„Ha sokan írunk jiddisül, megmarad valami”

Fischer Ivánnal beszélget Váradi Júlia

Fischer Iván, a Budapesti Fesztiválzenekar alapítója és zeneigazgatója nyugat-európai koncertek után a közelmúltban Budapesten is szerzői esteken mutatkozott be. Évtizedek vezénylése után saját műveivel lépett a közönség elé. A művek között klasszikus jiddis költők megzenésített verseivel és a Vörös tehén című egyfelvonásos operájával is találkozhattunk, melynek a tiszaeszlári vérvád szolgáltatta témáját.

– Miért és mióta ír jiddis nyelvű műveket? 

– A vészkorszakban az emberek mellett egy nyelvet is elpusztítottak: a jiddist, amelyet 1944 előtt a magyar mellett legtöbben beszéltek Magyarországon. Ez volt a kelet-európai zsidók nyelve, egy gyönyörű, szellemes, gazdag nyelv, ami talán tovább él Brooklynban vagy Izraelben, de nem ugyanúgy. Az a jiddis, amit Sátoraljaújhelyen vagy Krakkóban beszéltek, összefonódott a zsidó közösség, a „stetl” mindennapi életével, gondjaival, bajaival, álmaival, vágyaival, ünnepeivel.

Nagyon megdöbbentett, amikor ráébredtem, hogy néhány ember ugyan túlélte a katasztrófát, de a nyelvnek vége. Nem akartam ebbe belenyugodni. Ha sokan írunk jiddisül, megmarad valami. Ehhez szeretnék hozzájárulni annak ellenére, hogy nem vallásos családban nőttem fel.

– A jiddis nyelven írt darabok témáját hogyan választotta, mi érdekelte abból az elsüllyedt kultúrvilágból a legjobban?

– Először a holland állam kért fel egy kórusmű megírására. Meg is adták a szövegét: egy elpusztított zsidó gyerek jiddis búcsúja a szüleitől. Ez volt az első impulzus. A másodikat már én választottam, egy szép Rokhl Korn-verset a gyászhoz való ragaszkodásról. Utána készült kétnyelvű kantátám német és jiddis szövegekre, ehhez Abraham Szuckever egy versét választottam.

– Gyerekkorában hallotta ezt a nyelvet? Ha igen, kitől?

– Gyerekkorom nyelvi emlékei döntően hatottak a Német–Jiddis kantátá-ra. A dédapám még jiddisül beszélt, vegyesboltja volt Alsó-Kubinban. Nagyapám Bécsbe költözött, nem tartotta már a vallási előírásokat, vasúti mérnök lett, és nagyanyámmal mindig németül beszéltek. Apám és testvérei már magyarul nevelkedtek, bár szépen megtanultak németül is. Jiddisül viszont már egy szót se beszéltek. A jiddis a szegényebb, vidéki zsidóság nyelve maradt. Szegedi nagynéném, Eszti néni néha feljött Pestre, ő tartotta a vallást, a kóser konyhát és tudott jiddisül. Eszti néni a híres szegedi rabbi és botanikus tudós Lőw Immanuel lánya volt, az egyetlen vallásos nagynéni. Sokat csóválta a fejét, hogy mi mennyire elfajzottunk.

– Miért érezte úgy, hogy a tiszaeszlári perről épp most kell darabot (operát) írni? Miért érzi fontosnak, aktuálisnak?

– Mindig aktuálisnak éreztem, mert olyan ma a világ, mintha semmi sem változott volna. Az antiszemitizmus igazi oka a tudatlanság. Ebből fakad a gyanakvás, ami időnként fellángol, különösen akkor, amikor gazdasági feszültségek vannak. 1882-ben sok volt a zsidó bevándorló Magyarországon, sokan menekültek ide a pogromok elől. Megnőtt az ellenszenv és bizalmatlanság a kaftános, szegény, jiddisül beszélő idegenekkel szemben, és terjedtek a legendák, babonák: ezek a haszidok keresztény gyerekek vérét sütik a pászkába. Hiába nyitják ki az ajtót a zsidók széderesten, hogy bárki bejöhessen a házukba, és lássa, hogy nem történik semmi ilyesmi, ez a gonosz rágalmazás megállíthatatlanul terjedt. Még most is hallani lehet ilyesmit, legutóbb 1998-ban Körmenden indult el ugyanaz a fajta suttogás, összenézés, rémhírterjesztés, mint egy évszázaddal korábban. Van ennek a gyanakvó üldözési mániának kifinomultabb formája is: „a nemzetközi, New Yorkból és Tel Avivból irányított finánctőke összeesküvése a magyarok megrontására”. Ezért kell a Tiszaeszlárról írt operát most bemutatni. Tükröt kell tartani azoknak, akik 100 éve a kollektív paranoia rabjai.

– Mióta foglalkoztatja ez a téma? Járt már azon a vidéken?

– Egyszer ellátogattam Tiszaeszlárra, talán 15 évvel ezelőtt. Kérdezősködtem, valaki megmutatta, hol volt az ófalu, az újfalu, a zsinagóga, mindennek már nyoma sincs. Nyíregyházán viszont áll még a régi városhaza, benne a díszteremmel, ahol az európai hírű tárgyalás zajlott. Erdély Miklós filmrendező 1981-ben még talált emlékeket: Elsősorban a fővádlott Schwarz Salamon 90 éves fiát, aki meg is szólal a Verzió című film bevezetőjében. Erdély mesélte nekem azt is, hogy egy idős ember Eszláron a bicikli kormányára támaszkodva mesélt neki a perről, majd hozzátette: „A nép tartja a vádat”.

Ekkor kezdtünk gondolkodni azon, hogy a filmből egy operát is írunk.

– Egy ilyen témájú és kicsengésű operával, mint a Vörös tehén, mit lehet elérni? Mit gondol, mit indíthat ez el a nézőkben?

– A főszereplő, a 15 éves Scharf Móric, a hamis tanú, akit rávettek, hogy azt hazudja, látta a kulcslyukon keresztül a gyilkosságot. Az ő eltévelyedéséről, elcsábulásáról, majd megtéréséről szól ez a darab. A futballszurkolókként ábrázolt antiszemiták csak mellékszereplők, nem ők az érdekesek. A fiú viszont nagyon fontos: arról ábrándozott, hogy elhagyja a zsidó vallást, a zsidó közösséget, új életet kezd az őt nevelő keresztény hazafiak között, átvesz mindent, amit ott hall, amit a szájába adnak, még túl is teljesíti, amit várnak tőle. Lehet, hogy sok néző felfedez magában valami hasonlót: amikor a többséghez való alkalmazkodás miatt olyasmit érzett, mondott vagy tett, amit később megbánt. Azt hiszem a huszadik században sok-sok Scharf Móric létezett. Rengeteg zsidó érezte azt, hogy ha kitér, ha elvegyül, ha a többséghez idomul, sőt, ha erre még rátesz egy lapáttal, akkor jobban jár. Ez a taktika nem vált be.