Helló, halál

Kácsor Zsolt hatodik regénye olyan utat nyitott a magyar irodalomban, amely nemcsak előd nélküli, de alighanem követhetetlen is. Annyira egyedi, hogy az olvasó, ha végre rászánja magát, hogy felnyissa, rögtön bele is pirul.

József Attila Szabad-ötletek jegyzékével vagyunk így: annyira intim, olyan mélyre ránt az író tudatának működésébe, hogy az olvasása inkább kukkolásnak minősül. De míg József Attila asszociációi egy orvosi kezelés melléktermékeiként születtek, Kácsor Zsolt kifejezetten a közönségnek szánta önéletrajzi elemekből szőtt lélektani regényét: a több mint negyedszázada hurcolt bipoláris depresszióját egy rövid időszakasz naplójaként formálta meg.

Tekintsünk most el az alapvető kérdésektől, amelyek az első belelapozáskor felmerülnek – például hogy micsoda bátorság kell ahhoz, hogy egy író (vagy bárki emberfia) ilyen mélyen megnyissa legbelső, szörnyű titkait a láthatatlan közönségnek, vagy hogy milyen őrült nyelvi fegyelmet igényel a megfogalmazhatatlan rettenetek mondatokba, fejezetekbe foglalása – és kezdjük a pokolba vezető guide értékelését ott, ahol a többi útikönyvét: mit kaphatunk tőle mi, olvasók, akik jó eséllyel először lépünk erre az ismeretlen földre? Egyáltalán, miről szól ez a kötet: egy betegségről? Egy szerelemről? A halál megkísértéséről? És kinek szól: azoknak, akik ugyanebben az állapotban kínlódnak? A hozzátartozóiknak, akiknek viselniük kell a betegséggel való kilátástalan harc következményeit? Bárkinek, aki találkozott már ilyesmivel? És mire szolgál: érzékenyít, nevel, segít megérteni az egyre inkább tudathasadásos emberi lét szélére való sodródást? Végigvezet a betegség szörnyű tartományán és képes kiutat mutatni? Vagy csupán felmutatja, azonosítja, feltérképezi az irodalom eszközeivel? Bejáratot vág rajta, hogy azután hagyja, hogy ki-ki saját bozótvágójával felszerelkezve egyedül, segítség nélkül induljon befelé?

Egy félresikerült öngyilkosság előtti és utáni napok naplószerű összegzése a regény időkerete, de az egyes fejezetek újra meg újra felnyitják a múlt részleteit. Lassan, módszeresen, rétegről rétegre, nem időrendben, hanem az egyes életepizódok fájdalomszintje szerint lefelé haladva, mint maga a depresszió „lejtmenete”. Rögtön az elején, szinte mérnöki pontossággal metszi föl a külvilágtól és a saját testétől, minden akaratlagos megnyilvánulásától totálisan elszakadt tudatát, hogy betessékelje az olvasót. („Ha megmoccanok, megfájdul bennem az üresség. Héberül az én szó azt jelenti, hogy nincs, és ha majd fölkelek, ezt le fogom jegyzetelni, de most nincs rá erő, hogy az ágy mellé kikészített papírt magam elé húzzam, s ráírjam: én=nincs.”)

Nagyon egyszerű metaforákat használ, lecsupaszított helyzetábrázolásokkal jeleníti meg az aktív, „felpörgős” időszakaszokat, tartózkodik a bonyolult leírásoktól, akár a külső, akár a belső folyamatokról van szó. Tiszta, átlátható, szoros ok-okozati összefüggések láncolata az a káosz, ami a főhős – névvel, életeseményekkel, monogramokkal jelzett, de könnyen beazonosítható írótársakkal, ismert történetekkel felvállalt módon énregényként megfogalmazott – valóságát jelenti. Az egyetlen többrétegű elem maga a nyelv, amit használ. A fejezetek címe ugyanis a héber nyelvet követve csupán mássalhangzókból áll, amit magánhangzókkal kiegészítve többféleképpen lehet értelmezni. Kácsor ezzel minden fejezetben el is játszik; kényszeresen, mondhatnánk, de hiszem maga a bipoláris depresszió is a szereti a kényszerességgel kifejezni önmagát, így ez a „játék” igazából nem is a nyelvvel folyik, hanem az élettel. Ha a VLSG betűkkel a VALÓSÁG ugyanúgy leírható, mint a VÁLSÁG, és az STN lehet ISTEN is, SÁTÁN is, akkor a nyelv maga is csaló, egyszerre integet a bipoláris skála két végpontja felől. Ahogyan a gyakran és többféle változatban visszatérő kis gyerekmondóka is az édes méztől a halál felé kanyarodik el.

Kácsor döbbenetesen bánik a nyelvvel. Egyrészt egy olyan tudatállapotot von be a szépirodalom eszköztárával kifejezhető tartományba, amit még orvosi szaknyelven is nehéz definiálni. Másrészt az elszabadult tudat strukturálatlan foszlányainak nyelvi azonosítása közben csodálatos könnyedséggel vált át József Attila soraira, onnan pedig hirtelen a mélyre süllyedt gyerekkori emlékek, vagy az életét meghatározó szerelmi viszony stációinak megragadására. Ugyanazzal az írói technikával dolgozik, amivel a Cigány Mózes című regényében bravúrosan eposzi magasságba emelte egy börtönlázadás eseményeit, de itt ez a szürrealizmus sokkal fegyelmezettebb keretet kap – talán emiatt itt még nagyobb teljesítmény a szerteágazó elemek szabadsága és a mindent rendbe fojtó szerkezet közötti feszültség töretlen fenntartása. Még a zárófejezetben is, ahol számomra kicsit hollywoodi módon érkezik a megoldás: a szégyellt, eltitkolt értelmi fogyatékos testvér szeretet-szavai kínálnak mentőövet a folytatáshoz. De azzal, hogy a báty erősen beszédhibás, Kácsor a nyelvnek adja át a végszót, vagyis iróniába tolja át a megszabadulás katartikusnak indult élményét. És ezzel – sem magát, sem az olvasót nem áltatva – nem lezárja, csak befejezi a naplót.

(Kácsor Zsolt: Pokoljárás Bipoláriában, Kalligram Kiadó, 2023, 197 oldal)