Harvard tér

Minden éjjel egymást kerestük Cambridge bárjaiban és kávézóiban, együtt ücsörögtünk, és nagyjából egy órán keresztül franciául beszélgettünk Franciaországról, amit mind a ketten szerettünk és elveszítettünk. Ő azért volt Cambridge-ben, mert az adósságai elől menekült, tartozások elől, amiket ki tudja, milyen baljós slamasztikákba és illegális kalandokba keveredve szedett össze még Franciaországban.

Részlet a világhírű szerző regényéből, melynek középpontjában egy egyiptomi zsidó fiú és egy szenvedélyes arab taxisofőr különleges kapcsolata áll – és az, hogy kettejük barátsága hogyan változtatja meg a fiatalember életét.

*

Én azért voltam Cambridge-ben, mert továbbra sem volt bátorságom ahhoz, hogy összeszedjem a holmimat, és Franciaországban próbáljak meg otthonra lelni. Annál közelebb egyikünk sem került Franciaországhoz, mint amikor végre rátaláltunk egymásra éjszakánként. Még a Rue Mouffetard munkások számára működtetett kávézóiban felszedett és a Casablanca homályos helyiségébe áttelepített különleges eszmék dévaj intenzitása is ezt az illúziót táplálta. Egészen az utolsó rendelésig. Az utolsó rendelés miatt hirtelen minden sürgőssé vált, kényszerítőbbé, mert amikor felkapcsolták a lámpákat, és végre kiléptünk a bárból az elhagyatott Brattle utcára, már aznap éjjel is, mint minden éjjel, együtt léteztünk azzal a kijózanító felfedezéssel, hogy ez nem Franciaország, soha nem is lesz az, hogy ez az egész helytelen, mert nekünk sehol sincs helyünk, itt sem, Franciaországban sem, és a születési helyünk már egyikünk számára sem a haza. Cambridge-et okoltuk, hogy nem Párizs, ahogyan aztán éveken keresztül okoltam több más helyet, hogy nem Cambridge, és ez pont olyan, mint amikor azzal vádolunk valakit, hogy nem valaki más, vagy hogy képtelen felnőni azzá, amit soha meg sem ígért.

Amikor elköszöntünk egymástól, és elindultunk vissza oda, amit egyikünk sem tudott jó szívvel az otthonának nevezni, csak a franciául elhangzott bölcsességek visszhangzottak az elménkben, miközben a szívünkben öröm és keserűség váltotta egymást, mert rossz akcentussal beszéltük a nyelvet, mert hiába volt ez anyáink nyelve, mégsem az anyanyelvünk volt. Hogy mi volt az anyanyelvünk, magunk sem tudtuk már.

Kalas berberként született, Tuniszban felnőve szerette meg Franciaországot, míg én gyerekkorom óta Alexandriából rajongtam Párizsért. Tunisznak pont olyan kevés haszna volt számára, amikor tizenhét évesen egy hadihajó fedélzetén potyautasként megérkezett Marseille-be, mint amennyit Egyiptom nyújtott nekem, amikor tizennégy éves koromban zsidó voltom miatt kivetett magából. Mi ketten, ahogy Kalas hencegett a bárokban körénk gyűlő nőknek, olyanok voltunk, mint a másik kifordított énje.

Pont olyan kevés türelme volt az iszlámhoz, mint nekem a zsidósághoz. Közönyünk a vallás, a népünk, a Közel-Kelet véget nem érő konfliktusai és millió ügy iránt, ami egyébként könnyen éket verhetett volna közénk, megvetésünk a patriotizmus, a zászlók, a nemes ügyek és a hatvanas években Európán átsöprő, jó közérzetet hirdető ideológiák iránt nem hagyott igazán más választást, mint a lojalitásnak valamiféle torz érzetét – amit ő complicitének, vagyis bűnrészességnek hívott, bárki iránt, aki úgy gondolkodott, mint mi, aki olyan volt, mint mi. Azonban senki sem volt olyan, mint mi. Nem is vagyok biztos abban, hogy tudtuk, milyen olyannak lenni, „mint mi”, mert annyira különbözőek voltunk. Nem ragaszkodtunk semmihez, semmi sem csimpaszkodott belénk, semmi soha nem „ragadt meg”. A fővárosunk egy képzeletbeli Párizs volt. Az országunk kettőnkből állt. A többi maszlag. De la merde. Az útlevél maszlag. Az újság maszlag. Cambridge maszlag. A vizsgáim maszlagok. A könyvek, amiket olvastam, maszlagok voltak. A masszív Checker taxi, amelyet mindennap vezetett, és amit a nemezise le Titanicnak hívott, maszlag volt, a női, a zöldkártyakérelme, ami nem haladt, az ügyvédje, a Casablanca, az impaktált bölcsességfoga, az első felesége, a második felesége, házasságkötése a második feleséggel, mielőtt elvált volna az elsőtől, akit pont úgy megutált, mint az elsőt, mert a végén mind a kettő kirúgta, mert mindenki mindig kirúgta, mind-mind maszlag volt. Még a társkereső hirdetések is, amiket szeretett a megjelenés napján elolvasni a The Boston Phoenixben, maszlagok voltak, csakúgy, mint a levelek, amiket én írtam meg a nevében angolul. Mindenkinek ellentmondott, és mindent tagadott, mert a tagadásban hallotta meg a saját hangját – de amint meghallotta, már fordult is maga ellen, ellentmondott önmagának is, azt mondta, pont akkora maszlag ő is, mint bárki más. A végén még Franciaország is, miután hosszasan és alaposan kiveséztük, maszlagnak bizonyult. Az egyetlen kivétel, hangoztatta, a család és a vér. A legfiatalabb öccse, az anyja, de még a nővére is, aki pedig Párizsban elszökött egy algériaival, és akihez állítása szerint semmi köze sem volt, noha alkalmanként csomagot küldött neki Amerikából. Talán, a legvégén engem is a kicsinyke klán tagjai közé számított. Értünk az életét adta volna. Biztosan tudta, ahogyan én is, hogy belőlem valószínűleg hiányzik mind a bátorság, mind az elkötelezettség ahhoz, hogy bármit kockára tegyek.

Ha segítettem neki, mert segítettem, amikor órákon át készítettem fel az interjúra a Bevándorlási Hivatallal, az vagy akaratlanul történt, vagy azért, mert nem találtam elég jó kifogást ahhoz, hogy ne segítsek. De lehet, hogy azért csináltam, mert el akartam terelni a figyelmemet a saját munkámról, érezni, hogy csinálok valami értelmeset azonkívül, hogy olvasom ezeket a könyveket, amelyeket nagy valószínűséggel nem fogok újra elolvasni. Túláradón hálálkodott, azt mondta, eddig olyan kevés segítséget kapott, hogy tudja, mennyire meg kell becsülnie azokat, akik mégis felajánlották neki. Én az egészet elhessegettem, mondtam, hogy semmiség. Erősködött, hogy tévedek, s hogy a jóbarát igazi jele az, hogy nem látja, milyen jó barát. Tudtam, hogy szerencsésebb, ha nem szállok vele vitába. Részemről a gesztus könnyen jött, nem volt kockázatos, nem járt vele kötelezettség, se aggály, se kétely vagy nehézség, amit le kellett volna küzdeni. Ismertem a különbséget a jótett és az azonnali segítség között, utóbbit úgy vetette oda az ember, mint egy pénzérmét a tálcára.

– Fogalmazzunk úgy, hogy boldoggá tett, mert segíthettél nekem – tette hozzá, hogy rövidre zárja a beszélgetést, amikor egy alkalommal kiléptünk a Café Algiers-ból öt csésze kávé elfogyasztása után.

– Egy nap majd el kell árulnod nekem, miért hagytad, hogy a barátod legyek – mondogatta –, és akkor én is elmondom, hogy én miért. De neked kell először beszélned. – Amikor ilyeneket mondott, mindig üres, „Mi van? Már megint miről beszélsz?” pillantást vetettem rá. – Egy nap – ismételte meg, miután felmérte szándékosan üres tekintetemet, ami persze őt nem tévesztette meg.

Azért olvastunk egymás gondolataiban olyan jól, mert a másik dolog, ami összekötött bennünket, az a nagyon különös megvetés volt, amellyel mindenkit és mindent illettünk. A megvetést mindketten másképpen fejeztük ki, de az önutálatnak ugyanabból a mély kútjából eredt. Az enyém rothadó, gennyel és tompa nehezteléssel teli kelés volt; az övé kifakadt haragjában. Senki sem születik úgy, hogy gyűlöli magát. De vedd számba az összes hibádat, az összes rossz irányba forduló kanyart az életedben, és már nem is igyekszel megbocsátani magadnak. Akármerre tekintesz, szégyen és bukás néz veled farkasszemet.

Benne megvolt ez. Bennem is. Baklövések mindenhol, és mindegyik kárhozatra ítél a maga alattomos kis módján. Baklövések és maszlag. A maszlag a mi ellenkezésünk volt, így beszéltünk vissza. Azt kiáltotta, hogy maszlag és hogy marhaság, mint amikor az ember alkoholt önt a sebbe, nehogy elmérgesedjen.

Azt mondod, maszlag, hogy az első ütést kivédd. Hogy tiéd legyen az utolsó szó. Hogy megmutasd, van még ott, ahonnan ez jött. Hogy eltűnhess, így nem kell majd meghajolnod a barátaid előtt. Magunkra is azt ordítottuk, hogy maszlag. A maszlag volt az utolsó szó, hogy felébressze a büszkeséged, az utolsó kapaszkodó a méltóságnak nevezett ingatag szeméthalmon. Ezután jött a sírás.

André Aciman: Harvard tér című memoárja Neset Adrienn fordításában az Athenaeum Kiadó gondozásában jelent meg.