Hangszálak

Írta: Berki Tamás - Rovat: Kultúra-Művészetek, Zene

“Ez a könyv amúgy sem igazán napló, nem is dokumentumregény, inkább amolyan… korfeeling… énfeeling. Fontos használati utasítás: ne próbáljátok megfejteni a figurákat, nem az a lényeg! Elég, ha csak ráéreztek, kik is ezek a számomra fontos emberek és történetek” – írja Berki Tamás jazzénekes a Kocsis Kiadónál most megjelent könyvében, melynek bevezetője és első fejezete mellett a zenésztárs Dés László előszavát is közöljük.

Berki Tamás

Berki Tamás – írja Dés László – “különleges és egyedülálló alakja a magyar jazz, és nyugodtan mondhatjuk, a magyar zene világának. Egészen sajátos, virtuóz és lehengerlő improvizációs technikája van, amit én még soha senki mástól nem hallottam széles e világon. Teljesen eredeti hangtechnikával scat-tel. (A szótagok gyors, szaggatott előadásmódja, többnyire vakszöveggel.) De! Egy jó énekesnek nem kell feltétlenül improvizálnia ahhoz, hogy ordítson róla, jazz-zenész. Tamás, ha „csak” egyszerűen elénekel egy dalt, a lüktetésből, a hangszínből, a ritmizálásból, az úgynevezett time-ból rögtön kiderül, hogy ki ő és mit tud. Ha egy előadónak határozott és senki mással össze nem keverhető stílusa van, az a jazz vagy a rock-pop világában a mindent jelenti. Az egyéniség és a személyiség kifejeződését a zene által. Ez Tamás. Ez az ő világa, ez az ő varázsa.

Minden az Interbrass együttessel kezdődött a Marczibányi téren. Az én szakmai életemben is, és Berki Tamással való kapcsolatomban is. A művelődési házat 1972-ben adták át, és attól fogva minden vasárnap ott játszott az Interbrass, a földszinti helyiség volt a zenekar klubja. Hamarosan állandó látogatója lettem a vasárnapi koncerteknek, ahol akkor még a kiváló altszaxofonos, Molnár Ákos vezetésével játszott az együttes szigorúan meghangszerelt számokat, magas színvonalon, három fúvóssal. Tamás tagja volt a zenekarnak, de éneklése még korlátok közé volt szorítva, a pontosan kiszámított dalszerkezetek megkötötték rögtönzései szabad áramlását. Nemsokára Molnár Ákos elment a zenekarból, és egy teljesen új világ kezdődött a Marczibányi téren. A zenekar zongoristája, Másik János és Berki Tamás úgy döntött, hogy innentől kezdve szabad, modern jazzt játszanak, saját számokat és feldolgozásokat. Persze a fúvósok maradtak a zenekarban, hiszen a név kötelez (brass – azaz rezek, fúvósok), de szerepük változott, az improvizációé lett a főszerep. Aztán jött a hír, a zenekar lehetőséget ad a „dzsesszistáknak”, hogy a koncert utolsó félórájában beszálljanak dzsemelni. (Ami spontán, közös improvizációt jelent a szakmában.) Attól fogva mi, fiatal szaxofonosok, trombitások és harsonások (többnyire jazztanszakosok, mint én) már ölünkben a hangszerrel ültünk a közönség soraiban, és vártuk, hogy beugorhassunk játszani. Ez ott a Marczibányi téren igazán jó hangulatban, lazán és demokratikusan zajlott. Hiszen a zenekar tagjai is fiatalok voltak, lényegében egyidősek a közönséggel, akikkel együtt tanulták a műfajt. Hamarosan elterjedt, hogy a zenekar szaxofonost keres. Attól fogva nem volt fontosabb a világon, minthogy minden vasárnap este ott legyek az Interbrass-koncerteken, és teljes bedobással játsszak az utolsó félórában. Muszáj volt, nagyon jó versenytársaim voltak! Végül engem vettek be a zenekarba, ehhez hasonló érzés azóta sem volt hosszú életemben. Berki Tamás – ének, Másik János – zongora, Román Péter – bőgő, Pogonatosz Nikosz – dob, Neumayer Károly – trombita és Dés László – szaxofon! Micsoda érzés! Egy ilyen fantasztikus zenekarban játszani, ami még hamarosan kiegészült Gőz Lászlóval harsonán. 1974-től 1976-ig tartott ez a semmihez sem hasonlítható időszak, amikor a játék és a tanulás, a játék és a koncertezés, a játék és a pénzkereset még ugyanazt jelentette. Óriási szenvedélyt, lelkesedést, kíváncsiságot, tudni akarást és örömöt. Berki Tomi és Másik János már érett muzsikusok voltak, tudták, mit akarnak, és mi boldogan mentünk velük, rengeteget tanultunk tőlük. Tamás volt a zenekarvezető, de ezt sohasem éreztette, egy volt közülünk, barát és kolléga, akivel jó volt együtt lenni. Kedves volt, és nagyon jó a humora, ami a dalszövegeiben is érvényesült. És persze több volt ez humornál. Képzeljük el, ’74-ben a főiskolásokból, egyetemistákból, helyüket kereső fiatalokból álló közönségnek mekkorát szólt ez a szöveg:

Aki hatra jár – kezet fel!

Aki hétre jár – kezet fel!

Aki nyolcra jár – kezet fel!

Aki kilencre jár – kezet fel!

Aki magnóra gyűjt („A zene mindenkié.” Kodály) – kezet fel!

Aki mosógépre gyűjt (Automatára) – kezet fel!

Aki gyerekre gyűjt (Van otthon gyerek?) – kezet fel!

Aki lakásra gyűjt (Van otthon lakás?) – kezet fel!

Hát mind fel a kezekkel!

R: Mind fel a kezekkel!

 

Aki eddig nem tette fel a kezét, az most – kezet fel!

Aki eddig eldugta a kezét (hogy durvább legyek egy fokkal)

Akinek gúzsban van a keze, az úgysem tudja feltenni.

Aki elvesztette az eszét (Őszintébben!) – kezet fel!

R: Mind fel a kezekkel!

 

Aki egyetért (Mivel?) – kezet fel!

Aki tartózkodik (Mitől?) – kezet fel!

Aki tartózkodik (Bátrabban, gyere ki!) – kezet fel!

Aki nem ért semmit (Őszintébben!) – kezet fel!

Hát mind fel a kezekkel!

R: Mind fel a kezekkel!

 

Ahogy olvasom, ma sem szól kisebbet!

Berki Tamás Band-Kezet fel

Berki Tamás Band, Kezet fel, MÜPA

Később meg is lepődtem, amikor kiderült, másfajta zenekarvezetés is létezik, ahol a komolyan vett hierarchia dominál, és ami elnyomja azt a felszabadult, spontán lelkesedést, azt, amit az Interbrassban éreztem, és azután mindig kerestem további pályafutásom alatt.

Nem volt könnyű a zenekar élete. Az Interbrass sohasem csinálhatott lemezt, amit nem értettünk, mert nagyon népszerűek voltunk. A Marczibányi téri klub kinőtte kereteit, nem fért be az egyre szaporodó tömeg, végül már a fenti, nagy koncertteremben játszottunk. Jóval később kiderült, Tamás megfigyelt személy volt, jelentések készültek róla. Nem volt nagy a mozgástere a hetvenes években, hogy egészen finoman fejezzem ki magam.

Micsoda világ volt! Kilógott a fenekünk a gatyánkból. 1975 nyarán a Balatonon volt fellépésünk, én és Másik Jancsi Berki Tomi lepusztult Ladájával mentünk. Körülbelül az M7-es negyvenedik kilométerénél a Lada egyik kereke szabályosan kitörött. Mi a fenét csináljunk? Oda kell érni a koncertre. Három pasi stoppol az országúton, nem a legjobb pozíció. Félóra, egy óra, és nem történik semmi. Végső kétségbeesésemben elővettem a tenorszaxofonomat, és elkezdtem játszani az út szélén. Öt perc múlva már száguldottunk a Balaton felé. Jó volt a koncert aznap este Akaliban!

Először Nikoszt vitték el katonának, majd Jánost, aztán engem, így ez a szívünknek, lelkünknek kedves felállás már soha nem tudott összejönni. Még játszottunk pár évig más-más kiváló zenészekkel Interbrass néven, nem is volt rossz, de azt a hangulatot, azt a „Ha nem vagy laza, menjél haza” (Másik János) érzést úgy már nem éreztük többé. Mindnyájan elkanyarodtunk a zene legkülönbözőbb műfajai felé, egyedül Berki Tomi volt, aki nem tágított, nem sasszézott semerre, maradt a jazz műfajánál, most már talán lehet azt mondani, hogy örökre.

Tamás energiája, szenvedélye, jelenléte a színpadon az évtizedek során semmit sem változott, ma is ugyanazt a Berki Tomit hallom és látom, akit ott csodáltam 1974-ben a Marczibányi téri klub színpadán.”

 

Részlet a könyvből:

Jazzénekes-dalszerző vagyok, de ez a Covid-pandémia hónapokon át leszorított a laptop elé. Ültem naponta órákat, bújtak elő a sztorik, persze nem mind sorban, és ahogy jöttek, gondoltam, le is írom, mielőtt elfelejteném! Valós és kitalált történeteim hősei néha fantázianéven szerepelnek. „A valósággal való egybeesés csak véletlen műve lehet”?! Ez a könyv amúgy sem igazán napló, nem is dokumentumregény, inkább amolyan… korfeeling… énfeeling. Fontos használati utasítás: ne próbáljátok megfejteni a figurákat, nem az a lényeg! Elég, ha csak ráéreztek, kik is ezek a számomra fontos emberek és történetek.

Anya: varrónő, 1917. február 17., Sas utca 17., esküvő ’37.

Amikor felsírtam, a szülész anyám mellére tett. „Irénke, éjfél van, mit szeretne, mit írjak? tizenhatodika vagy tizenhetedike?” „Drága főorvos úr, még egy hetes?! Inkább legyen tizenhatodika!”

Így lettem kapásból öregebb egy nappal.

Apa: 1910. június 18. Optikusnak tanult, de közben elszántan tornászott, és addig dúdolt anyám fülibe, míg Anya hozzá nem ment (1937, lásd, mint fent).

Tesóm negyvenegyes, klinikai szakpszichológus, terapeuta.

Én negyvenhatos vagyok.

Kettőnk születése közt Apa, fegyelmezetlenül, évekig nem tartózkodott otthon. Kópé?! Nem! Munkaszolgálat, haláltábor. Halálhírét hozták, de visszajött! Így lettem én! Negyvenhatos vagyok. Ja, ezt már mondtam!

Tegnap egyik kedves szomszédom arról mesélt, szívesen átköltözne egy körbejárható egyszintesbe. Elszomorodtam. Az utánuk következő házból két éve tűnt el a régi lakó. Devizahitel-csapda, menekülnie kellett! Építési vállalkozó vásárolta ki, bontott, helyébe épített kettőt, és eladta két családnak. Őket viszont még egyáltalán nem ismerem. Szemben meg? Az Ica néni három éve ment el. Nyugodjék békében! Az új lakók van, hogy visszaköszönnek. A mellettük levő kis kétszintesből költözött el az Erdélyből áttelepült gázszerelő, a mosolygós Karcsikám, egész komoly épületet húzott fel a Bókain. Két hónapja beszólt, „viszlát”. Balra egy válás után alakult át a portfólió, jobbra a háromgyerekesek helyébe jött egy új pár. Persze egészen más tészta, de hallottam már olyanról is, aki egy millimétert nem mozdult életében, mégis több országban élte le a nyolcvanöt évét, ahogy a politika meg a háborúk viccelődtek a határokkal…

Én magam a Rózsa utcából háromévesen kerültem át Budára, majd hat budai cím után Kispestre, végül húsz éve ide, Lőrincre. Ahogy sorban megismertem a szomszédokat, lassan kezdtem magam otthon érezni, míg be nem indult ez a fránya elvándorlás! Most kezdhetem elölről!

Jóval előtte, talán még 2014-ben összefutottam egy régi haverral, aki közben ismert író lett, és ahogy adtuk-vettük a szót, hirtelen bekérdezett. „Jók a sztorik, Szőke, mér’ nem írod meg?! Első dolgod legyen egy olyan szinopszisféleség, tudod, rövid tartalom, meg egy puritán felsorolás a szereplőkről. Nem az Olvasónak, csak magadnak, hogy el tudj igazodni később, és ab ovo el tudj indulni egy ösvényen. Az ösvény majd kiszélesedik, ne aggódj, tágul, tágul, a cselekmény pedig elég, ha kezdetbe’ csak úgy csordogál, később, majd meglátod, ömlik, sőt hömpölyög, akár a cunamiig bezárólag! Vagy tovább?! Na ez a szokásos út, ha könyvet akarsz írni egyáltalán?!”, gyújtott rá a régi haver, tudod, aki közben ismert író lett, és – na tessék – megint lehamuzta a cipőmet! Mindegy.

Én először is ide beleírom magamat, az biztosan hiteles lesz! Magamról csak tudok valamit?! Ebben olyan nagyot tévedni?! Nem hiszem! Viszont úgy döntöttem, összegyúrom a figurát, a főszereplő figuráját magamból, óriás fiamból meg az apámból, mert egy kicsit, egy picikét ők mind én vagyok! Meg persze innen-onnan, mix, „A termék nyomokban dióféléket tartalmazhat!”. Összegyúrom először a fizimiskát illetően, kivéve a hajunkat, mert az igazából mindhármunknál, legalábbis amíg volt, nagyon nem szőke, hanem setétbarna. Persze az összes többi lényegesben főleg rám üt ez a „Szőke”, mit csináljak, ha egyszer én győztem a kasztingon?! A pasi 192 centi magas, mint a fiam, „göndör és szőke”, mint a boldogság József Attilánál, de itt-ott már ugyancsak ősz, és pontosan egy mázsa. Anno tiszta izom, lásd Apa, de most, hogy betöltöttem a hetvenötöt, lassan hetvenhatot, az emléke sem rossz! Apropó emlék, na az van! Lassan már csak az van! Apa, Anya, tesó, bácsikák, nénikék, jóbarátok, ismerősök, kollégák, és persze legelőször is a Drága Nagyszülők! „Mind emlékek csupán, mint száradó levél lóg a fán…”, dúdolom. Ismered? Itt ez a sok-sok emlék, Öregem, ebből kell kiválasztanom jó néhányat, ami meghatározza majd ezt az… irodalmi önvallomást… regényt… többdimenziós életérzést?! Jesszus! Lehet, hogy már csak ez… már csak ez is ennyire nehéz ?!

Kezdem, jó?

A sztori nem más, mint én, én magam, a saját, fura kis életem. Erről, ahogy már említettem, legalább valamit tudni vélek. Emlékek, amikben keverednek a vágyak és a kitalált dolgok a megtörténtekkel, a valósággal, a százéves fotókon derengő figurák az álmokkal, álmok a félelmekkel, a félelmek viszont gyakran szülnek olyan szorító… ja, néha olyan elveszettnek érzed magad! Ma például azt álmodtam, hogy egy szál pizsiben, villamossal átvágok a városon, egész a végállomásig, és csak ott jövök rá, hogy az egy másik város, másik végállomás! Egyszerűen azt se tudtam, hol vagyok! Olyan kínos lett volna így, pizsamában kérdezősködni. „Nézd má’, az öreg! Egy szál pizsiben… még azt se tudja, hol van?! Normális ez egyáltalán?!” Látod, ilyen a szorongás, és ez gyakran képes, tudod, még olyan pszichoszomatikus izékre is! Na?! Tünetekre. Amikből jöhet egy betegség vagy akár egy regény?! Szóval, vagy hamar megdöglesz vagy önmegvalósítasz! Az utóbbi majd, remélhetőleg, mentálisan egyensúlyban tart! Persze akkor is megdöglesz, de azt reméled, nem olyan hamar, hanem majd egyszer, nagyon-nagyon soká. Olyan soká, hogy soha!

Tessék! Jól betelnek ezek az irdatlan fehér lapok, mi?! Valahol baromi jó érzés, másképp viszont, még mindig nem történt az égvilágon semmi! Mindössze annyit tudunk, hogy egy valaha szőke, nagydarab pasi önmegvalósítani kényszerül, ez persze csak egy olyan belső kényszer, és a pasi nagyon szeretne írni valamit, de fogalma sincs, hogy mit és hogyan. Na eeez már baj! Gáz!

De ez a rövid bevezető is elárult egy csomó értékes információt. Például: a tökéletestől igen-igen távol esik ez a korosodó pali. Kínlódik! Na nem igazán, nem direkt, hogy itt fáj, meg ott fáj, csak úgy kínlódik, mint te meg én, mint mindenki! Persze azért fáj itt is meg ott is, de ez más lapra tartozik! Itt és most ez teljesen mindegy. Tök mindegy!

Emberemnek volt egy kis, kiadó lakása néhány kerülettel odébb. Egy kopaszra nyírt, kétméteres ukrán bérelte, akitől kezdetben még kissé tartott, de az ukrán mindig pontosan fizetett, igazán megbízhatónak tűnt. Emberem egyszer éppen tévézik, sörmogyicigi, megy a Kékfény, tudod, a bűnügyi magazin, benne álarcos kommandósok géppisztollyal rátörnek egy bandára, az operatőr rásvenkel a szoba közepén a dohányzóasztalra, az asztalon revolver, mellette tár. A dohányzóasztal ismerős, emberem leizzad. Cseszd meg! Ez az én asztalom, az én lakásom! Ez az én ukránom!

Sztori, mi?! Nem semmi! De az egészet én találtam ki. Most! „A képzelet sokkal fontosabb, mint a tudás! A tudás véges. A képzelet felöleli az egész világot” – Albert Einstein. Érted?! Tiszta kamu! Egyszerűen csak fantázia! Kitalálok egy sztorit, leírom, elolvasod, elhiszed és megráz. Mert az igazi művészet megráz! Ezt is olvastam valahol.

Minden másképp alakult volna, ha nincs az a rohadt sportsérülés! És persze mikor? Mikor?! Az első olimpiám előtt! Öt perccel. Nekem először volt a súlyemelés, majd a kalapácsvetés, akkor rájött az Öreg, a Mester, a Feri bá, hogy nekem birkózni kell, mert hogy olyan erős vagyok, senki nem bír majd megfogni! Mondta, fogyjak le, ez nem szumó! Leadtam tizennyolc kilót, azóta vagyok száz. És tényleg… senki nem bírt megfogni! Soha!

És jött az olimpia! De a kiutazás előtt egy nappal, egyetlenegy nappal, a rohadt életbe, már azt hittem, enyém a buli, de az utolsó edzésen, a legutolsó pillanatban, ahogy átdobtam a Józsit, neeem, nem tehet róla csóró Józsi, de ahogy legördült a vállamról a 116 kilója, hátraléptem egy picit, épp csak egy picit, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, de valamelyik barom túl közel hagyta a gyakorlószőnyeghez azt a kis zsámolyt… igen, úgy volt, hogy aznap már utazunk, de csúszott egy napot, a Feri bá meg beszúrta ezt a legutolsó edzést… Utolsó edzés?! Utolsó vacsora! Mert ahogy átestem a zsámolyon, hanyatt, na nem a csuklóm, nem a csuklóm tört el, hanem a franc tudja hogy, a bal könyököm! És persze rosszul forrt össze, naná! Az operált bal könyökömre a balfácán doki azt mondta, eltöri megint, és megcsinálja újra! Mondtam neki, tudja, mit tör el?! Inkább maradtam így. Selejtesen. Mindegy. Arra jó voltam, hogy vigyem a zongorákat meg a kombinált szekrényt, megállás nélkül a hatodikra! Meg se izzadtam! Még csak nem is lihegtem! Kombinált szekrényből hatvanháromszoros olimpiai bajnok! Himnusz! Tizennyolc ezüst zongorából! Ötvenkét bronz komplett ebédlőből és hálóból. Költöztetés és lomtalanítás. Lomtalanítás pincétől padlásig! „Eleged van belőle?! Lomtalanít a Szőke!”

Jucus, az első feleségem még a Bajnokba szeretett bele. Meg tudom érteni. Két évvel később már a bútorszállítótól vált el. Meg tudom érteni. Második nejem, Ibi, azonnal szült egy fiút, a Jenőt, utána rögtön el is vált, és megpattantak. Én voltam neki a spermadonor?! Valahol New Yorkban élnek, nem adott hírt magáról évek óta! Se róla, se a fiamról nem tudok semmit! Hiába kerestem! Egyszer jött egy füles, én azonnal ki! Öt hétig kajtattam utánuk égen és földön! New York, Első sugárút, magyar negyed. Valaki beinvitált egy pubba. „Te is magyar vagy, Öreg?! Gyere, itt a helyed! Igyá’ má’ valamit! Figyelj, haver! Ha New Yorkban magyar szót hallasz, futás a másik oldalra! Ha jót akarsz! Egyébként mit iszol, ma mindent a Lajos fizet?!” „Köszi, kedves vagy, talán egy kávét. Melyiktek a Lajos?” A pult végén öklére hajtott fejjel alvóra mutat. „Psszt! A végén még fölébreszted!” Lajos aludt tovább, én meg öt hét alatt se találtam Ibit meg a Jencit.

Tudod, az emberiség nagy része, mint az állatok, kizárólag az önfenntartást meg a fajfenntartást gyakorolja. De hogy ki vagyok én, meg hogy van-e itt dolgom? Egyáltalán?! Csináljunk úgy, mintha … mintha most kezdődne a buli, jóóó?

 

Első

Az első csajom pesszáriumot használt, meg Timidon zselét. „Fölhelyezte”, miután rákente. Istenem, de nehéz volt kivárni! De én baromira vágytam… rá, meg a szerelemre! Szerelmes voltam, naná! Ő maga a tisztaság, kívül-belül, meg a szépség! Csak szép emlék! Vágod? Első szerelem?! Örök szentség!

Egyszer egy társaságban összejöttünk Meredek Mikivel. Tudod, később híres költő lett, József Attila-díjas, de már akkor is írt és nem semmit! A srác, képzeld el, belezúgott az én első szerelmembe! Össze is zavarodott szegény, mert a fiú tehetséges volt, meg szép is, tudod, meg érzékeny, meg minden! Végül mégis engem választott szegény lány! Jobban járt volna a költővel?! Azt hiszem.

A lány muterja elkezdett vonszolni minket ide-oda. Albérleteket mutogatott a lakásuk közelében. Gondolom tudta, tudhatta, nem volt sem túl fiatal, sem túl rafinálatlan, hogy összeszarom magam és világgá futok! Dehogy akartam én még húszévesen esküdni, hogy jóban-rosszban, amíg a halál el nem választ! Eszemben sem volt! Edzés, suli, elsős voltam az egyetemen, szerelem, Feri bá, Anyu, Apu… Naná, hogy bejött neki! Leléptem. A szívem szakadt, bőgtem hét napig! Mindegy. Múltkor az utcán megláttam őket. Őt meg a férjét. Helyesek! 40 éve nem öregedtek! „Együtt lakunk a Mamával, a Mama most volt 105!” Nem elírás, nem simli! Százöt! Harmincöt éve laktak a Mamával. Lehet hogy mégis jól döntöttem?!

Már javában cipeltem a bútort meg a zongit, amikor összefutottam a dili-Józsival. Tudod, aki miatt átestem azon a kurva zsámolyon?! „Te Szőke, gyere igyunk meg valamit!” A negyedik kör után egészen közel hajolt a fülemhez, és belesúgta, hogy „Titkos Politikai Szereplő”, és hogy nekem is ezt kellene tennem! „Mi a lófasz, Józsi?! Milyen titkos micsoda??” „Figyuzz Szőke! Őrzővédő vagyok! Biztonságis, na. Testőr! Érted már?” „Három a testőr, Józsi.” „Milyen három?” „Semmi Józsikám, kinél vagy te őrzővédő?” „Aaazt nem mondhatom el, Öreg, odafenn”, intett az ég felé. „A Jóistennél, Józsi?!” „Ezt meg honnan tudod, Szőke? Pedig szigorúan titkos! Szőke, te marha! Hagyd a fenébe a bútort! Ne csináld, Szőke, gyere velem!”

És én mentem. Így lettem én is Szigorúan Titkos! Nem fogod elhinni, de az önvédelmi kiképzőm baromira hasonlított, na kire? Hát a Feri bára! Annyira, de annyira, hogy röhögnöm kellett. Kisebb volt nálam egy fejjel, de úgy levitt, majd elájultam! „Van még kedve röhögni, Böhönye?” Így hívott a fazon, Böhönye. „Őrmester, maga a megszólalásig hasonlít a régi edzőmre, a Feri bára!” Meg se rezzent. „Feri bá a faterom, két „té”, múltidő. Tavaly ment el.” Álltam. 192 centi, száz kiló. Folyt a szememből a könny. Mindegy. Figyelj teee! Még neked se mondhatom el! Följebb haver, följebb! Automata stukker a hónom alatt, mint a moziban, bunyózni meg már úgy tudtunk, mint a Brúszlí. A fülemben hangszóró, agyam helyén távirányító jelfogója. Naná, a zsuga jó volt, Öreg! Még jó! De hidd el, ha véletlenül rálőnek, nekem be kell állnom a golyó elé! Mint abban az amcsi elnökös filmben! Frankón! Hülyén hangzik, mi? Azt is megmondták, mikor lehet szarni. Öt év! Öt év az életemből! Nőt egynél többször nem láttam! Ámde! Vettem egy kéglit! Előzőt a Jucus vitte, tudod, az első nejem. De most, végre, megint lett egy saját lyuk! Szeretnéd azt a kérót, haver! Másfél szoba, összkomfort. Fák, virágok, madarak. Meg az a csend! Ülök az erkélyen, mert erkély is van! Ülök, fogom a poharam, kortyolom a kávém, két cukor, kevés tej, forrón, és nézem a panorámát. Mit „nézem”, haver, bámulom! Egész életemben erre vágytam! Tééér, nagy, szabad tér! Ellássak messzire! A világ végire! Négy év az életemből, Öreg, de legalább nem a semmire ment el! Megérte! De annyi, de annyi szarságot láttam meg hallottam ott, annyit tanultam azoknál, míg végül ennyire baromira okos nem lettem! Látod? Ééés még mindig csak huszonnégy éves voltam!

Na most mi legyen, érted?! Itt állok huszonnégy évesen, voltam már bajnok és sérült, volt bútor meg minden, aztán a Józsi bevitt a Szigorúan Titkosba, mikor meg eltűnt a Nagyfőnök végre, sikerült megpattannom! Tudták, hogy nem tudok semmit, mégis megeskettek. Soha, semmilyen körülmények közt, semmiről, senkinek, semmit! És én ezt be is tartottam, nézzük csak, negyven? Haver! Több mint pfúúú, több mint ötven évig! Fárasztóóó! Még az emléke is! Mindegy. Na megyek, ledöglök, elteszem magamat holnapra. Holnap folytatom, ne aggódj! Előbb-utóbb mindent megtudsz. Mindent, amire kíváncsi vagy. Még azt is, amire nem!

Egy, két, hááá…, igen, igen, három nap! És én még mindig ott ülök! Fogom a poharam, kortyolom a kávém, két cukor, kevés tej, forrón, nézem a panorámát. Három teljes nap! De mielőtt teljesen begolyóztam volna, föl és futás! Mint a Forrest Gump. Futottam, csak futottam! Nem tudtam, hová, merre, csak amerre a lábam vitt, az a két okos.

„Jamesont, kevés jéggel, köszi!”, nézek ki a fejemből, okosan, mint a két lábam. Az irish whisky simogatón csusszan a torkomon. Yeah! Na még egy korty, atya-gatya, mindjárt elfogy ez a tróger! Lehunyom a szemem, ízlelgetem komótosan, a pub vendégei halkan duruzsolnak. Lassan lenyugszom. Rám fér!

„Talán behúznád a lábadat, köcsög!”, mordul rám saját ködéből három spicces hím középső tagja. Szó nélkül behúzom, de a legnagyobb mégis durván meglök a vállával, ahogy elmegy mellettem. Az utolsó korty simogató irish whiskey, a még teljesen fel nem olvadt jégkockával kiugrik a pohárból és a nadrágomon landol. „Szomjas a kicsike?!”, visítva felröhögnek, ahogy a harmadik, nagydarab fickó a lábaim közé önti maradék sörét. Az ezerszer begyakorolt villámgyors mozdulatsor a tudattalanból levezénylődik, üvöltés, nyekkenés, nyögés, majd a James Bond-filmek jól ismert forgatókönyve szerint, frizurámat igazgatva ereszkedek vissza a bárszékre. Lábaimnál darabokban a három.

„Még egy Jamesont, kevés jéggel, köszi!” „Az én vendégem, ha meg nem sértem!” James Bond-filmből vissza a mai magyar valóságba. „Tudja, uram, enyém a pub! O’ Tempora! O’ mores! Oh idők, ó’ erkölcsök!” Megbotránkozva méregeti Enyémapub a padlón fetrengőket, mint ki ilyet még soha! „Kedves Úr, ha meg nem sértem, jelenleg áll-e érvényes munkaviszonyban, avagy szabad éééé?” „Nem táncolok!” válaszolom. Fölnevet. „Szívesen alkalmaznám biztonsági főnöknek, ide az intézménybe!

Így lettem kidobó a Fehér Rózsában.

„Merre vagy szerelmem, merre kisfiam?”, dúdolta a karaokeszínpadon kissé hamiskásan valaki az ismert nótát, és nekem minden, de minden eszembe jutott. Kezdtem homályosan látni, és csak úgy halkan, csak úgy magam elé dünnyögtem a folytatást. „Merre vagy szerelmem, merre kisfiam, és merre járok én, bús boldogtalan?!” „Kedves Úr! Nem szóltál erről a tehetségedről! Megemelem a kalapom és a béred! Mostantól a karaokeszínpadon is hivatalos vagy! Oké?!” „Főnök! Csak ha a biztonsági feladatok megengedik!”

Megengedték, és megemelte. Nem mondtam neki, hogy mindkét tevékenységi kört akkor is jószívvel ellátnám, ha nekem kéne fizetni érte. Egyszerűen csak elfogadtam az ajánlatot. Az élet szééép! Fejből tudtam egy csomó dalnak még a szövegét is. Húúú, de feküdt ez nekem! Sráckorom óta futás közben, meg az erősítő edzéseken egyfolytában dudorásztam. A többiek meg?! „Ne hagyd abba, haver”, meg hogy „hangosabban!” Néha még velem is nyomták. Sőt, a súlyemelő-időszakomban, egy házibulin, a dagadt Rezső így tálalt az egyik bombázónak: „Kisanyám, na ez az az énekesmadár, akiről dünnyögtem.” A lány attól kezdve nem szállt le rólam. „Énekelj nekem, Szőke!” Talán ő hívott így elsőnek. És csak jöttek, egyre többen jöttek a Fehér Rózsába, hogy meghallgassák a kidobóembert, aki mindenkinél jobban szingöl!

Egyik nap meg is szólított egy elegáns úr: „Gonda János vagyok, hallom, szereti a jazzt.” „Nem én! Nekem az túl zavaros!” „Nem baj, csak jöjjön el hozzánk tanulni! Maga nagyon érzi ezt! Meglátja, milyen erős fertőzés a jazz!”

Nem hazudott, fölvettek, bár picikét már túlkorosnak éreztem magam, de igaza volt! Teljesen igaza! Baromi erős fertőzés a jazz! Cserélgettük a felvételeket, csupa megszállott, csupa őrült! Nyomtuk éjjel, nyomtuk nappal, ahogy kell! Nappal suli, éjjel a Fehér Rózsa, addig-addig, míg Enyémapub kirúgott! Haknizunk, haknizunk Kedves Úr, közben a kocsmát meg szétverik a trógerek?! Enyémapub fölvett egy másik kidobót, engem megtartott a karaokéban.

Az Isteni Gina, a mixernő, küldte nekem a piákat doszt. „De hülye vagy, beléd van zúgva!” Hitetlenkedve nézett rám James, a főúr. „Zöldfülű, ennyire vak vagy?!” „Ne izélj, James! A gádzsi öregebb nálam, legalább egy tízessel?! Tizenöttel, Szőke! És akkor mi van?! Nem kell feleségül venni, balfék!” Záráskor megvártam Ginát, azonnal teherbe esett. „Te Szőke, figyúzz! Legalább tíz éve nem voltam manussal, csak gádzsival. És most tessék! De ne aggódj, nem akarok babát! Húszéves a lányom, két hónap múlva szül, nagymama leszek, Szőke!” Jesszus! Megkeféltem nagyanyót!

Viszont a drága szülőanyám már legalább két hónapja nem írt egy sort se. Na de most! Öregem! Ötvenévesen azt írja, hogy nem hülyéskedik, elhagyta a hatvanéves apámat, akivel már harminc éve együtt vannak! Harminc éve! Mert hogy összejött a gyerekkori szerelmével és fellángoltak. Fel, érted? Ennyi hülye egyszerre! Én huszonnégy évesen elsős, anya meg fellángol? Mi van, szerelmes vagy, anya? Már megint?! Itt az idő?! Én meg belekezdek egy suliba?! Előtte meg vettem egy kéglit, képzeld! Másfél szoba, összkomfort, erkély, panoráma! Tetszene neked anyu! Tuti! Majd feljöttök a faterral! Bocs, a régi-új szerelmeddel, és majd… jól kinéztek?! Jól van már, az erkélyről! Mert erkély is van! Meg új állásom! Nemrég még testőr „odafenn”! Abból van a kégli. Aztán kidobó, na az nagyon ment, amíg ki nem derült, hogy én vagyok a leges-legpacsirtább kidobó! Ott hallott meg ennek a spéci jazziskolának a dirije. Én nebuló, te szerelmes?! Két hülye egy pár! Emlékszel, Anya, ezt még tőled tanultam! Te, mondd Anya, hogy bírja szegény fater, hogy elmentél? Írok neki, megkérdem, hogy van.

„Hogy vagy, Apa? Anya írja, szétmentetek kicsit. De hülye vagyok, mi az hogy kicsit?! Egyik erre, másik arra! Anya azt írja, elköltözött. Most ki főz rád, ki mossa az inged? Sajnálom, hogy így lett, Apa! El van ez baszva! Írd meg, akarod-e, jó-e neked valamire, ha mostanában meglátogatlak? Mert tudod, amikor engem elhagyott az Ibi és magával vitte a Jenőt, és eltűztek »valahol Amerikába«, emlékszel? Felugrottál hozzám a legjobbkor! Szóval, ha klappol, majd arra megyek valamelyik nap, viszek egy üveg valamit, megisszuk, elfelejtjük a sok szarságot! Jó, Apa?! Nem politizálok, csak úgy mondtam!”

Nem akarok nektek erről a suliról túl sokat vakerni, elmúlt, ahogy egyszer minden. Néhány jó fej tanár, Gonda, Vukán Gyuri, Friedrich Karcsi, Regős Pisti, meg osztálytársak, egy-két belevaló bige… Na, ez sokat sejtető volt, mi?! Hiszed, nem hiszed, egy csajt se hajtottam meg, valahogy nem illett oda! Nem tudom, miért. Az teljesen másról szólt. Valahogy szarnak éreztem volna magamat!

Illetve volt egy lány, vele közelebb kerültünk egymáshoz. Úgy voltunk, mint közeli rokonok, érted? Fura… Olyan unokatesók vagy mit tudom én! Együtt gyakoroltunk, néha együtt szerepeltünk, mondták is a hülyék, itt a Vámosi meg a Záray! És elmúlt a suli, elmúlt jó pár év, aztán összefutottunk valahol, és dumáltunk, dumáltunk. Valahogy nagyon jó volt! Megittunk két-három whisky-t. Négyet?! Nem kellett volna! Már közben is tudtam. Olyan volt, mintha inceszttabut kellett volna áthágni! Majd megfulladtam közben. És nem bírtuk abbahagyni ! Neeem! Se aznap, sem abban az évben! Pedig neki is volt valakije, meg nekem is! És mégse! Én… én úgy éreztem, hogy a barátságunk mintha csak egy egészen új típusú, összetettebb… olyan sokrétűbb szakaszába ért volna. Érted?! Semmi másra nem gondoltam! Barátok! Mi csak barátok! Egy jó… egy nagyon jó haver a suliból. Érted?! Valahogy nem, mintha nem is lehetett volna másképp?! Aztán egyszer, mikor épp a régi barátokkal söröztünk, hirtelen átnyúlt az asztal fölött, és megfogta a kezemet! Érted?! Ott! Mindenki előtt! Minden átmenet nélkül! Nyilvánosan fölvállalta ezt aaa… ezt az újfajta, szupertitkos kapcsolatot! Én meg?! Pfff… vagy rögtön elveszem, vagy a világnak futok! Hát ez lett! A második. A világnak futás. Azóta se láttam. Illetve egyszer! Sétáltunk a feleségemmel, ők meg szembejöttek. Sziaaa! Hogy vagy? Bemutatom. Én is bemutatom. Én is jól. Puszi. Ha azt mondod nekem, baszd meg az agyadat, igazad van! Mindegy.

A Tubler Béla, egy másik volt évfolyamtársam kivitt az NDK-ba. Észak-német tóvidék, Schwerin. Festői kisváros, közepén a piactéri kávézóval. Beszervezett oda basszusgitáros-énekesnek. Ő, Béla volt a billentyűs, Gyula, a pécsi cigánygyerek a dobos. Gyula felesége keletnémet volt, tele kapcsolatokkal, ő szerezte a melót. Mondtam, nem tudok basszusgitározni, de őket ez nem érdekelte! Fő, hogy jól énekelsz, tesó, a többi majd megjön! Tublernek volt egy régi basszuserősítője, be tudott állítani rajta egy olyan hangszínt, hogy akárhová fogtam, nem igazán változott a hangja, csak úgy brummogott, brum-brum. Mindenki hallhatta, hogy szól valami alul, csak azt nem, hogy mi. Szerencsére! Később persze, ahogy lassan belejöttem, elkezdtük tisztítani a hangszínt. És ahogy én lassan belejöttem, úgy ürült ki a városka másik éjszakai mulatója. A miénk meg állandóan tömve! „Itt énekel a magyar Tom Jones?”, jött be egy baromi jó bige, úgy a harmadik hét végén. Ja, hogy a magyar Tom Jones?! Nézd csak, hát persze! Itt! Naná! Szóval bejött! Aznap este, másnap este, minden este. Anyám!

Traudel angol-orosz szakos tanár volt, kéthetes nyelvi továbbképzésen. Sokat tanultam tőle! „Ez a gyűrű a tiéd”, búcsúzott, mikor letelt a két hete. „Ne hülyéskedj, nem lehet! Nem fogadhatom el!” „De lehet! Már megírtam a férjemnek, hogy elveszett. Húzd föl nyugodtan! Ha csak megdörzsölöd, én ott termek rögvest, meglátod!” Aranyos nő volt!

Másnap, egy nyilvános illemhelyen, kézmosás előtt lehúztam az ujjamról, letettem a mosdóra csak egy pillanatra! Azonnal eltűnt! Azóta se tudom elképzelni, vajon mi történt, amikor a tolvaj egy békés családi ebéd kellős közepén, a nejével, anyósával és két gyermekével, csak úgy véletlenül megdörzsölte azt a szép kis aranygyűrűt!

támogatás
Pop up banner1
[popup][/popup]