Hegedűregény

Polgár Lea második regénye, A damaszkuszi mester a Noran Libro kiadó gondozásában jelent meg. A szerzővel legújabb könyvéről, írásról, haszid legendákról beszélgettünk.

– Amikor elolvastam a könyvedet, keresni kezdtem a Youtube-on Ziegenheim Jakab Junior hegedűművészt. Aztán kaptam észbe, hogy ez csak fikció. Hallgattál klezmert írás közben?

– Liszka Zsuzsától a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárnak zenei gyűjteményében nagyon sok századfordulós, valódi történelmi klezmer-felvételt kaptam. Azokat kezdtem el hallgatni, amikor ihletet akartam meríteni a munkámhoz. A könyv zenei témájú szövegeit tulajdonképpen ezeknek a felvételeknek a hangulata inspirálta – így képzeltem el, hogyan szűrődik át a klezmer egy összeomlás szélén lévő fiatal szereplő tudatán és milyen gondolatokat szül.

– A damaszkuszi mester középpontjában egy bűvös klezmer hegedű áll.  Tudsz hegedülni?

– Nem.

– Hogy esett mégis választásod a hegedűre?

– Régen mozdítható tárgyakkal menekültek a zsidók, például ékszerekkel, drága hangszerrel. A hegedű toposz, jelkép. Nem is a muzsikáláshoz, hanem inkább a valláshoz és a zsidó identitáshoz kötötten választottam a hegedűt. A hangszer gyakorlatilag a kultúra működtetése a személyes életünkben. Nem mellékes az sem, hogy a zene tudja leginkább közvetíteni a spiritualitást.

– A regényben két idősíkkal dolgozol. A hegedű kalandos útja és a fiatal, pesti zsidó lány, Beka zűrös élete egy ponton találkozik és beindul a csoda. A múlt és a jelen különös egymásra hatása bontakozik ki a történetből. Izgalmas szöveg. Könnyen megszületett?

– Öt évig dolgoztam rajta. Kisebb előtanulmányokat írtam hozzá novella formában. Az Ella a plafonon, és a Porrá leszünk már mind a regény magvát hordozták. Tulajdonképpen a Holokauszt-szindrómáról szerettem volna egy történetet megírni, és valahogy úgy vettem észre, hogy talán nemcsak neveléssel lehet átörökíteni a félelmeket. Az emberek mintha örökletesen is hoznának valamit szüleik, nagyszüleik tapasztalataiból. Úgy érzem, mint ahogy Beka is, akinek szintén harmadik generációs Holokauszt-szindrómája van (ezt a könyvben direkt nem mondtam ki) magukkal hoznak egy olyan fogékonyságot, amivel különböző alapállásokból lehet a kultúrához tapadni. Bekának a történet elején egyértelműen szorongást jelent a zsidósága. Később ez a szorongás fordul át a regényben egyfajta kreativitásba a hegedűnek, mint az időutazás eszközének segítségével.

– Külön érdekessége a regénybeli hangszernek, hogy női szellem lakik benne. Hosszú hallgatás után, először egy lány kezében szólal meg.  A haszid csodarabbik játékán edződött jószágtól ez különösen nagy attrakció!

– Nem tartom akkora balfogásnak, hogy a hegedűnek nyíltan is vállaltan női szelleme van. Mostanában azt látom, és nem is csak a zsidóság legújabb kori történelmében, hogy a családokban a nők döntő szerepet játszanak abban, tovább örökíthető-e a kultúra.

– Nagyon komoly és alapos tárgyi tudás bontakozik ki a szövegből. Nem moshatod le magadról, hogy történelmet tanultál.

– Én attól nem ijednék meg, nem tartanám száraznak, hogy történettudományon nevelkedtem, sőt dualizmus kori szövegeken kezdtem el írni, mert dualizmus kori szövegeken tanultam meg a mindennapi élet történelmét. Az első regényemet ez inspirálta. A damaszkuszi születését két év alapos utánajárás előzte meg. Életmód-történeti kutatásokat végeztem az 1750-es évek kelet-európai zsidóságának körében. Nem azért könyvtáraztam, hogy történelmi tárgyú értekezést írjak, hanem azért, hogy legalább el tudjam helyezni. Nyilván nem azt várják a szerzőtől, hogy történész legyen a könyvében, hanem hogy megteremtse azt az atmoszférát, amibe bele lehet feledkezni. Ne egy elrugaszkodott fikció legyen, hanem legyen valamilyen alapja, ha már azt mondom, hogy Damaszkuszban vagy Litvániában járunk. Az olvasó az én szemüvegemen keresztül el tudja képzelni a korabeli helyszíneket, városokat. Ami a haszid legenda motívumok sűrű szövését illeti, az egész szöveg tulajdonképpen játék a haszid legendákkal. Magát a történetet pedig a hegedű találta ki, én csak lejegyeztem.

– A damaszkuszi mester hallatán sokan Pál apostol történetére asszociálnak majd. Miért Damaszkusz a kiindulópont?

– Damaszkusz mindenféle szempontból zsidó központ. Emellett zenetörténeti és tudományos fellegvár is. Azt hiszem, van létjogosultsága annak, hogy ez a történet innen induljon, még akkor is, ha nem a legközismertebb kultúrtörténeti mozzanatokat aktiválja az olvasóban. A hegedű földrajzilag Damaszkuszból Litvániába vándorol, majd onnan tovább Kelet-Európába, metaforikusan pedig ki-ki el tudja képzelni magának, hogy ez mit jelent. Én ebbe nem akarok beleszólni, azt szeretném, ha minden olvasó maga képzelhetné el a saját damaszkuszi mesterének útját. Így elképzelhetjük Damaszkusz középkori arculatát: egy zárt várost kőfallal, a falak mögött nyüzsgő bazárral és millióféle vallással. Eközben akár párhuzamot is vonhatunk a zárt, ortodox zsidó életmód és a regénybeli Bekáék szintén zárt mikrokörnyezete között. Noha a Ritter-család vallástalan, és tagjainak idejét emiatt nem szervezi megannyi vallási előírás, ők is zárt, Beka számára szinte klausztrofóbikus élettérben mozognak. Hiába laknak nagyvárosban, úgy gondolom, elszigeteltségük utal a mindenkori diaszpóra-lét elkülönültségére.

– Erősen kötnek a zsidó gyökereid, legalábbis ami a témaválasztásodat illeti.

– Nem úgy kezdődött, hogy egy csokor virággal elém álltak a szüleim és bejelentették: Kislányom, zsidók vagyunk! Sokat beszélgettek egymással arról, hogy elmondják-e nekem vagy ne, aztán végül is kimondták. Gimnazista koromban, 15 évesen kezdtem el járni a Szim Salom közösségbe. A Lea névválasztásom is a zsidóságomhoz köt. Ezt a nevet kicsit le lehet belőlem vezetni, és nagyon tetszett a bibliai Lea története. Őszintén és büszkén vállalom, hogy zsidó származású vagyok, és szerintem teljesen rendben van, ha valaki saját identitásának megfelelő környezetből, jelen esetben a zsidó kultúrkörből is merít témát.