől

Torkomban feloldódik a gombóc

Vagy lejjebb száll […]

Majd jönnek a sűrűbb matériájú, föld- és vízszerűbb „nagy” olajképek. Föld, ég, víz. Nagyon kevés tűz, vagy fény. Föltűnő, hogy a Szülőföld (föld) és a Vonuló felhők (ég = levegő + víz) színeikben különböznek, matériájukban alig-alig, ám ez az alig-alig a döntő: az első masszív-mozdulatlan, a második gomolygó. Ez a leheletszerűség, ez a rebegés, ez a haiku-jelleg adja Uri Asaf és alkotóközössége, a Jerusalmix festészetének egyik megkülönböztető jegyét: az egy pontba sűrítést, az egy mondanivalóra való koncentrálást: A lehető legkevesebb eszközzel a lehető legtöbbet, vagy inkább: a lehető legnagyobbat kimondani tudni. A Szülőföldről onnan tudható, hogy az, aminek a festő nevezi, hogy a bal alsó sarokban ott világlik, izzik egy parányi emberalak vörös, csaknem kontúrtalan foltja. Ez a tűz, ami az emberi lélek magja, izzítja át az egyszerre otthonos és kietlen földet, teszi szülőfölddé.

A vízszintesen vagy függőlegesen tagolt képek között Az oltár füstje az áldozatot az áldozati oltárral jelzi csupán. Az áldozat tárgyként nincs jelen. Az áldozat mint ige azonban a felszálló füst, a függőleges. És Azt, akinek áldozunk, nem látjuk, ám a füst felszálló iránya – akár a centrál perspektívában – odavezeti a szemet: irányt ad, ahogyan más képeken a kar. A Noé bárkája vízszintese is irányt mutat, mintha Kandinszkij „előre és felfele törő mozgás” szavának engedelmeskedne.

Már-már körbejárva a termet, odaérünk a két portréhoz – Uri Asaf szellemi magatartását és hovatartozását tekintve – a két főműhöz. Most vesszük észre, hogy ezek a képek, a Tarján Hédi emlékére készült Hédi a kertben, az Anatol (Anatolij Baszin) felügyelik, vigyázzák a többit, amelyek ily módon az ő oltalmuk alatt állnak.[2]

Ennek az oltalomnak saját és fontos története van. Az Urheber, Erdély Miklós, a cserkészeknek „Miki”, a költő, az építész, a performer, a „bába”, a művészetpedagógus egy, már-már bibliai családfa kezdete/őse abban az értelemben, ahogyan ő élte és gondolta az emberiséget: családnak.

Miklós [a 70-es évek elején – HÁ] az étteremben kijelentette, hogy az emberiség voltaképpen egy nagy családot képez. […] Természetesen lehet találgatni, hogy mit akart mondani. Hogy mindnyájan összetartozunk, egymásra vagyunk utalva? Hogy az osztálynál, fajnál, csoportnál jóval egyszerűbb kategóriákban kell gondolkodnunk, ha azokról a kapcsokról akarunk beszélni, amelyek a másikkal összekötnek? Hogy ezen a földön közvetlen viszonyba vagyunk olyanokkal, akiknek a társaságát voltaképpen nem volt módunkban választani? A magam részéről utólag arra gondolok, hogy mindenképpen olyan körülmények között szerette volna látni kortársait, ahol azok személyükben szólíthatóak meg. A család látszott erre a legmegfelelőbbnek.[3]

Ilyen, „személyükben megszólítható” embereket hozott össze a sorsuk, a keretet pedig a MADISZ, illetve a többnyire zsidó fiatalokból verbuválódott Vörösmarty cserkészcsapat adta. Itt ismerkedett meg Erdély Miklós Szenes Zsuzsa majdani textilművésszel, aki elhozta Tarján Hédit, és itt volt Hajdu András, a ma Izraelben élő zeneszerző (az Uri Asaf életében majdan döntő szerepet játszó embereket említem csupán). Megszólíthatóságról és a megszólítás formájáról Hajdu András így ír:

Mikit elsősorban a dolgokban rejlő lehetőségek érdekelték a legszenvedélyesebben: a megformálatlan gondolatok, és főleg a még kibontakozatlan emberek. Az „anyaga” barátságunk első korszakában nem művészeti anyag, hanem mi magunk voltunk, akiket szüntelenül és minden lehetséges eszközzel formált. […] velünk együtt saját magát is formálta. Ezt az együttes formálást egy tűzhányó kitöréseihez hasonlítanám, amelynek lávájából keletkeztek a szigetek, amelyet most saját magunknak nevezünk.[4]

Az Erdély fémjelezte „család” lényege a mozgalom, a család is mint mozgalom él: a két Erdély fiú, Gyuri és Dani is aktívan részt vesz abban a Fafejnek (Fantáziafejlesztési gyakorlatoknak), később Indigónak (Interdiszciplináris Gondolkodásnak) nevezett művészetpedagógiai csoportban, amely felett apjuk, Erdély Miklós bábáskodott – a szó szókratészi értelmében.[5] A kohéziós, vagyis az össze- és megtartó erő olyan nagy, hogy a „szellemi javakból” mindenki szükséglete szerint vehette-veheti ki a részét.

A veheti, vagy vehette ki a részét a szellemi szükségletre vonatkozik. A kérdezés kötelező. Hajdú András talán erre gondolt, amikor Tarján Hédinek ezt mondja Erdélyről szólva: „Nem hagy mögötted falat, ahol a hátadat megvethetnéd.”[6] A nyugvópont ajándék, kegyelem, az állandó kérdezés nyugtalansága az a „tövis és bogácskóró”, amelyet a föld a bűnbeesett embernek terem, az a „veríték”, amely a szellemi kenyér ára.

Erdély szeme előtt tehát olyan, intenzív személyes kapcsolatokból szövődő közösség lebegett, amelynek tagjai állandó „teremtő nyugtalanságban” élnek, folytonos küzdelmet folytatva a minél teljesebb szellemi szabadságért. Érdemes megemlíteni – mert legalábbis közvetett kisugárzása biztosan hatott Erdélyre is –, hogy már az a harmincas években élesen antibolsevik és antifasiszta oppozícióból kikristályosodó szellemi mozgalom is ilyen volt, amelynek magva Szabó Lajos és Tábor Béla (és a háború után rövid ideig Hamvas Béla), s amely generációk során át máig is hat.[7]

De így hat máig Erdély nyugtalansága – Jeruzsálemben is. 1979-es jeruzsálemi útjáról Tarján Hédi ezt írja:

Párizsból jött, tíz napig volt ott. Rémes volt az egész egyébként, azzal kezdte: nem azért jöttem, hogy titeket meglátogassalak, hanem hogy átadjatok megfelelő kezekbe. Semmi nem tetszett neki, nem találta valami fénykép negatívját, meleg volt, és Jerikó, ami gyönyörű hely, miért sivatag, és miért nincs ott ember. Csak kávéházat keresett folyton.[8]

Hajdu András pedig így idézi fel ugyanezt a látogatást: „Hogy akarjátok, hogy ide a Messiás eljöjjön, ha még egy rendes eszpresszótok sincs?”[9]

A szélső pontoknak a nyugtalan, mégis rendet ígérő és idéző spirállá csavarása az Izraelben letelepedett „családtagok” által létrehozott Jerusalmix magatartásának is egyik alapvonása lesz. Ők hozzák létre majd azt az „eszpresszót”, ahová bármikor beléphet az, aki – legyen az Illés próféta, a Messiás előhírnöke, vagy bárki más – mindig kérdést akar hallani. Létrejön Jeruzsálemben a szándékosan vulgáris nevet választó művészeti közösség, a Jerusalmix. Vulgáris, mivel egy Izraelben közkedvelt zöldsalátás húsétel neve, de utalás a csoport tarkaságára is: ki orosz, ki román, ki magyar, ki pedig, mint éppen Uri Asaf, magyar és izraeli. Két meghatározó személyisége Tarján Hédi és a Leningrádból érkezett Anatolij Baszin, aki 50 héber szóval boldogul Jeruzsálemben. A csoport hetente együtt dolgozik. A közös munka Tarján Hédi számára Erdély Miklóson keresztül is egy természetes közösségi és alkotói létforma, amelyet többek között a trecentóban működött és számára meghatározó Cimabue közvetít. Baszin Leningrádból zsidó művészi alkotóközösségi tudattal érkezik, és tőle magától tudjuk, hogy két mestere a „könyvfestő” Feofan Grek és tanítványa, Rubljov volt:

Oroszországból úgy érkeztem Jeruzsálembe, hogy bennem élt Feofan öröksége. Azután megismerkedtem Tarján Hédivel, aki pedig a görög Cimabuéról mesélt nekem. E két hagyatékkal köveztük ki az utunkat. Feofan Grektől és Rubljovtól azt tanultam, hogyan lehet a festészetben megteremteni a színeket létrehozó „felületi feszültséget”.

A csoport egyik meghatározó tagja, alapítója, Anatolij Baszin így fogalmazza meg a közös célkitűzést: „a külső tárgyi világ és a művész belvilága között fekvő sík, a felületi feszültség létrehozása”.[10]  A „felületi feszültség” kifejezést […] a festők más és más módon értelmezik. Ychaï „ég és föld”, Tarján az „érzelmek és a külső vagy belső „jelenés” találkozásaként értelmezi.

Az arc két világ találkozásának kitüntetett helye. Itt feszül egymásnak, vagy békél meg egymással a lélek és a test. Igazi küzdőtér, és mindig újra és újra olvasásra váró felület. Uri Asaf  festménye, a Hédi a kertben ezt példázza. Ritka az ilyen, valósághű portré a Jerusalmix festőinél.

Az orrvonal aljáig – a Jerusalmix fent említett célkitűzésének ismeretében – hagyományos, felismerhető, ám az iskola saját mércéjének megfelelő portrét látunk: a jellegzetesen „hédis” hajviselettel, a rendetlenül hordott, ám nélkülözhetetlen szemüveggel. És ekkor, a szájkörnyékhez érve, felkapjuk a fejünket. A festő miért „ragasztja le” Hédi száját? Nem akarja többé hallani? Ha egyszer meghalt, maradjon is csöndben? Mindenesetre ezt közvetíti a képnek ez a része, amíg el nem olvassuk Asaf „Jeruzsálem eleste” c. búcsú-versét:

Mielőtt a kórterembe beléptem, Gina figyelmeztetett, hogy a Hédinek szakálla nőtt. Ritkás, ősz sertét láttam az állán. Minden fegyvert bevetett, nem akarta, hogy az életből kivezető úton bárki feltartóztassa. Tudta, hogy a képzeleten túl is vannak erős szárnyak. Az orvosok csak a visszavezető útra gondoltak, mégis volt köztük valaki (a lélekgyógyász Lvov), aki Hédi ágya fölé szürkés Fra Angelico szárnyakat akasztott és segített neki jól be/mért sebességgel ereszkedni. A tulipánok az ágy mellett alig figyeltek, a földi bőségből haszontalanság lett. Hédi megszégyenítő bátorsággal haldoklott, közben a szabadban nárciszok virágoztak.[11]

Tehát Hédinek szakálla nőtt, Hédi meg fog halni! A költő-festő sikolyát Hédinek a halállal méltósággal vívott harca némítja el. Ezt a rendületlenséget tükrözi a testtartás és az irányt mutató kéz.

Hédi itt mint nőpróféta jelenik meg. Nőietlen nőiségében, „felvigyázó” prófétaként. Ám a karja él. A szó-színekkel jelzett, kirajzolt karja, keze él és színesen mutat. Folytatásra hív, azt mutatja: arra menjetek. A függőleges testtartást a vízszintes kar metszi át: így rajzolódik ki egy csonka kereszt révén a „lelki alkat”.

Anatol a másik idol. Őrá is érvényes az, amit Tarján Hédivel kapcsolatban mondtam, hogy nem szóval, vagyis képi nyelven, nem rajzolattal fejez ki, hanem színnel és formával – a vászonra vetítve az emberi alak belső lényegét. Ahogy Uri Asaf képén Baszin ülő alakja nem a gyarló embert, hanem az embernek a kisugárzását mutatja. A fejnél és a kéznél – Tarjánnál is a fej és a kéz a két meghatározó, nem is testrész, hanem forma – fényes, aranyló ragyogás. Az, amit nekem, amit nekünk ez az ültében gyarló ember jelent. Elhiszem, hogy ilyen. Hogy ő az, aki „a külső tárgyi világ és a művész belvilága között fekvő sík, a felületi feszültség létrehozásán” dolgozik.

Most, amikor Uri Asafról írok, magam is fel-felhorkanok, hogy miért jön mindig elő Tarján Hédi, vagy Baszin. (Erdély és Hajdu más, őróluk szándékosan, a háttér bemutatása végett beszéltem.) Azután megértettem, hogy hiszen ez a lényeg. Bárki „fellapozza” a Jerusalmix honlapját, megdöbbenten látja, hogy a 11 művész mintha ugyanazt látná, hiszen ugyanazt festi. Megejtő a tematika és a színvilág, a színkezelés hasonlósága: ülő vagy fekvő akt, szék, a kéz, a kar fontossága, az arc elmosódottsága egyfelől, másfelől ugyanazok a színfoltok, ugyanazok a kontúrtalan kontúrok. És mégis. A képek alaposabb ismerete után nyilvánvalóak lesznek a különbségek is.

Akár a királyi palota, amelyben csak egy trónterem van, ám oda sok kapun át lehet belépni.

Jegyzetek

[1] Az írás Uri Asaf 2009. január 7-22 között a Klubgalériában rendezett kiállítás kapcsán íródott. Uri Asafról kitűnően lehet tájékozódni az alábbi helyen: http://artportal.hu/lexikon/muveszek/asaf_uri

[2] Tarján Hédiről bővebben lásd  http://www.rogerychai.com/jerusalmix/tarjansite/index.html, „Balkon” 2008/6, „Múlt és Jövő” 2007/4.

[3] Ajtony Árpád, Az emberiség és a család – Jegyzet Erdély Miklósról, in Balkon, 1998/10.

[4] Hajdu András, Erdély Miklós – Levelek Jeruzsálembe – Hajdu András margójegyzeteivel, in Múlt és Jövő, 2008/2-3, 119.

[5] Kreativitási gyakorlatok, Fafej, Indigó, MTA MKI – Gondolat – 2B – EM, Budapest, 2008. A család-jellegre jó példa, hogy a 2007-es budapesti Tarján Hédi-vernissage alkalmából a szintén „család”-tag Ungváry Rudolfék kertjében tartott „garden partyra” a világ minden részéről összesereglettek az első-, másod- és harmadfokú „unokatestvérek”.

[6] Szipőcs Krisztina – Történetek Erdély Miklósról, „Balkon”, 1998/11.

[7] Tábor Bélától a „Szombat”-ban is jelent meg egy válogatás  A  zsidóság szellemi közösség címen (1995. decemberi melléklet). Uő: Személyiség és Logosz, Balassi, 2003, és Szabó Lajos: Tény és titok, Veszprém, 1999.

[8] Uo.

[9] Hajdu András, im, 126.

[10] http://www.rogerychai.com/jerusalmix/

[11] Uri Asaf, Jeruzsálem eleste, in „Balkon” 2008/6, 29.