Hernádi Miklós: Harmincegynéhány év

Írta: Hernádi Miklós - Rovat: Kultúra-Művészetek

Ejnye, de sok is ez a harmincegynéhány év!

Fotó: Tóth Csilla

Mindhárom Hernádi-fiú enyhe tartózkodásban élt a zsidóságtól egészen a nyolcvanas évek végéig (tanúsítja ezt házasságuk is), mígnem e sorok írója egyszer csak a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület soraiban találta magát. Útja nem volt kivételes, de azért mindennaposnak sem volt mondható. Valahol középütt vezetett, ott, ahol az akkori idők rendes-rendkívüli átlaga előírta.

Furcsa volt a nyolcvanas évek végén egyszer csak egy százezres ismeretlen tömeghez csatlakozni, s abban lelni meg újfajta identitásod kulcsmotívumát. Nem is sikerült ez sok száz frissen avatott zsidónak: ők lassan leváltak a mozgalomról, s visszatértek azelőtti valójukhoz. Hanem mi, akik kitartottunk a MAZSIKE-adta arcélünk mellett, vagy pontosabban: mi, akik munkálkodni kezdtünk egy „lassú habzású” zsidóság kialakításán, egyszeriben szembekerültünk a többi zsidó szerveződés ideológiájával. A gőgös-büszke „hitközség” (noha túladott számtalan elnéptelenedett-elromosodott objektumán) fennen hirdette felsőbbségét. Azután ott következtek a többiek: a Dohány utca egyik házában működő „lubávicsiek”, később az onnan néhány háznyira tanyát ütő “emihesek” többé-kevésbé nyíltan hirdették elsőbbségüket – miben is? – a hit mélységében, az ősökhöz való viszony valódiságában, miegyébben.

Írásos nyilvános kommunikációnkban (a Szombat első füzeteiben) megpróbáltunk hangot adni egy formálódó kívánságnak: annak, hogy zsidó gyökereinket is vegye figyelembe mindenki, akár zsidó, akár nem az, aki bánik velünk. Ezt azonban ellentétesen próbáltuk előadni, úgy, hogy nem emlegettük tulajdon zsidóságunkat, azt akarván, hogy az olvasók jöjjenek rá: így, magyarul is lehet beszélni a zsidóságról. Ez a különös rejtegetve-feltárás nem tudom, mennyire volt eredményes, mindenesetre többünknek kedves módszerévé lett.

Így aztán magyar és külföldi barátaink buzdítása közepette fokozatosan megtaláltuk a helyünket a magyar közéletben. Jeles kezdeti buzdítónk volt Braham professzor (én voltam a szerkesztője magyarra fordított nagy, két kötetes művének a Gondolat Kiadónál), egyesületünk Elnökségében is bőven akadtak tekintélyt szerzett, idősebb zsidók (Gadó Györgyöt említhetem), akik rajta tartották a szemüket kezdeti, tévelygő lépéseinken. A Csurka-féle szakítópróba 1992-ben azonban nagy kárt tett Egyesületünkön is: zuhanni kezdett valóban tevékeny tagjaink száma.

Talán ez volt minden egyesületi életforma rendes útja, talán nem;  mindenesetre én – akkor már a Szombat  helyett a Kommentár-t szerkesztettem Pelle Jánossal – félig-meddig kívülről kezdtem nézni a MAZSIKE folytonos igazságkeresését vallás és ateizmus között. Én sok okból az utóbbi felé hajlottam, de hát mi értelme van a zsidóságnak vallási megalapozás nélkül? Másrészről, mára 10 zsidó közül talán ha egy-kettő tudja fejből a héber vallási fordulatokat, ismeri-gyakorolja a vallási rítusokat. Húzzunk elválasztó vonalat a kisebbség meg a többség közé? És ha a társadalom – ahogy a múltban – mind a tízet egy kalap alá veszi, egyként bánik mind a tízükkel? Egyáltalán: ha mi magunk önként elkülönítjük magunkat a magyaroktól, akkor kétségkívül aládolgozunk az antiszemitáknak, hiszen kikanyarítjuk nekik épp azokat, akiket üldözhetnek…

Közben elvesztettem az állásomat, ide-oda hányódtam különféle megbízásos szerződések között, mígnem az Akadémia kommunikációs osztályán leltem nyugvópontra. Alábbhagytak  bennem a MAZSIKE hullámai (volt belőlük bőven), és magánéletemben ismét a szociológiára, tudományos kérdésekre kezdtem koncentrálni. Tíz évnél is tovább tarthatott ez a relatíve zsidótlan, meglehetősen termékeny életszakaszom.

De azután  visszatért a zsidóság az életembe, csőstül. Az új évezred első évtizedében hirtelen rájöttem, hogy a zsidóság témájában írt munkáim több csinos kötetté állíthatók össze. Elsőül egy XIX-XX. századi magyar-zsidó irodalom- és képzőművészet-történetet publikáltam (Zsidó írók és művészek a magyar progresszióban 1860-1945. Noran, Bp. 2010). Itt jószerivel elsőként elemeztem egyazon csoportba vonva zsidó származású írókat-költőket, s külön tanulmányban zsidó származású képzőművészeket a csatlakozó ideológiai, életvezetési stb. problémákkal együtt. A zsidó származású irodalom (és képzőművészet) jelentősége óriási volt a mondott időszakban – az ellene indított támadások is jelentősek voltak, különösen az 1918 utáni időszakban.

Három évre rá jelent meg Együtt vagy külön? Magyar-zsidó együttélés a szociológus szemével című tanulmánykötetem az Akadémiai Kiadónál, 1987 és 2011 között megírt dolgozataim gyűjteménye. Itt a zsidó önazonosság problémáin túl szerepet  kapott a magyar és nemzetközi antiszemita kommunikáció és a holokauszt, meg a magyar-zsidó irodalom és képzőművészet válaszútjai. Az Utószóban Az én Radnóti-siratóm címmel emlékezést közöltem Radnóti Miklósról, keresztapámról, meg portrét keresztanyámról, Fifiről, aki akkor még erejének teljében élt. (Első ízben írtam meg őket, kettejüket ebben a személyes fényben.)

És 2014 hozta el utolsó idevágó munkámat, A zsidó vicc világképé-t, amely egykori munkahelyem, a Gondolat Kiadó utód-szervezeténél jelent meg. Ez viccantológia, fejezetekre osztva, elő- és utószóval ellátva. A köznapi tudás zavarba ejtő kétértelműségét a zsidó vicckultúra úgy védi ki, s teszi a maga világbölcseletét merőben egyértelművé – írom a könyv előszavában – hogy kiküszöböli a bizakodást, a reményt – hogy azt végtelenül nyúló rezignáltsággal, áttöretlen pesszimizmussal helyettesítse. A zsidó vicckultúrában egyetlen közmondásnak van kitüntetett helye: “Sohasem javulhatnak a dolgok.” (“Nie kommt ‘was besseres nach.”) A mintegy 100 évre visszatekintő gyűjtés vagy 10 írásos forrásból merít, de a jelenkor egyelőre még megörökítetlen vicckultúráját is felhasználja.

De mit is borongok, amikor adós vagyok még az utolsó öt-hat év történéseivel? Jócskán túl a hetvenen, mit is mondhatnék a magyarországi zsidóságról? Nem járnak jó idők reá (persze, mikor jártak?), de talán közelebb került a „rendes” állampolgársághoz, mint a Monarchia óta valaha. (Majdnem kibillentette az állampolgárságból a kilencvenes évek elején egy értelmetlen zsidó kezdeményezés.) Ha érzékenyen élnek is még emlékezetében a Soros-plakátok, azért minden magyar zsidó tudhatja, hogy komolytalan a fenyegetés, csupán ügyetlen játék ez a képekkel-szavakkal. Nagyobb veszély Orbán mostani gyürkőzése – a mindent-felfaló-gömböc módján – a választási politikai hátrány leküzdésére.

Ebben lesz csak szükség az európai intézmények hathatós és rögtöni segítségére, ami ritka jószág. A magyar zsidóság fokozatosan Európa legobskurusabb politikai rendszerében kényszerül élni. Ez nem jó sem neki, sem környezetének. A nagy kérdés most is ez: hogyan tovább, magyar zsidók? Hogyan lehetséges a maradék magyar zsidóság és az idegenektől gondosan távoltartott maradék magyarság fúziója? Színfolt legyünk-e, vagy olvadjunk fel mindenestül?

 

Hernádi Miklós

támogatás
Pop up banner1
[popup][/popup]