Hallgatások és elhallgatások útvesztőjében

Írta: Pécsi Katalin - Rovat: Kultúra-Művészetek

lanyok anyak-crop

 

A Könyvhétre jelenik meg az újabb elmeséletlen női történetek gyűjteménye, Lányok, anyák címen. A könyvbemutató a Bálint Házban lesz, június 9-én, délután 6 órakor.

A XX. század elejének felülmúlhatatlan női gondolkodója és írója, Virginia Woolf azt állítja híres esszéjében, a Saját szobában[1], hogy nemcsak a nők – mint alkotók – hiányoznak fájdalmasan az irodalomból, hanem az elmúlt évszázadokban kimaradtak olyan alapvető témák is, mint a nők közötti barátság, az anya-lánya viszony vagy a nővérek közötti kapcsolat. Azóta, a XXI. század elejére a nőírók behozták már a mennyiségi hátrányt, ma a könyvesboltokban és az irodalmi díjazottak között egyaránt, számos nagyszerű írónőt találunk.  Azonban jó ideig kellett még várnunk arra, hogy az említett témákat az írónők beemeljék az irodalomba: először legégetőbben a saját identitásuk foglalkoztatta őket, helyük a férfiak uralta világban, és természetesen, a férfiakhoz fűződő kapcsolatuk.

Számomra az első nagy élményt az a pár holokauszt memoár jelentette, melyeknek a szerzői – nők – a mindennapi életük apró részleteiről írtak: arról, hogyan élték túl a legszörnyűbb megpróbáltatásokat is, együtt az anyjukkal, a nővérükkel, vagy barátnőikkel, „lágertestvéreikkel”.

Új volt ez a nézőpont és  hang a holokauszt irodalomban is, mert a „főáramba” került művek korábban nem erről szóltak.  A nők sajátos tapasztalataira évtizedekig senki se volt igazán kíváncsi – avagy a nők hangját elnyomta a férfiak kórusa.  Mi nőolvasók is sokáig elhittük, hogy Primo Levi, Jean Améry és Kertész Imre után már nincs mit mondani: ők túlélőként és nagyszerű íróként már mindent elmondtak, és egyben az „általános  emberit” ábrázolták.  Pedig „általános emberi” csak absztrakt módon létezik: konkrétan „nők” vagyunk és „férfiak” (no meg gyerekek és felnőttek, vallásosak és szekulárisak, zsidók és nem zsidók – mikor, melyik szerepkörünk kerül előtérbe leginkább). Könnyen belátható, hogy a nők – fiatal lányként, feleségként, anyaként – nem ugyanazt élték át, és másképpen szenvedtek, mint a férfiak.

ill

Illusztráció a könyvből

Rám a legnagyobb hatást néhány, az utóbbi években megjelent memoár tette: Fahidi Éváé[2], Judith Magyar Isaacsoné[3], Aranka Siegalé[4] és Bartha Ágnesé[5]. Kirajzolódott belőlük egy új narrativa, aminek az alapeleme a női összetartás. A túlélő nők írásaiban egyéb, olyan témák is megjelennek, amelyek eddig ritkán tartoztak bele a holokauszt irodalom kanonizált tematikájába: a test-lelki kiszolgáltatottság és az erőszaktól való rettegés szörnyű élményei mellett az életöröm, a bátorság, az összetartás és a barátság narratívái.

Innen, a női memoárok új élményéből jött az ötlet, hogy mi lenne, ha a Sós kávé – elmeséletlen női történetek magyarországi és külföldi sikerén felbuzdulva, olyan új, “elmeséletlen történeteket” kezdenék el gyűjteni, amelyek kifejezetten az anya-lány kapcsolatról szólnak – egyáltalán nem kizárva a nővéreket, húgokat, barátnőket, “lágernővéreket” és a szellemi/ érzelmi okokból adoptált “anyákat” sem. (“Így lettem én származási átjárható”–  definiálja magát – pót-anyás írásában Ritter Andrea, Fahidi Éva pedig a szimbolikus testvérségre teszi a hangsúlyt: “Nem tudtam, hogy nemcsak közös anya és apa tesz embereket testvérré, hanem a közös sors, az azonos szenvedés, fázás, éhezés, megaláztatás, embertelenség is).

Hasonlóképpen az előző antológiához, most sem az a szempont vezérelt, hogy csak az irodalmi életben már nevet szerzett írókat hívjunk meg a kötetbe – éppen ellenkezőleg.  Tágra nyitottuk a kapukat: a cél az volt, hogy tekintet nélkül foglalkozásra és irodalmi előéletre, bárki úgy érezhesse, hogy fontosat tud mondani, és személyeset erről a tárgykörről. A Sós kávé iránti folyamatos érdeklődés azt bizonyítja, hogy az olvasók is fogékonyak az elmeséletlen és máig kibeszéletlen történetekre – így szerkesztőként, a második alkalommal már én is magabiztosabban mertem szerzőtársaimat arra buzdítani, hogy merjenek kilépni a nyilvánosság elé, és merjék feltárni személyes élettörténetüknek ezeket a fájó, sokszor nem véletlenül homályban hagyott részeit. Aki maga még nem próbálta, talán nem is tudhatja, mennyire nehéz ez…

ill2

Illusztráció a könyvből

Eltérés a Sós kávéhoz képest, hogy a Lányok, anyákban a holokauszt túlélők és a gyerekeik korosztálya között elbillent az arány a 2. és 3. generáció irányába. Talán nem is annyira megmagyarázhatatlan az oka, de az antológiába írt történetek a lány szemszögéből mutatják be az anyát – és sohasem fordítva. (Az egyetlen kivétel egy fiatal anya sztorija, akinek a szerencsés családtörténetében mást jelent zsidónak lenni, mint a holokauszt túlélők családjában).

A szerzők között vannak külföldön élő magyarok / magyar ajkúak is. Antológiánk műfajilag is változatos, a kifejezetten cselekmény-centrikus „történetek” mellett helyet kaptak az esszéhez közelebb álló írások, egy vers, egy naplórészlet és egy elvi kérdésekről szóló párbeszéd is, anya és lánya között. A történetek közül három, ma Izraelben élő mesélő története eredetileg nem írásban született meg, hanem egy videóra vett, hosszú életinterjúból „mentettem ki” őket.

A könyvünk anyaga úgy rendeződik, hogy az első, nagy fejezetbe kerültek azok az írások, „A dolgok valódi volta…” címen, amelyek megadják a „keretet” a többihez: a zsidó életről mesélnek, illetve madártávlatból láttatva, érintőlegesen ejtenek csak szót a holokausztról, amely az itt közölt írásokban nem a „narrátorok” saját tapasztalata.

A második fejezet – „Mi azonban ott voltunk”– a holokauszt túlélők közvetlen „élményét” mutatja be: ki gyerekként, ki már fiatal lányként élte túl a gettót, a bujkálást, a Duna-partot vagy a lágert.

A harmadik fejezet  – „A vágyak kortalanok, a szenvedés is”– a II. Világháború után született szerzőknek – a „lányoknak” – ad teret: míg a túlélők történeteiben az összetartás és a szolidaritás a kulcs motívum, itt a hiány és a hazugság / elhallgatás. Rapai Ágnes elbeszélésében így fogalmazza meg sokunk élményét:

„…mert csak tizenöt éves koromig voltál képes hazudni nekem, de akkor elszakadt benned valami, és „kénytelen voltál” elmondani az igazságot. Na, köszönöm szépen, a francnak se volt szüksége a magyarázkodásodra. Hogy nem is így volt, hanem úgy volt, hogy amit előtte hazudtál a családodról, azt felejtsem el. Hogy nem is a bombázás alatt haltak meg a rokonaid, hanem Auschwitzban”. 

Három nemzedék van tehát együtt ebben az antológiában: anyák vagyunk, lányok és testvérek – fogjuk egymás kezét.

 


[1] A Saját szoba 1929-ben íródott, magyarul az Európa Kiadó adta ki, 1986-ban

[2] Fahidi Éva, Anima Rerum – A dolgok lelke, Tudomány Kiadó, 2005.

[3] Judith Magyar Isaacson: Köszönet az életért, Novella Kiadó, 2008,

[4] Aranka Siegal: Bűnbakok, Novella Kiadó, 2010.

[5] Bartha Ágnes: Ketten, Zachor Foundation, 2010.

támogatás
[popup][/popup]