Hidas Judit: Seb

“A Seb, noha kíméletlen látlelet a mai magyar társadalom egy részéről, mégsem szomorú könyv. A sorsok vigasztalanságát ellensúlyozza a cselekményszövés ritmusa és lendülete, a szereplők élettelisége és a szituációkban megmutatkozó visszafogott, finom irónia. Hidas Judit munkája nyeresége a kortárs magyar prózának – és az olvasónak is.” (Márton László)

Regényrészlet a Karácsony című fejezetből

Amíg a férje a gyereket dicsérte, gondolatban végigszáguldott az utóbbi három éven, amióta Berta megszületett. Alex korán kelt, sokszor éjfélig valamelyik étteremben dolgozott, ott kellett lennie a zárásnál, leadni a másnapi ételrendeléseket, átszámolni a kasszát, hazaengedni az embereket. Otthon is sok volt a munka, ha szünnapja volt, hívta Flórit, aki ismét besegített neki a kertben, a vakondhálót kénytelen-kelletlen kijavította garanciában, kevés volt a pénz, amióta az élettársát elküldték a munkából. Ha Flóri nem jött, egy új havert, Gusztit küldte maga helyett, Janó már nem volt hajlandó Alexnál dolgozni, amióta a férfi levonta a locsolófej árát a napidíjából. Előfordult az is, hogy senki sem ért rá, ilyenkor Alex nyírta a füvet, ásott, ültetett, míg Emma bent rendet csinált, bedobott egy mosást, vagy melegítette az étteremből hozott ételt. Berta hol az apja körül játszott a kertben, hol a lábosokat pakolta ki a konyhaszekrényből.

Amikor leültek együtt ebédelni, Alex hatalmas szájában egy pillanat alatt eltűnt az étel, Emma inkább oda sem nézett, nem bírta látni, ahogy minden egyes falatért kinyúlik az a vastag, húsos nyelv. Hiába kapkodott, nem tudta a férfit utolérni. Alex már pattant is fel az asztaltól, ment volna vissza a kertbe a munkát folytatni. „A francnak fogok itt órákig gürizni azért, hogy egy perc alatt belapátold az egészet”, csapta oda egyik alkalommal Emma a lábost a tűzhely platnijára, amikor a férfi ismét idő előtt állt fel. Alexnek elkerekedett a szeme, „most az a bajod, hogy egyszer neked kellett főzni”, vonta meg a vállát, és visszaült a helyére. „Megőrülök attól, hogy nem lehet egy ebédet normálisan végigülni”, dühöngött a nő továbbra is. „Jól van, jól”, csitította a férfi, „és miért nem lehet ezt normálisan mondani?” „Nem igaz, hogy mindenért nekem kell szólni, neked soha nem jut magadtól az eszedbe semmi”, vágott vissza a nő, és behajította a mosogatóba a koszos edényt. „Na jó, nekem te itt ne csapkodj”, közölte a férfi, és elindult a ház kijárata felé.

Emma Alex után szaladt kezében a konyharuhával. „És ha éppen tudni akarod, igenis azt gondolom, nem feltétlen az én dolgom, hogy beálljak a konyhába”, kiabálta. Alex visszafordult, „úristen, te miről beszélsz, hiszen minden nap én hozom a kaját az étteremből, jó, ha két hétben egyszer kell főznöd”, „hát az se olyan könnyű a gyerek mellett”, heveskedett a nő, „ugyan, hagyjuk ezt a rossz szöveget, a gyerek ma délelőtt is legalább egy órát volt kint velem a kertben”, válaszolta a férfi, „a bevásárlást is én szoktam intézni”, tette hozzá, de a nő legyintett. „Hja, az semmiség, neked fogalmad sincs mennyi minden dolog van itthon még.” „Na, mennyi, mennyi”, kérdezte Alex, „van takarítónőd, bébiszittered, mi a francot akarsz te még”, sorolta egyre hevesebben, miközben felült a fű közepén hagyott traktor ülésére. A nő ismét a távolodó férfi után eredt, érezte, ahogy elönti a tehetetlen düh, amiért mindjárt felzúg a motor, és a férfi megint elérhetetlen lesz, „éppenséggel igenis törődhetnél többet a gyerekkel”, folytatta tovább, „és ha miattad nem laknánk itt a világ végén, akkor lenne más ötletem, mint hogy itt rohadjak a négy fal között”. „Minden hétvégén elmegyünk valahova együtt, ha dolgod van, és itt vagyok, vigyázok a gyerekre ”, fordult felé a férfi. „De a nagyja akkor is az enyém”, vágott vissza a nő, „bocsánat, hogy valakinek dolgozni is kell ebben a családban”, közölte a férfi. „Hát ez az”, emelte fel a hangját Emma, „mi az, mi az, talán kitaláltad már végre, mihez akarsz magaddal kezdeni, legalább tanulnál valamit, vagy képeznéd magad, de nem, csak a sírást hallgatom nap, mint nap, hogy te milyen szerencsétlen vagy”, hadarta a férfi. A nő levegő után kapkodott, „hogyan, mikor, amikor teljesen be vagyok ide zárva”, kérdezte elvörösödve. „Ott a bébiszitter, a kocsi, bárhova el tudsz menni, egyébként is mit csinálnál, ha visszaköltöznél a városba, ötleted sincs, hogy mit akarnál dolgozni”, kiáltott rá Alex. A nő hebegett, „mit tudom én, most nem ez a lényeg”, mondta. A férfi elmosolyodott, „szóval költözzünk be a városba a semmiért, adjak el mindent, csak azért, mert neked most épp így tartja kedved”, kérdezte gúnyosan. Emma hadonászni kezdett, „ezt így nem lehet előre megmondani, de az biztos, hogy te csak mész a saját fejed után, én meg folyton loholok utánad”, heveskedett. „Akkor ne loholj”, legyintett Alex, és a fülhallgatót a fejére tette. Felbőgött a traktor motorja, ahogy rátaposott a gázra, hátul a gép köpni kezdte a füvet, rá Emma szoknyájára és arcára, a nő dühösen felé rúgott, majd besietett a házba. Csapódott az ajtó a háta mögött, miközben ment vissza a konyhába.

Bertát a kisszékében az asztalnál hagyta, a gyerek felborította a poharát, és a víz egyenesen beleömlött a paradicsomos tésztával teli tányérba. A nő legszívesebben megrángatta volna a kislányt, de hirtelen meglátta kívülről ezt a helyzetet, a traktoron rádiózó férjét, az asztalon csordogáló vizet, az ebéd romjait, a szétdobált tányérokat, a merőkanalat, az evőeszközöket, magát, ahogy próbált mindenen úrrá lenni, és hirtelen olyan mulatságosnak tűnt mindez, hogy hangosan nevetni kezdett.

Berta egy pillanatra meghökkent, de úgy döntött, hogyha az anyja ilyen jól mulat, abból neki sem kellene kimaradnia. Először csak elvigyorodott, majd egyre hangosabban kacagott, és próbaképpen óvatosan rácsapott a tányérjában úszó paradicsomos vízre, majd mintegy ritmust adva a jókedvnek tapicskolni kezdett a lében. „Te kis huncut”, mondta neki az anyja, majd fáradtan sóhajtott egyet, és mikor ismét felnézett, már komor volt az arca, kezével a halántékához nyúlt, a fejét masszírozta.

Mi a francot lehet itt tenni, futott át rajta a kérdés most is az étteremben. Alex még mindig a gyerekről beszélt, hogy milyen édes, hogy sokat fejlődött mostanában, hogy talán tavasszal megtanítja majd biciklizni. Bezzeg amikor én akarok mesélni esténként, jutott eszébe Emmának, hogy Berta milyen hisztis, egy percre sem képes egyedül maradni, mindenhova követ, anyu, anyu, játsszunk kisbabásat, ismétli, és csak akkor tudok tőle szabadulni, ha kinyitom neki a tévét, akkor Alex lehurrog, hogy hagyjam őt békén, mert neki tele van a feje ezer más dologgal. „Mi mással”, csattan fel ilyenkor Emma, „mindegy, hosszú”, legyint a férfi, és hiába mondja neki, hogy szeretné tudni, mégiscsak azért vannak együtt, hogy segítsenek egymásnak, a férje csak annyit mond, ha történik valami lényeges, azt úgyis el fogja mesélni. „Ezek szerint nem történik veled soha semmi”, jegyzi meg a nő, „soha, soha, soha, tegnap is elmeséltem a terasz-ügyet, de nincs hozzá kedvem minden nap”, szól vissza a férje fáradtan.

Na persze, a terasz-ügy, hát abban sem volt túl sok köszönet, gondolt vissza a Vörös kőben az esetre Emma. Alex nagy nehezen kinyögte, hogy az önkormányzatnál nem tudott állandó bérletet kötni a teraszra. „Nem is tudtam, hogy teraszt szeretnél”, jegyezte meg akkor Emma. „Olcsóbb lenne és egyszerűbb, mint minden évben a macera ezzel az engedéllyel, bérleti díjjal, most is ez volt a gond, rossz határidőt adtak meg, és aztán neked kell bebizonyítani, hogy ők tévedtek. Nevetséges!”, közölte a férje. „És nem lehet valakit lefizetni”, kérdezte Emma. Alex gúnyosan nézett rá, „mégis mire gondolsz, drágám”, a nő megvonta a vállát, „akkor talán könnyebben lehetne megállapodni velük”, próbálkozott. „Ezen már rég túl vagyunk, kérlek, ne szólj bele olyan dolgokba, amikhez nem értesz”, intette le a férje.

Ha te így, akkor én is, határozta el már sokszor Emma, kell a francnak ez az otromba stílus, akkor én sem fogok elmondani semmit. Ezek után ha Alex megkérdezte, hogy van, mi történt velük aznap, csak annyit mondott, „semmi különös”, és pakolt tovább a konyhában, vagy leült a tévéhez, könyvet olvasott, próbált úgy tenni, mintha a férfi ott sem volna. Akkor játsszuk ezt, szorítkozzunk a lényegre, fújt a nő magában, miközben hiába küzdött ellene, folyton azt figyelte, mikor veszi észre Alex, hogy valami baja van. Istenem, miért van az, hogy mi, nők arra vagyunk ítélve, hogy őket vizslassuk, erről kellene már leszokni, gondolta.

„Valami baj van”, kérdezte végül a férj néhány nappal később. „Szerinted”, csattant fel a nő, „hetek óta rám se nézel, némán töltjük az estéket”, ömlöttek Emmából a szavak. „Egy szóval sem mondtad, hogy bajod van”, csodálkozott a férfi, „miért kell mindenért nekem szólni, szerinted normális, ahogy itt élünk egymás mellett”. „Kérlek, ne kezdd megint”, mondta Alex fáradtan. Emma ettől még idegesebb lett, „jól van, söpörjünk csak mindent a szőnyeg alá, ahogy a te családod szokta”, hadarta. „Mit akarsz tőlem, mit csináljak”, kérdezte Alex megadóan, mire Emma sírni kezdett, „csak egy kicsit több figyelem, olyan nehéz ezt megérteni”, dőlt a férfi vállára, aki először meghökkent kirohanástól, amely inkább illet egy primadonnához, aztán óvatosan, mintha egy aknához nyúlna, amelyről nem tudja, élesítve van-e, meglapogatta a nő vállát, amely rázkódott a sírástól.

Hidas Judit: Seb. Pesti Kalligram, 2016. 250 oldal, 2.990 forint