„Hogy én több, mint kilencven évesen aktív muzsikus tudok lenni, az nonszensz”

A 92 éves kiváló és érdemes művész, Konrád György, magát olyan hegedűsnek vallja, aki csak véletlenül ült át a brácsa szólamba. A világhírű Tátrai Vonósnégyes későbbi tagja tanított a brácsa tanszakon is, bár diplomát sosem szerzett. Konrád interjúnkban elárulja azt is, mi a titka, hogy teljesen egyedülálló módon kilencven fölött még koncertezik és remekül érzi magát.

Nehezen kezdődött az élete. Hogyan tudta elindítani a karrierjét?

Igen, Szegeden éltem ’49-ig, utána jöttem fel Pestre, de előtte az egész családomat elvesztettem. A túlélésem egy szerencsesorozat volt, ahogy az egész életem is: ’44 májusában, húsz évesen bekerültem a légoltalmi mentőszázadba munkaszolgálatosként; itt légitámadás után kellett összeszedni a romokat, az embereket, ami nehéz, de legalább nem üldöztek. Apámat közben meneteltették, a család nőtagjait a gettóból Auschwitzba vitték. Amikor az oroszok már közeledtek, mi még Szegeden maradtunk a konzervgyárban tiszti parancsra, aztán a magyar városparancsnokság kérésére jelentkeztünk, hogy megvédjük a gettót a fosztogatóktól.

Erre feljelentettek mindannyiunkat, hogy „zsidók ölik a népet”, persze – mert nem tudtak kedvükre rabolni. Hatunkat elfogott egy őrjárat, majd letett az országút szélére az árokpartra. Vártuk, hogy mikor lőnek agyon, de az egység parancsnoka nem volt jelen, a helyettes meg nem akart megölni. Én ott álltam a puskával szemben, és nem féltem, hanem dühös voltam magamra, hogy miért kellett nekem erre jelentkeznem, ezt a marhaságot! Aztán bezártak minket a dorozsmai a községházára, és elfelejtkeztek rólunk. Így kezdődött az önálló életem.

Tudta már, mi lett a rokonaival?

Nem, csak azt, hogy elvitték őket. Később tudtuk csak meg, mi történt. Utána évekig álmodtam, hogy visszajönnek a szüleim. Nem volt kellemes, a felébredés legalábbis egyáltalán nem, de az ember mindent meg tud szokni előbb-utóbb.

Furcsa világ volt Szegeden a háború után: Magyarország még nem szabadult föl, de mi csináltunk egy színházat: nem is tudtuk, ki honnan jött, de fellépett Alfonzó, a humorista, alakult egy zenekar, csatlakoztak énekesek, színészek. Az orosz katonák szívesen jártak hozzánk, és a színpadot teledobálták pénzzel. Tavasszal megalakult a Szegedi Nemzeti Színház, már állami intézmény, és a zenekarába föl is vettek.

Hála az égnek, hogy később megszűntették az opera részleget, mert a végén még ott ragadok másodrendű muzsikusként, hiszen azt gondoltam, ennyit is érek. Nekem fogalmam sem volt a képességeimről. Pesten aztán bekerültem a Honvéd Művészegyüttesbe, és egyszer egy lány megkért, hogy a diplomamunkája miatt hagy’ üljön a hegedű szólamba egy ideig, én meg helyettesítsem őt a brácsában. Megtettem, és ott ragadtam, aztán a csillagos égig jutottam brácsásként, pedig valójában hegedűs vagyok. Azért később tanítottam a brácsatanszakon, noha diplomám semmiből sincs. Még jó, hogy elvettem a kolléganőt, aki beindította a brácsakarrieremet. Két próba között elmentünk a hivatalba, és megesküdtünk.

Szóval ez legkevésbé sem egy tudatosan felépített karrier története.

Ez csodák sorozata. Ott kezdődött, hogy nem lőttek agyon. És most itt vagyok. Van, aki mindig rossz helyre kerül, én éppen fordítva. Ha ezekkel a képességeimmel a MÁV-ba vesznek fel, ahova szintén jelentkeztem, de nem kértek belőlem, maradtam volna egy középszerű hegedűs. Látja, mekkora hihetetlen csoda, hogy elutasítottak! Mentem tehát a Honvédba, ahol kiderült, hogy jó hajlamom van a kamarazenére, és csináltunk egy vonósnégyest, a Tátraihoz kellett járni tanulni. Így később felvettek a Tátrai Vonósnégyesbe is, ami aztán a csúcsok csúcsa volt és maradt is.

Szintén a szerencsefaktor, hogy éppen amikor bekerültem a vonósnégyesbe, találtak a tüdőmön egy foltot. Azt hittem, hogy összeomlott a világ, de kiderült, hogy csak egy tüdő-mellhártyagyulladás maradványait látták a felvételen, amibe Szegeden majdnem belehaltam még ’47-ben. Akkor egy barátom vitt be a klinikára, ahol azt mondták, hogy egy nappal később már nem tudtak volna megmenteni. Milyen sokszoros szerencsesorozat! Ráadásul: mivel a kórházban jól kipihentem magam, megsokszorozódott az erőm, és jól bírtam az első kemény évet a vonósnégyesben. Tényleg megköszönhetem a jó sorsomat.

Nem gondolja, hogy nagyon pozitívan látja a világot? Sokan ugyanezt a történetet tragédiaként élnék meg.

Nem tudok elképzelni olyan embert, aki ebben nem a csodálatos véletlent látja. Ha vallásos lennék, azt mondanám, a Jóisten segített. Hogy én több, mint kilencven évesen aktív muzsikus tudok lenni, az nonszensz. Hetvenig még vannak vonósok, bár inkább amatőrök, nyolcvan fölött senki, kilencven fölött meg már nem létezik ez a kategória. Nincs más magyarázat. Talán még hozzájárul a mai stabil fizikai és lelki állapotomhoz az, hogy Szegeden a piaristákhoz jártam, és mérhetetlen mennyiségű memoritert kellett megtanulnunk. Az akkori terhelés ma is sokat jelent. És hogy nem tudok mozgás nélkül élni.

Milyen volt megérkezni Szegedről Budapestre ’49-ben?

A Fővárosi Zenekar csodavilág volt. Moziba jártunk sokat, színházban kísérőzenéket játszottam főképp a Nemzetiben vagy a Katonában. Csongor és Tündét vagy Szentivánéji álmot. Ismertem minden színészt, a büfében találkoztam velük, imádtam ezt az életet. Például még Szegeden futballoztam együtt Bessenyei Ferenccel, és kedveltük egymást. Később, valamikor a ’80-as években, amikor a Rádióban hakniztunk, egyszer megyek be hangszerrel a büfébe, és megszólal hátulról az Úr hangja mélyen, ahogy Bessenyei szokott: „Itt jön a jobbszélső”. El tudja ezt képzelni?

Hogy érzi, mennyire tud együtt dolgozni a fiatalabbakkal, akik talán már teljesen másképp látják a világot?

Nekem majdnem mindenkivel nagyon jó a viszonyom, és ennek részemről az a titka, hogy ugyanaz a zenész vagyok, aki voltam. Szeretek hülyéskedni, és mindenki ugyanannyira barátom. „Szóra sem érdemes és kiváló művész vagyok”, ezt szoktam mondani, viszont sokan nem így gondolkodnak. Szegény Kocsis Zoli egy végtelen zseni volt, de ahogy bánt az alárendeltjeivel, azt nem tudtam neki megbocsájtani. Olyan hallása volt, amilyen embernek nincs. Csak amit a zenekarral művelt… hát ott embervér folyt. Pedig mint zenészt, őt a mennyországnak tartottam, csak nem tudtam vele együttműködni. Közben a Simándi Jóska vagy a Bessenyei úgy beszélgetett velem, mint én most magával, pedig akkor én még csak zenekari tag voltam.

Sokan muzsikus kiment külföldre, ön maradt. Miért?

’56-ban szó volt erről nálunk is, de végül nem akartunk. Most azt mondom: amit a Tátraiéktól tanultam, azt nem adnám oda semmilyen gazdagságért. Ez számított igazán.

Mit tanácsolna a mostani generációnak?

Rengeteg a tehetséges gyerek, de van egy vonal, amit nem szeretek: mindenki virtuóz akar lenni. Szerintük mindegy, hogy a zeneszerző mit gondolt, azt játsszák, amit ők gondolnak. Ez nem helyes. A muzsikos tolmácsolja azt, amit leírtak neki, és adja át a lelki tartalmat is. Tudom, hogy ez korszerűtlen álláspont, de ragaszkodom hozzá. Kevesebb technika és több lélek, én ezt javaslom.

Nem zenészeknek pedig azt mondanám, hogy nem minden a pénz és a siker. Sajnos manapság megint az a jellemző, ami a háború után volt, hogy nem ellenfelek vagyunk, hanem ellenségek. Nehéz ebből kikeveredni, de rossz irány. Én nagyon meg vagyok elégedve a korommal, és sajnálom az unokáimat, mert nehéz dolguk van.