Holokauszt-emléknap: Jean Améry „katasztrófazsidósága”

Jean Améry, az 1912-ben Bécsben Hans Mayer néven született holokauszt-túlélő író zsidósághoz fűződő kapcsolata és ennek műveiben való megjelenítése egészen különlegesnek mondható. Alakulásában döntő szerepet játszott gyermekkorának élményvilága, majd a későbbiek folyamán a váratlanul „elementáris erővel nyakába szakadó” kirekesztettség, és az azt követő borzalmak át- és túlélése.

Az író vegyes, túlnyomórészt zsidó családban született: apai részről felmenői polgárosodott zsidók voltak, anyja szintén jómódú családból származott, zsidó és keresztény ősöktől.

Korán – Jean Améry ötéves korában – elhalt apja döntően nem vehetett részt gyermeke nevelésében, nem jelenthetett biztos fogódzót fia számára. Az apa halála után anyjával a vidéki, felső-ausztriai Bad Ischl-be költöztek, ahol a fiú a népiskolában katolikus szellemű nevelést kapott. A felnőtt Améry későbbi írásaiban fenyőfás karácsonyokra, misékre emlékszik ebből az időből, mint azt Túl bűnön és bűnhődésen című esszékötetének egyik darabjában írja: „Látom magam kisfiúkoromban, amint a behavazott falun át baktatok karácsonykor az éjféli misére; de nem látom magam semmiféle zsinagógában.”

Apai nagyapja,

aki nem nézte jó szemmel unokája „vidékiességét”, megpróbálta a gyermekben a zsidó identitástudatot ébresztgetni, meglehetősen kevés sikerrel. A nagyapa ugyanis nem annyira a zsidó hagyományok és értékek közvetítésével próbálkozott, hanem a zsidók és a keresztények közötti különbségeket hangsúlyozta az utóbbiak rovására, mondván, a zsidók szociálisan jobb helyzetben vannak, magasabb kultúrát képviselnek.

A gyermek Améryben ezt a hasadást tovább fokozta, hogy a keresztény és zsidó kultúrkör váltakozva, évszakokhoz kötötten jelent meg az életében. A téli időszakban a falusi életet élte, téli örömökkel, téli barátokkal, síeléssel, sportolással, hegyi barangolással, harmonikaszóval, korán kezdett szerelmi kalandokkal, téli barátnőkkel. A nyári időszak azonban az anyja által a házukba invitált városi zsidóság révén az elegáns világlátottság, a magasabb szerelem jegyében telt.

A gyermek Améry már ekkor a két világ: a kifogástalan „a” és a dialektusos „o” közelebb hozásával fáradozott. Ennek hiábavalóságát látva azonban inkább a tájjal azonosult, visszaemlékezéseiben a „tősgyökeresség végzetes formájáról” szól, amiből, mint később írja: „nekem semmi hasznom nem lett, ami nem engem ihletett meg” (Gasthof zur Stadt Graz).

A Túl bűnön és bűnhődésen című esszékötetének Zsidóságom vállalásának kényszere és lehetetlensége c. darabjában vall arról, hogyan viszonyult gyermekkorában a saját zsidóságához, miként élte meg kívülállóságának állandó tudatát:

„pontosan tudtam, hogy vallási és etnikai tekintetben meglehetősen vegyes családom a szomszédok szemében zsidónak számít, és házunkban senkinek nem jutna eszébe tagadni, vagy eltusolni azt, ami amúgy is leplezhetetlen. Úgy voltam zsidó, ahogyan egyik osztálytársam egy tönkrement kocsmáros fia volt: ha egymagában volt, úgyszólván semmit nem jelentett neki családja üzleti kudarca; de ha közibénk állt, emésztő zavarában magába húzódott, akárcsak jómagunk”.

Zsidósága nem örömmel megélt, hagyományos értékeken alapuló identitás volt, inkább elbizonytalanító, kellemetlen momentum, ami a környezetével való hőn áhított azonosulásban csak gátolta, mint írja: „Mások voltunk, mint a többiek, ami gyötrelmet és mély nyugtalanságot okozott nekem”. (Gasthof zur Stadt Graz) A gyermekkori falusi idillnek azonban vége szakadt. A család meghitt biztonságából, körülrajongásából kiszakítva, a hirtelen magára maradt, új környezetéből mit sem értő Hans Mayer nem egész két évet bírt ki a gmundi gimnáziumban, iskolai tanulmányainak további folytatásáról nincsenek adatok. 1926-ban anyjával visszaköltözött Bécsbe, ahol egy könyvkereskedésben tanoncként dolgozott, későbbi első mentora a Leopoldstadti Népfőiskola irodalomban, filozófiában jártas vezetője, Leopold Langhammer keze alatt, aki később a népfőiskola könyvkereskedésében alkalmazta.

Az 1926 és 1938 közötti évek új életperspektívákat és művelődési lehetőségeket nyitottak meg számára. Szemlélete jelentős átformálódáson ment keresztül: a katolikus és nacionalista szellemben nevelt, romantikáért rajongó Améry olyan eszmék hatása alá került, amelyek eddigi világfelfogásával teljesen ellentétesek voltak. Elsősorban a népfőiskolán megismert Bécsi kör és az általa képviselt, a felvilágosodás eszméit valló, a tudomány eredményeit a mindennapi élet jobbítására felhasználni kívánó alapelv volt rá hatással és fordította szembe a tősgyökeresség nevében vallott sötétség és irracionalitás világával. E fordulatról ír a Mesterietlen vándorévek című művében: „Az ember felébredhet egy álomból, és rögtön utána álmodozva ismét egy másikba zuhanhat, az ember megtagadhat egy vallást és egy másik követőjévé válhat”.

Améry tudásának, műveltségének alapjait a Leopoldstadti Népfőiskolán szerezte meg, amely a kortárs osztrák írók, költők fóruma is volt: megfordult itt Robert Musil, az induló Elias Canetti, Hermann Broch, Max Brod. Irodalmi ízlése is az itt megismert új eszmények jegyében formálódott: elfordult a vidékiességük, tősgyökerességük okán tisztelt íróktól, költőktől, akik közül néhányról kiderült számára kleriko-fasiszta voltuk (Wilhelm von Scholz, Will Vesper).

Az országban, de főként a fővárosban zajló politikai események is (a klerikális-fasiszta katonai szervezet a Heimwehr és az osztrák szociáldemokrata Schutzbund 1927. júliusi összecsapása) hatással voltak szemléletének alakulására: megtanulta értelmezni azokat. Politikai hovatartozásáról a végül vérbefojtott 1934-es februári munkásfelkelés idején döntött, amikor Dollfuß kancellár feloszlatta a parlamentet és általános sztrájk tört ki a munkások körében. Améry ellenállóként tevőlegesen is bekapcsolódott az eseményekbe: fegyvereket szállított a felkelőknek.

Ezekben az években tette meg irodalmi pályafutása első lépéseit. Kiemelkedik közülük a még iskolai barát Ernst Mayerrel együtt 1934-ben indított A híd című folyóirat. Már az első szám bevezető esszéjében, utalva a programadó címre, a két irodalmi irányzat, a szellemileg haladó, humanista, a klasszika szelleméből merítő nagyvárosi irodalom és a jó és rossz fogalmát egyszerűen és tisztán megfogalmazó vidéki irodalom összhangba hozása és egymást kiegészítő volta mellett érvelt. Vélekedése szerint mindkettőben fel kell ismerni a költészet értékeit és erejét, hogy meg lehessen különböztetni a dilettánstól és az értéktelentől.

A vidék és város kettősségét árnyaltabb formában a vidék idilli jellegének kétségbe vonásával viszi tovább első, 1934-35-ben írt regényében A hajótöröttekben, amely egyik legteljesebb, jelenével folytatott vitája, írói önképének alapvető momentuma. Nem kevesebbre vállalkozott benne, mint hogy 23 évesen megírja korának kultúrkritikáját, tudósítson Hitler hatalomra jutása feletti dühéről, az osztrák februári felkelés leveréséről, Ausztria meneteléséről a szakadék felé.

A regény fikcionalizált önéletrajz, sok a megfelelés a főhős és az író sorsában: zsidó keresztény vegyes család, vidéken töltött gyermekkor, Bécsbe költözés, tanonckodás, eszmélés. A filozofikus műben a főhős drámája be van ágyazva a Bécsi kör tudósainak a szerző által magáévá tett felismeréseibe. Az író beleérzéssel és töprengéssel kutatja a protagonista cselekedeteinek mozgatórugóit, gondolatait. A filozofikus esszéíró Améry mutatkozik meg már ebben az első regényében is. Az elmélkedések tárgyát képezi a főhős Eugen Althager zsidósághoz fűződő viszonya, amely mindjárt a regény elején középpontba kerül.

Althager tanújává válik egy, az osztrák nácizmus terjedését jelző,

mindennapossá váló zsidóverésnek.

A főhősnek az űzött áldozattal szemben megélt gondolati és érzelmi hullámzása – azonosulás majd elkülönülés, később az elkülönülés feletti szégyenérzet – aprólékos leírásával jelzi az író, hogy kulcsfontosságú momentumról van szó: Althager a zsidósághoz való viszonyát vizsgálja. Eugen lassan ráeszmél saját üldözött voltára, hogy zsidósága, amelynek eddig nem tulajdonított különös fontosságot, hirtelen sorsának alakítójává válhat. Az asszimilálódott zsidó értelmiségi helyzetének elemzése más történelmi körülmények között visszatér a már említett Túl bűnön és bűnhődésen c. esszékötetének A szellem határán c. darabjában.

Althager sorsa végül nem zsidósága miatt pecsételődik meg, sőt, mikor egy banális utcai veszekedés folytán a fasiszta egyetemi diákszervezet egyik tagja párbajra hívja, zsidóságát a párbajképessége érdekében meg is kell tagadnia. De a belülről vállalt zsidósága és az összes sorstársának méltósága védelmében olyan hevesen küzd az őt párbajra hívó náci ellen, hogy az életét féltve, halálos sebet ejt rajta. Ez a momentum: zsidóságának vállalása és ezzel egyszersmind a lázadás a rákényszerített sors ellen, még a reménytelenség tudatában is, a méltósága védelmében, Améry későbbi szemléletének és világgal szembeni attitűdjének meghatározó tényezője lesz.

Eugen Althager felismerése, hogy egyszer ő is üldözött lehet, az író Améry életében vált valóra. Mint később a Zsidóságom vállalásának kényszere és lehetetlensége c. esszében írja:

„Azzal kezdődött, amikor 1935-ben egy bécsi kávéházban ültem újságomba merülve, és áttanulmányoztam az odaát Németországban kibocsátott nürnbergi törvényeket. Elég volt belepillantanom, hogy rögtön felfogjam: rám is vonatkoznak. A társadalom, értelemszerűen annak a nemzetiszocialista német államnak a társadalma, amelyet a világ a német nép legitim képviselőjének ismert el, épp akkor csinált belőlem zsidót hivatalosan és teljesen egyértelműen, jobban mondva új dimenzióba helyezte azt az előttem már korábban is ismeretes, addig azonban semmilyen következménnyel nem járó tényt, hogy zsidó vagyok”.

Az említett első regény elején leírt üldözési jelenetben Améry félelmetes pontossággal érezte meg és vetítette előre a zsidó nép elpusztítására irányuló akaratot, annak iszonytató voltát. A kávéházban a nürnbergi törvényeket olvasó Améry is azonnal felismeri a halálos fenyegetést. Mint írja:

„bizonyos vagyok benne, hogy már abban az évben, abban a pillanatban, amikor elolvastam a törvényeket, valóban felfogtam a halálos fenyegetést, pontosabban: a halálos ítéletet, mert hiszen nem is kellett hozzá különösebb történelmi érzékenység. […] Zsidónak lenni attól kezdve számomra annyit jelentett, mint szabadságolt hullának lenni, olyan meggyilkolandónak, aki csak véletlen folytán nincsen még ott, ahová jog szerint való, és ez, váltakozó formában, különböző fokozatokban ugyan, de mindmáig megmaradt. A halálos fenyegetésben, amit a nürnbergi törvények olvastán éreztem át először a maga teljességében, az is benne volt, amit a zsidóknak a nácik általi módszeres megalázásának, »méltóságuktól való megfosztásának« szoktak nevezni”.

Améry 1938-ban, miután Németország annektálta Ausztriát, feleségével Belgiumba emigrált, ahol 1940-ben, mikor Németország megtámadta az országot, ellenséges külföldi német állampolgárként letartóztatták, internálótáborba került, ahonnan megszökött. 1943-ban a belga ellenálláshoz csatlakozott. Tevékenységéért a Gestapo letartóztatta, a hírhedt SS-fogházba, a belga Breendonk erődítménybe került, ahol kínzásnak vetették alá. Az elszenvedett kínok okozta traumáról részletesen ír az esszékötet A kínvallatás c. darabjában, melynek végén megállapítja:

„Akit megkínoztak, nem lehet többé már otthon a világban. A pusztítás gyalázata letörölhetetlen. A részben már az első ütéssel, teljes egészében azonban végül a kínvallatással összeomló bizalom nem szerezhető vissza a világ iránt”.

Miután fény derült zsidó származására, Auschwitz-Monowitzba deportálták. Az itt átéltekre, a szellem emberének gyötrelmeire reflektált a Túl bűnön és bűnhődésen esszékötet A szellem határán c. darabjában, amelyben a táborban átéltekre adott egészen személyes érzelmi, lelki reakcióit írja le.

A felszabadulást Bergen-Belsenben élte meg. A kezdeti örömmámor után tapasztalnia kellett, hogy az antiszemitizmus távolról sem szűnt meg,

a náci bűnösök valódi felelősségre vonása elmaradt.

Ausztriába, szülőhazájába nem tért vissza, Belgiumban, Brüsszelben telepedett le, ahol politikai és kulturális újságírói pályát kezdett. Jean Améry írói álnévvel (a Mayer családnév anagrammájaként), amelyet 1955-ben hivatalosan is felvett. Írásait csak 1966-tól jelentette meg Németországban, a politikai áthangolódást jelző Auschwitz per után. Ekkor írta meg a már többször idézett Túl bűnön és bűnhődésen c. öt darabból álló esszékötetét, melynek 1966-os kiadásában így ír erről:

„Amikor 1964-ben Frankfurtban kezdetét vette a nagy Auschwitz-per, húsz év hallgatás után megírtam első dolgozatomat a Harmadik Birodalommal kapcsolatos élményeimről. Először nem gondoltam folytatásra, csupán egy különleges problémát – a koncentrációs táborba került értelmiségi helyzetét – szerettem volna tisztázni. Amikor azonban elkészültem a munkával, úgy éreztem, képtelenség ennyiben hagyni. Auschwitz. No de hogy jutottam oda? Mi történt előtte, mi következett utána, és hányadán állok ma?”

Az Auschwitz-esszé megírása előtt is foglalkoztatta a tizenkét év, de nehezére esett beszélni róla. Az esszé megírása után tört meg az íróban a nyomasztó átok, és úgy érezte, minden kikívánkozik belőle.

Alvin H. Rosenfeld e művet a holokauszt irodalmon belül a háború után író-túlélők tollából született vigasztalan irodalomba sorolja. A vigasztalan kifejezés arra utal, hogy bár e szerzők sokszor egészen személyes hangvételű, memoár és esszészerű műveikben vállalkoznak emlékeik feltárására, elemzésére, tiltakoznak, figyelmeztetnek, lázadnak és vádat emelnek egykori kínzóik ellen, de bizonytalanok, vagy már nem is reménykednek benne, hogy mondanivalójuk meghallgatásra talál. Úgy érzik, továbbra is áldozatok maradtak, részben azért, mert „kudarcot vallottak az emlékezet és az erkölcsös lelkiismeret ügynökeiként” (Alvin H. Rosenfeld: A holokauszt vége. A szemtanú gyötrelme).

Améry esszékötetében szintén kifejezésre juttatta kétségeit, hogy műve eléri célját. Amiért annyit küzdött, hogy a náci bűnösök tettei soha ne merüljenek feledésbe, mint a kötet egyik darabjában a Ressentiment-okban (Haragos ellenérzések) írja: „a bűntény morális realitássá váljék a bűnöző számára, hogy lerántsa őt gaztette valóságába”.

Améry külső sikerei dacára úgy érezte, hogy a körülötte levő világ nem változott meg. Megfáradva, elcsüggedve a tapasztaltaktól, nem érzett magában erőt a további küzdelemhez. Egyik olvasókörútja során 1978–ban szülőhazájában, Ausztriában egy salzburgi hotelszobában öngyilkosságot követett el.

Jean Améry mint az esszékötet Zsidóságom kényszere és lehetetlensége c. darabjában leírja, a hagyomány, a vallás, a nyelv, a kultúra kötelékei híján nem határozhatta meg pozitív módon zsidóságát:

„Bármenyire próbálnám is a zsidó történelemben a sajátomat látni, a zsidó kultúrában saját tulajdonomat, a zsidó folklórban saját emlékeimet felfedezni, nem járnék eredménnyel. A környezet, amiben akkoriban mozogtam, amikor az ember saját énjét tanulgatja, nem volt zsidó, és ezt nem lehet utólagosan megváltoztatni”.

Azonban sorstársaihoz köti egy tegnap megtörtént és holnap is megismétlődhető katasztrófától való félelem, amely megszüli azt a létállapotot, amelyet az író „katasztrófa-zsidóság”-ként aposztrofál.

Améry említett első regényében, A hajótöröttekben a főhős belső világában már megjelenik az írót a többi zsidóhoz fűző viszony meghatározó momentuma: az üldözöttekkel való szolidaritás érzése. Mint azt a Zsidóságom kényszere és lehetetlensége c. esszéjében írja:

„De zsidó énem keresésének eredménytelensége nem gátol meg abban, hogy szolidaritást érezzek a világ valamennyi fenyegetett zsidójával […] szolidaritásom személyiségem része és egyúttal fegyverem is a méltóság visszaszerzéséért folytatott küzdelemben”.

Az esszé végén egy Schönberg darab előadásán átélteket idézi:

„Én nem tudok, gondoltam utólag, meghatottságból zsidó lenni, csak félelemből és haragból, ha a félelem a méltóság megszerzése érdekében haraggá változik. „Halljad, Izrael” – ehhez nincs közöm. Csak a „Halljad, világ” kívánkozik ki haragosan belőlem. Így akarja a hatjegyű szám az alkaromon. Így követeli meg a katasztrófaérzetem, létem alapvonása”.

Kapcsolódó cikk:

Jean Améry: A hajótöröttek