Haladék – Szerb Antal esete a Közigazgatási Bírósággal

Szerb Antal (1901-1945), a holokauszt áldozatává vált jeles író, irodalomtörténész, esszéista, a szegedi tudományegyetem habilitált egyetemi magántanára Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárában őrzött személyes iratai között maradt fenn a Magyar Királyi Közigazgatási Bíróság 6092/1940 K. számú, 1940. november 26-án kelt – mindezidáig feldolgozatlan – ítélete, amelynek értelmében a panaszost nem lehet zsidónak tekinteni az 1939. évi IV. törvénycikk – ismertebb nevén az ún. második zsidótörvény – 1. §-a harmadik bekezdésének a) pontja értelmében.

A Közigazgatási Bíróság egyúttal arra kötelezte Budapest székesfőváros polgármesterét, hogy Szerb Antal részére olyan tanúsítványt állítson ki, miszerint nem tekintendő zsidónak, de az 1939. évi IV. törvénycikk 1. §-ának hatodik bekezdésében meghatározott korlátozások alá esik.[1]

Az 1939. évi IV. törvénycikk hivatkozott – Szerb Antalra is vonatkozó – rendelkezése szerint nem lehetett zsidónak tekinteni azt a személyt sem, aki „az 1919. évi augusztus hó 1. napja előtt lett keresztény hitfelekezet tagjává és azontúl is keresztény hitfelekezet tagja maradt, ha zsidó szülői illetőleg zsidó szülője – amennyiben pedig szülői az 1848. évi december hó 31. napja után születtek, ezek zsidó felmenői – az 1849. évi január hó 1. napja előtt Magyarország területén születtek.” Függetlenül attól, hogy az érintett személyek törvény erejénél fogva nem minősültek zsidónak, bizonyos korlátozások mégis vonatkoztak rájuk. A nemzsidó tanúsítvány birtokában azonban a törvényi korlátozások egyelőre még nem érintették a fővárosi Vas utcai Felsőkereskedelmi Fiú Iskola tanáraként dolgozó Szerb Antalt. Állását tehát megtarthatta, vagyis némi haladékot kapott a reá is leselkedő végzettől.

De miért is kellett Szerb Antalnak 1940-ben a Közigazgatási Bírósághoz fordulnia?

Szerb Antal 1901-ben született. Szülei, Szerb Károly és Herzfeld Elza ekkor még az izraelita felekezet tagjai voltak. 1907-ben azonban Szerb Károly és Szerb Antal a római katolikus hitre tértek át. A fővárosi V. kerületi római katolikus plébánia hivatal által 1001/1925. szám alatt kiállított áttérési bizonyítvány tanúsága szerint a „gyermek atyja” – mármint Szerb Antal édesapja – 1907. december 20-án a római katolikus vallásra tért át. „Ennek következtében a gyermek vallása is r. kath. lett.”[2] A keresztapaságot Prohászka Ottokár, székesfehérvári püspök vállalta.[3]

Az áttérés remélt céljait Szerb Antal második felesége, Bálint Klára – évtizedekkel férje halála után – a következőképp mutatta be. „Az apa, aki gyermekét a ’gettóból’ akarja kiszabadítani, apró fiával, feleségével együtt megkeresztelkedik. A jó, zsidó családapa gondol gyermeke jövőjére, ügyel arra, hogy a kereszt fölvétele ne csak formális legyen, gondja van arra, hogy a gyermek számára a katolikus vallás tartalmat is kapjon.”[4] Szerb Antal katolicizmusának, világlátásának kialakulásában utóbb jelentős szerepe töltött be a piarista Sík Sándor, a középiskolás esztendők irodalomtanára, aki egyúttal Szerb Antal cserkészvezetője és lelkivezetője is volt. Paradox módon azonban Szerb Antal – amint erre életrajzírója, Havasréti József is felhívta a figyelmet – javarészt zsidó származásúakból álló „társadalmi milliőben” mozgott. A konvertita barátok között érezte ugyanis jól magát, „akikkel nemcsak a katolicizmus szellemi kérdéseiről lehetett beszélgetni, hanem zsidóságukról is.”[5]

A zsidó származás és identitás kérdései Szerb Antalt szépíróként is foglalkoztatták.

Az ifjúkor utáni folytonos vágyódásnak is emléket állító, 1937-ben megjelent „Utas és holdvilág” című regényének egyik főhőse, a modern szellemi és progresszív politikai irányzatok iránt gimnazistaként feltűnő nyitottságot mutató Ervin a regény szerint „talán a paptanárok hatása alatt” katolizált 16 éves korában, s utóbb Pater Severinus néven szerzetesként élt egy világtól szinte elzárt itáliai kolostorban. A regénybeli Ervin alakját Szerb Antal feltehetően a zsidó születésű, ferences rendi szerzetesről, a fiatal éveiben a Nyugatban verseket publikáló Szedő Dénes Mihályról mintázta.

A zsidósághoz – ezen belül önnön zsidóságához – való viszony Szerb Antal naplófeljegyzéseiben is előkerült. 1942. július 24-i naplófeljegyzésében folyamatos katasztrófaként értelmezte a zsidó nép históriáját. „A zsidóság története egy kontinuus mohácsi vész.”[6] Ennek a keserű mondatnak a leírásában nyilvánvalóan közrejátszhatott személyes sorsának alakulása is. Akár a kereszténységhez és a zsidósághoz való sajátos kettős kötődés tragikumaként is értelmezhető a 1942. május 21-i naplóbejegyzés: „A zsidóság, mint minden elnyomott kisebbség, szeret dicsekedni, hogy mi mindent ’adott az emberiségnek’; ő adta Heinét, Meyerbeert, Einsteint stb. Ez mind szép, de nagy emberei a legtöbb népnek vannak. A zsidóság tragédiája az, hogy nem dicsekedhet a legnagyobbal, amit adott, Jézussal és a kereszténységgel.”[7]

A magyar törvényhozás, illetve kormányzat 1938-tól kezdődően fogadta el a zsidóság szisztematikus gazdasági, kulturális, társadalmi és közéleti kirekesztésére irányuló törvényeket és rendeleteket. Szerb Antalt az 1938 tavaszán elfogadott 1938. évi XV. törvénycikknél, azaz ún. első zsidótörvénynél kérlelhetetlenebb rendelkezéseket tartalmazó – fentebb idézett –1939. évi IV. törvénycikk érintette közelebbről. A törvénycikk végrehajtásáról szóló 7720/1939. M. E. rendelet 64. §-a értelmében bárki kérhette a lakóhelye szerint illetékes törvényhatóság első tisztviselőjétől annak megállapítását, egyúttal tanúsítását, hogy az 1939. évi IV. törvénycikk törvény 1. §-a értelmében nem tekintendő zsidónak. A kérvényhez az igazoláshoz szükséges okiratokat kellett mellékelni. A tanúsítvány kérdésében hozott törvényhatósági határozat ellen ugyanakkor – a 11.610/1939. ME rendelet értelmében – panasszal lehetett fordulni a Közigazgatási Bírósághoz. A Közigazgatási Bíróság a hatáskörébe utalt ügyek felett érdemben, a vitatott közigazgatási intézkedés megváltoztatásának jogával mondott ítéletet. Ezek az ítéletek megfellebbezhetetlenek voltak, ellenük főszabályként már semmiféle rendes jogorvoslat, így bírói út igénybevétele sem volt lehetséges. Egy korabeli szakmunkát idézve: a Közigazgatási Bíróság „egyedül a törvényesség védelmére hivatott és ezért az érvényes jogszabályok helyességének kérdését vizsgálni vagy éppen méltányossági szempontokat mérlegelni, hatáskörén kívül esik.”[8] Ebben a kérlelhetetlen megállapításban rideg pozitivizmus tükröződik vissza, hiszen a normák szövegéhez mereven ragaszkodó Közigazgatási Bíróság nem tekintette feladatának a normák helyességének, vagy alkotmányosságának vizsgálatát.

Szerb Antal nagyon is érthető módon, személyes és családi iratait összegyűjtve, a főváros polgármesteréhez fordult, hogy számára a nemzsidó tanúsítványt kiállítsa. A családi iratok – a megfelelő anyakönyvi kivonatok, hitelt érdemlő igazolások – beszerzése azonban nem volt egyszerű feladat, hiszen a dokumentumokat távoli vidékekről (Baja, Sarkad, Nagyvárad/Oradea) is be kellett szereznie. Az 1907 óta római katolikus vallású Szerb Antalnak a nemzsidó tanúsítvány érdekében azt kellett bebizonyítania, hogy felmenői 1849. január 1-e előtt Magyarország területén születtek. Miután anyai dédszülei, Herzfeld Henrik (szül.: 1824, Baja) és Beck Netti/Nanette (szül.: 1829, Bács-Madaras) esetében ezt még nem tudta igazolni, a székesfőváros polgármestere részéről nem kapta meg a nemzsidó voltáról szóló tanúsítványt. Szerb Antal ezen 458.738/1940-IV. szám alatt hozott polgármesteri véghatározat ellen nyújtott be panaszt a Közigazgatási Bíróságnál. Ehhez azonban a hiányzó igazolásokat utólagosan kellett benyújtania. Szerb Antalnak sikerült beszereznie Baja városától, valamint a Bajai Izraelita Hitközség rabbiságától, mint anyakönyvi hivataltól a bajai illetékességű dédapára és a bács-madarasi születésű dédanyára vonatkozó hivatalos igazolásokat. A panaszhoz még azt az Országos Levéltártól beszerzett igazolást is csatolta, miszerint Beck Netti édesatyja, a Bács-Madarason élő Beck József (Jósef), azaz egyik anyai ágú ükapja neve már szerepelt az 1846-os magyarországi zsidó összeírásban.[9] Mindezek alapján döntött úgy a Közigazgatási Bíróság, hogy a főváros polgármesterének ki kell állítania Szerb Antal számára a nemzsidó voltáról szóló tanúsítványt, aminek a főváros első tisztviselője 464.874/1940-IV. szám alatt 1941. január 2-án eleget is tett.[10] A Közigazgatási Bíróság kedvező döntése mögött nem húzódott semmiféle együttérzés, szimpátia, vagy méltányosság, hiszen az ítéletet a rideg normák alapján hozták meg.

Szerb Antal életrajzának újabb paradoxonával szembesülhetünk.

Miközben 1940-1941 fordulóján hivatalos okmányt kapott arról, hogy a hatályos törvényi rendelkezések értelmében nem tekinthető zsidónak, pszichikai értelemben közelebb került a zsidósághoz. Erre utalhat 1942. november 20-i egyetlen mondatból álló naplóbejegyzése is: „Megtaláltam a definíciómat: magyar anyanyelvű zsidó vagyok.”[11]

A Közigazgatási Bíróság ítélete mindenesetre rövid távon kedvezőnek tűnhetett Szerb Antal számára, hiszen állását egyelőre megtarthatta. A viharfelhők azonban már egy ideje gyülekeztek Szerb Antal feje felett. Az aggasztó jelek közé tartozott, hogy feltehetően zsidó származása miatt nem kaphatta meg 1939-ben másodszor is a tekintélyes magánalapítvány, a Baumgarten Alapítvány díját.[12] Ennél azonban sokkal fájdalmasabban érinthette az az 1942. december 2-án elhangzott parlamenti interpelláció, amelynek alkalmával Palló Imre, a szélsőjobboldali Nemzeti Front képviselője azt indítványozta Szinyei Merse Jenő, vallás- és közoktatásügyi miniszternek, hogy a „kikeresztelkedett zsidó”-ként aposztrofált Szerb Antal „Magyar irodalomtörténet” című „értékrombolónak” minősített könyvét – a nemzsidó Márai Sándor „Röpirat a nemzetnevelés ügyében” című művével együtt – közösítse ki a magyar szellemi kultúrközösségből, vonja ki az iskolák könyvtárából és vesse máglyára.[13] Virtigli náci megoldást javasolt tehát a magyar országgyűlés képviselője 1942. fagyos telén. A vallás- és közoktatásügyi miniszter válaszát háromnegyed évvel később, 1943. október 22-én olvasták fel a képviselőházban. A válaszból kiderül, hogy a miniszter is meggyőződött arról, hogy Szerb Antal kötete „stílusánál, valamint szerzőjének szellemi beállítottságánál fogva kellően nem tájékozott rétegek számára valóban értékromboló hatású lehet.” Mindezek alapján Szinyei Merse Jenő már intézkedett is, hogy a kötetet a minisztérium fennhatósága alá mindazon könyvtárakból vonják ki, „amely könyvtáraknak megfelelő kritikával nem rendelkező olvasóközönségét ez a mű félrevezethetné.”[14]

Időközben Szerb Antal személyes tragédiája is kibontakozott. Az 1943-as esztendőben kisegítő katonai munkaszolgálatra hívták be. „…[K]rumplikapálásba fojtom bánatom.” – írta Svájcban élő barátjának, a klasszika-filológus Kerényi Károlynak 1943. szeptember 3-i levelében.[15] Fél esztendővel később, 1944 áprilisában, a Magyarország náci Németország általi megszállását követő hónapban Szerb Antalt – a főváros szolgálatában álló zsidó alkalmazottként – az 1944. március 31-én kibocsátott 1210/1944 ME rendelet alapján nyugállományba helyezték. A főváros polgármesterének a Közigazgatási Bíróság ítélete alapján kiállított nemzsidó voltát tanúsító határozata az új jogszabályi környezet miatt lényegében hatályát vesztette.

Szerb Antalt 1944. júniusában hívták be sorstársaival együtt a végzetes munkaszolgálatra.

Kezdetben a fővárosban dolgoztak, majd néhány hónappal később a nyugati határszélen végeztek egyre embertelenebb körülmények között erődítési munkálatokat. A fennmaradt levelek hangvétele nagyon is érthető okoknál fogva mind komorabbá vált. A Sopron közeli Balfról küldött 1944. december 16-i – feltehetően utolsó – levelében az addigra testileg-lelkileg egyaránt meggyötört Szerb Antal már csupán abban reménykedett, hogy a háború hamarosan véget ér: „… most már nincsen más reménységem, mint az, hogy a háborúnak nemsokára vége lesz; csak ez tartja még bennem a lelket.”[16] Bajtársának, Lukács Antalnak a visszaemlékezése szerint 1944. szilveszterén még Shakespeare-ről és József Attiláról tartott előadást munkaszolgálatos társainak, de fizikai állapota az újesztendőt követően a sok nélkülözéstől drámai gyorssasággal romlott.[17]

Szerb Antal a második világháború végét nem érhette meg. A halotti anyakönyvi bejegyzés szerint 1945. január 27-én végelgyengülésben halt meg, a visszaemlékezők szerint viszont nyilas pribékek verték agyon.[18]

„A többi, néma csend.”

 

Jegyzetek

A szerző a TK Jogtudományi Intézete tudományos főmunkatársa, az NKE Államtudományi és Nemzetközi Tanulmányok Kara habilitált egyetemi docense.

Készült az OTKA K-131914 sz. „A nemzetiség és etnicitás operacionalizálása” c. kutatás keretében.

[1] Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattára. Szerb Antal személyi dokumentumai. V. 5462/121.

[2] Utólagos bejegyzés Szerb Antal 1938. július 25-én kiállított születési anyakönyvi kivonatában. Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattára. Szerb Antal személyi dokumentumai. V. 5572/2.

[3] Havasréti József: Szerb Antal. Budapest, Gondolat Kiadó, 2013. p. 12.

[4] Szerb Antalné: Szerb Antal cserkésznaplójához. Vigília, 1972/5. szám. p. 329.

[5] Havasréti József: i. m. p. 618-619.

[6] Szerb Antal: Naplójegyzetek (1914-1943). Sajtó alá rendezte, az előszót és a jegyzetek írta: Tompa Mária. Budapest, Magvető Kiadó, 2001. p. 277.

[7] Szerb Antal: i. m. p. 275.

[8] Vörös Ernő – Lengyel József: A M. Kir. Közigazgatási Bíróság legujabb anyagi-jogi, hatásköri és eljárási joggyakorlata. I. kötet. Budapest, A szerzők kiadása, é. n. (1944.) p. 788.

[9] Az Országos Levéltár 1940. január 25-én kelt igazolását lásd Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattára. Szerb Antal személyi dokumentumai.

[10] „Nincs más reménységem”. Szerb Antal | Holokauszt emlékév – Széttépett Esztendők (archivportal.hu)

[11] Szerb Antal: i. m. p. 279.

[12] Havasréti József: i. m. p. 620.

[13] Az 1939. évi június hó 10-ére hirdetett Országgyűlés Képviselőházának naplója. 16. kötet. Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt., 1942. p. 479-481. (1942. december 2.). Lásd még Havasréti József: Szerb Antal. Budapest, Gondolat Kiadó, 2013. p. 621.

[14] Az 1939. évi június hó 10-ére hirdetett Országgyűlés Képviselőházának naplója. 17. kötet. Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt., 1944. p. 114. (1943. október 22.)

[15] Szerb Antal levele Kerényi Károlynak. 1943. szeptember 3. In: Akitől ellopták az időt. Szerb Antal emlékezete. Válogatta, szerkesztette: Wagner Tibor. Budapest, Kráter Műhely Egyesület, 1996. p. 240.

[16] Szerb Antalné: Szerb Antal utolsó hónapjai. Irodalomtörténet, 1959/3-4. szám. p. 452.

[17] Uott.

[18] Havasréti József: i. m. p. 625.