Hétköznapi trükkjeink (Pályi Márk)

A Gólem Színház idén februárban mutatta be A trükk című darabját, amelyet Etgar Keret népszerű izraeli író rövid írásaiból készítettek. A volt Szindbád moziból kialakított Kinóban Borgula András mintegy egy órás kamarakabarét rendezett.

 

Az előadás során két jó barát beszélgetését látjuk, a vége felé azonban mindinkább kitűnik, valójában mennyire távol vannak egymástól, s mekkora utat kellene még megtenniük ahhoz, hogy megértsék a másikat. Az egyik jelenetben a színpadon egymás mellett ülnek a kanapén, a valóságban azonban távol, két külön lakásban tartózkodnak – ha ténylegesen is egymás mellett ülnének, valószínűleg az sem változtatna sokat.

Etgar Keret rövid elbeszélései közül a két barát története csak egy kicsiny darab; a szereplők összekapcsolása valójában az átjárást teremti meg az összeollózott írások között, azok elbeszélhetőségét teszi lehetővé. Dramaturgiailag ugyanis kifizetődőbb, ha egymásnak mesélik el ügyes-bajos eseteiket, így az előadás túllép az egyszerű stand-up comedy keretén.

A két főhős megismerteti egymást és a közönséget hétköznapi ügyeivel és meghatározó emlékeivel: az egyikük egyedül akkor érezte magát erősnek életében, amikor ráállt kiszemelt kövére a járda peremén; a csőszerelő szeretője az anyja szívét, az anyja a szeretőjéét kéri a férfi szeretete bizonyságául; ugyanez a feleség pillanatragasztóval odaerősíti magát a plafonhoz, és a száját is betapasztja azzal, valamint megrendeli New York-i ismerőseitől a magányosság elleni gyógyszert, amit a keleti parton szabadalmaztattak – így férjére már nincs is szüksége többé. A jiddise máme-témakör csak a darab humoros jeleneteinek egy részét képezi. Az előadás kezdetén a csőszerelő (Schmied Zoltán) odavizel barátja ajtaja elé, amikor már hosszú ideje hiába várja a buszt a közeli megállóban. Barátja, a bűvész (Bánki Gergely) épp ekkor szedne végre össze egy nőt a közeli bárban, ám amikor az meglátja a vizeletfoltot, otthagyja.

Az Etgar Keret első két kötetéből összeválogatott írásokat a dramaturgia e két szereplőre fűzi rá. A Törd össze a malacot című elbeszélés például (amelyben a főhős apja egy malacperselyt vesz a gyermekének, hogy az megtanuljon gazdálkodni; mire a Pászcházonnak elnevezett malac megtelik és föl kéne törni, a kisfiú kiviszi az erdőbe, hogy így mentse meg a haláltól…) a bűvész gyerekkori emlékévé válik – ezt egymaga idézi föl, miközben a barátja távol van. Ezeken a pontokon az előadás mesélőszínházzá, szinte felolvasóestté válik, a dramaturgia is lazul és lelassul, hisz a novella jóformán szó szerinti átvételéről van szó.

A darab során végig a háttérben húzódik meg a valódi fővonal, A kalapmutatvány című rövid írás adaptációja. A bűvész története az előadás végére bontakozik ki, ugyancsak szinte szó szerint fölmondva az eredeti történetet. Kadabra nevű nyuszija helyett levágott nyúlfejet, majd véres csecsemőt húz elő a kalapból, amin az elvadult mai gyerekek természetesen sokkal jobban szórakoznak, mint a hagyományos trükkökön. A darab maga tehát a novella befejezésével zárul: „Azóta nem léptem fel többet, már nem érdekel a dolog. Így hát nincs bevételem sem, de ez is hidegen hagy. (…) Csak fekszem az ágyon és a nyúlfejre meg a csecsemőholttestre gondolok. Mintha csak utalnának valamire, valami megoldásra, mintha a segítségükkel valaki üzenni akart volna nekem valamit. Talán azt, hogy ez nem túl szerencsés időszak a nyulak meg a csecsemők számára. És lehet, hogy a bűvészek számára sem.” A recitatív előadásmódban kevéssé jön át az eredeti kereti irónia, illetve éppen az, ami az író egész életművének közlendője: az érzékelés, észlelés és azok interpretációi közti elcsúszások.

Ugyanez ellenben tisztán kirajzolódik a csőszerelő történetének földolgozásában – ami szintúgy a darab végére bontakozik ki teljesen, s így jelentést kapnak az elszórt utalások is: hősünkről még az általános iskolában megállapították, hogy észlelési nehézségekkel küzd (miután nem vette észre, hogy a fényképen, amelyet mutatnak neki, a kisgyereknek hiányzik a füle), ezért végül lakatossá képezi magát, s munkahelyi elhelyezkedésétől kezdve dolgozik egyéni fejlesztésű csövén. Fölfedezi, hogy a cső elnyeli a belé gurított üveggolyókat, ennek hatására pedig egy akkora méretű csőrendszert fejleszt, amelybe maga is belefér, s eltűnik… Saját megállapítása szerint ő akart a legjobban eltűnni a világról – ezért az övé, és nem egy nagy tudós találmánya e cső. Ez a szál hűen megjelenik a közönség számára, és ugyanilyen erővel hat a szerelő záró megjegyzése: „ha azt mondják rólad, észlelési nehézségekkel küzdesz, gyere közénk… csak hozz kártyát, mert már nagyon unatkozunk”.

A nők, a régen történt dolgok és az álmok kivetítőn keresztül jelennek meg a színpad fölött. Ez praktikus és némelyest egyszerre frappáns megoldás is, a nők (minden nőt Schnur Anita játszik) eltávolítottsága és egyben hatalmassága adekvátan és fantáziával jeleníti meg a szexuális elzárkózottságot, a modern emberi viszonyok alighanem egyik örök témáját. A szülői és partnerkapcsolatok tehát egyfajta metatérben jelennek meg, ezzel is kihangsúlyozva a távolság és közelség problematikáját, a viszonyokban rejlő rémületességet, valamit azt, hogy a későbbi érzelmi nehézségek épp a szülőkkel való viszonyból következnek, legyen az – ha már a dramaturgia összefüggésbe vonta – a Pászcházon-sztori papája vagy a csőszerelő anyja, aki saját magáé helyett férje szívét ajánlaná föl fia feleségének.

A darab során egyedül a két barát kerül reális közelségbe egymással, ők is csak az esetek kis részében, s akkor is csapzottan, össze-vissza: bejön, kimegy, beugrik, nem jön föl, siet, lép…

Az előadás teréül szolgáló színpad igen kicsi, a nézőtér pedig kissé alkalmatlan is, hiszen moziteremről van szó; a sorokból nehezen látni ki, amikor a szereplők nem a színpadon, hanem annak a környékén vagy a nézők között mozognak. E kis tér díszletét ugyanakkor nehezen lehetett volna jobban eltalálni: a háttérben sok gyorséttermi műanyag kávéspohár, amely „gyűjtemény” az előadás során újabb darabokkal gyarapodik – ebből megtudjuk, hogy a két barát időtlen idők óta, rendszeresen együtt kávézik. A díszlet további részét képezi egy kép a gyerekkori Pászcházonról, egy kabát, az ülőgarnitúra, a bűvészkalap, az ajtó és egy-két hasonló elem. A világítás a kis térhez mérten megfelelően működik.

A zseniális pontossággal megkomponált, amolyan pszichedelikus írásokat nem lehetett könnyű úgy dramatizálni, hogy minél gördülékenyebben egymáshoz illeszkedve működésbe lépjenek. A darab eredménye, hogy ez nagyobb részben sikerült. Az pedig fölötte örvendetes, hogy Etgar Keret recepciója Magyarországon is megindult.