Gyömrői Edit: Szemben az árral

Írta: Borgos Anna, Gyömrői Edit - Rovat: Kultúra-Művészetek

Gyömrői Edit, aki mindenekelőtt József Attila egyik utolsó pszichoanalitikusaként él a köztudatban, földrajzi hely, nyelv, szakma és életkörülmények tekintetében rendkívül sokszínű pályát futott be: életútjában pszichoanalízis, irodalom, politikai aktivizmus, filozófia és művészet egyaránt helyet kapott.

Két regényt is írt német nyelven. Az egyik az ötvenes években íródott, Otto Fenichel osztrák pszichoanalitikusnak ajánlott, bibliai tárgyú Megbékélés (Versöhnung), amely 1979-ben jelent meg magyarul. A másik, önéletrajzi műve a magyarul először most napvilágot látó Szemben az árral. A regény keletkezési ideje bizonytalan – mindenképp a háború után fejezhette be a munkát, mert csak ekkor értesült fia haláláról, amely a szövegben már (bár eltolva) szerepel.

A történet elbeszélésének ideje 1941-re tehető, amikor az épp Ceylonban élő Gyömrői (harmadik) férje halála után úgy döntött, Los Angelesben telepszik le és próbál (nem először) új életet kezdeni, ahol nővére családja és több, Berlinből ismert analitikus-kollégája is élt. (Ezt a tervet később módosította, és visszatért Ceylonba ott megismert szerelméhez.) A hosszú hajóút, amely a regényben a visszatekintés színtere, feltehetőleg (legalábbis részben) az írás hátteréül vagy kiindulópontjául is szolgálhatott.

Az elbeszélésben két fő szál és idősík, a budapesti, bécsi és berlini múlt, illetve a ceyloni közelmúlt váltakozik, olykor vetül egymásra. Az ellenpontozás érezhetően stiláris eszköz is múlt és jelen, mozgalom és magánélet, városi kultúra és természet, Nyugat és Kelet képeinek és életszakaszainak megjelenítéséhez. A két színhez csatlakozik egy harmadik is, az írás jelenideje, maga a hajóút, az utasok, a személyzet, a politika hírei és a hozzájuk kapcsolódó belső monológok.

A szerző a bolygó zsidó történetét sajátosan újraértelmezve a vándorlás önkéntes, egyszersmind elkerülhetetlen jellegét hangsúlyozza. „Ahasvérust csak a többiek látják sajnálatra méltónak. Ő maga szereti a mozgást, a mindig új világot. Számára a vándorlás – sors, az egyedül lehetséges életforma, és nem a korbács űzi tovább, hanem a saját szomjúsága.” Ehhez képest a „vándorlások” közül a regényben kettő, Gyömrői valóságos életében pedig három kényszerű politikai emigráció volt (1919-ben, 1933-ban és 1939-ben), az utóbbi kettő közvetlenül a zsidó származása miatti üldöztetés következményeként. Ugyanakkor a körülmények kényszere valóban összekapcsolódott az alkatának megfelelő életforma szabad választásával.

Gyömrői Edit budapesti, középosztálybeli, asszimilálódott zsidó családban született 1896-ban. Anyja Pfeifer Ilona, apja Gelb Márk bútorgyáros, királyi magyar udvari tanácsos volt (az ő gyárában készültek budai vár bútorai). Apja 1899-ben magyarosította nevüket Gyömrőire. 1916-ban, házassága után és fia születése előtt, sok asszimiláns zsidóhoz hasonlóan kikeresztelkedett, ennek ironikus leírását is megtaláljuk a regényben. Az alábbiakban közölt részlet családja és önmaga zsidósághoz, származáshoz való viszonyát érzékelteti.

 Borgos Anna

 *  *  *

Gyömrői Edit: Szemben az árral

Részlet a regényből

2.

A hajó a Dunán kezdte meg útját, és most a jávai tengeren úszik. Hosszú út. Az ebédlő Budapesten még kisebb volt, mint ez itt a fedélzeten. Éppolyan rendesen és illedelmesen kellett ülnünk, mint itt. Anya elnökölt, Médi apa mellett ült (ami néha felidegesítette apánkat. Hébe-hóba egyszer csak az az ötlete támadt, hogy aktívan be kell avatkoznia a gyerekek nevelésébe, de mivel csak az asztalnál látott minket, ez a gondolat zavarta az étvágyát). Én anya és a kisasszony – később Mademoiselle – között ültem. Jólnevelt budapesti zsidó család. Egyike azoknak a családoknak, amelyeknek számára zsidó voltuk nem jelent többet, mint egyszer egy évben a széderestét nagyapa lakásában. Az iskolában meg kell ugyan tanulni héberül olvasni, mert a hittanórát senki nem úszhatja meg. Apát, aki igazi, mély tisztelettel viseltetik szülei iránt, olykor valamiféle rossz érzés fogja el, olyasvalami, mint a lelkifurdalás. De amikor első pubertáskori rohamomban egy protestáns templomban találok magamra, és valaki meglát, nagyapa azt mondja: „Nem számít, Éva, ha jó ember vagy.” Zsidóság, vallás: olyan dolgok, amelyekre emlékezni kellene. De már régóta feledésbe merültek; néha felvillan az emlékezés kicsiny fénysugara, de csak azért, hogy nyomban eltűnjön újra. Apa hazajön egy ünnepnapon, látja az embereket kijönni a templomból, és az ebédlőasztalnál azt mondja: „Nincs jobb dolguk? Ünnepnap?” Anya kissé zavartan mondja: „Engesztelő ünnep van”. „Böjtnap!” – vágom rá én. És majdnem megfulladok a nevetéstől. Mademoiselle felháborodik. De nekem örömet szerez kinevetni a szüleimet. Mindig, mindenen mulattam.

Gyomr1_nMit tudok én a zsidóságról? Mindenféle barátom van, és tizenhárom éves koromban, nagy szeretetvágyamban felfedezem Jézust.

Minden kereszt előtt szenvedélyesen térdre vetem magamat, hogy tizenhat éves koromban felfedezzem: ez sem szabadít meg a magánytól, s az egészből nem marad vissza más, mint az imádkozásban megnyilvánuló gyengeség iránti megvetés. Közben nagyapa meghalt, könnyei közt barátságosan mosolyogva (amikor nevetett, mindig kigördült néhány kövér könnycsepp a szeméből, kezefejével törölte le őket. Ezt tőle örököltem). Feltűnés nélkül halt meg. Amilyen az élete, olyan szerény volt a halála is. A szegény rokonok zokogtak a sír körül. Gazdag zsidó családokban a nagyapáknak mindig vannak szegény rokonaik. Ők a kapocs a modern műveltség és a zsidó hagyományok között. Úgy állják körül a sírokat, mint a köd lepte múlt emlékoszlopai.

De nagyapa halála után ez a láncszem is elszakadt, és apa, önmaga legnagyobb meglepetésére, utat talált az egyedül üdvözítő egyházhoz. Egy reggel az egész család elment a Bazilikába, hogy egy óra múlva bűneinktől megtisztulva, ma született bárányokként térjünk haza. Ezen a napon későn reggeliztünk, szardínia, libamáj (az elárult vallás utolsó emléke) és roast beef volt az asztalon. Mert a szent cselekedetet éhgyomorra kellett végrehajtani. Hogy legalább a gyomrunkat ne zavarja semmi, ha már az eszünk megzavarodott, gondoltam kajánul. Ez volt az egyike a ritka alkalmaknak, amikor összetűztem apámmal.

„A zsidóság nem a vallás kérdése, hanem a fajé” – mondtam konokul.

Apám méregbe jött: „A faj! Mit tudsz te a fajról. Nézz a tükörbe, nézd, milyen magas, erős pofacsontod van. Zsidós? Nem, ez a kisorosz parasztlány, aki a nagyanyád volt. És még mi minden! És ott van például a Graf. (A Graf a bank másik igazgatója volt.) Azzal az orral! Meg a finom anyjával, aki folyton a Kerekessel utazgat, a gazdag Kerekessel, az öreg Kohn fiával. És tudod, ki volt az öreg Kohn? Ő volt az én tanítóm barmicve előtt.”

„Apa, barmicve nincs többé. Nincs többé a mi szótárunkban.”

Befelé könnyesre nevettem magam, de ügyesen tudtam leplezni.

„Pimaszság!” Apám bevágta az ajtót a háta mögött. Ezek a jelenetek mindig így végződtek. A dolog nem tett rám mély benyomást. De a magas pofacsontok felkeltették az érdeklődésemet. A tükörhöz mentem, egészen közel álltam a fénylő üveglaphoz, és rámeredtem az arcomra. Rámeredtem erre az arcra, mely valójában idegen volt számomra, és nagy felfedezést tettem. Felfedeztem, hogy magam sem tudom, mit jelentenek a szavak, amelyeket használok. Hogy már nem hagyatkozhatok arra, amit olvastam és hallottam. Faj! Vallás! Nemzetiség! Ezek a fogalmak mindeddig örökérvényűek voltak. Ki kételkedett volna értelmükben? És most az egész hirtelen meginoghatott. A szavak, amelyek eddig sziklákként álltak körül, engedtek a lökésnek, ledőltek, és többé nem adtak támaszt nekem. Faj! Rámeredtem tükörbeli képemre. Ki tudja, honnan ered hajam vörösesbarna színe. Ilyen volt-e a kisorosz parasztlány haja? Ha Chris koktélnak nevezte magát, én az orosz mellett még némi magyart, szlovákot és németet fedeztem fel magamban, hogy valódi koktél legyek. És ki tudja, ha utánajárnék véremben lévő génjeimnek, nem kellene-e az egész földet bevándorolnom.

*

De Médi keresztény volt. És apa meg anya minden vasárnap misére mentek. Én tüntetően otthon maradtam. Médi mesésen akklimatizálódott. A vallásos családok konzervatívak. Akár zsidók, akár keresztények. A zsidók kaftánt viselnek, ha komolyan veszik a vallásukat, a keresztények pedig fantáziátlan ruháikkal fejezik ki, hogy milyen puritánok. A nagyvilági konzervatív körök a párizsi toilette szerint öltözködnek, ezért aztán keresztényi buzgalmuk nem olyan feltűnő. Egy fantáziátlan, „sikktelen” kalap mégis azonnal elárulja eredetét. Különösen Budapesten, ahol a kispolgárság a legtovább őrzi a hagyomány- és egyházhűséget. Médi könnyű ruhácskáit zárt, merev öltözékekre cserélte, ami valahogy szende megjelenést kölcsönzött neki, homloka fölött pedig egyszer csak feltűnt a „frufru”, a pónitincs, ahogyan tiszti családok lányai nevezték.

Mindez még azelőtt történt, hogy a „zsidó” vagy „keresztény” égető kérdéssé vált volna. Budapesten az antiszemitizmus csak 1919-ben ment utcára. Médi addigra már teljesen alkalmazkodott. És ez azidőtájt elég volt. Szelíd antiszemitizmus volt az 1919-es, bár holttestek úsztak a Dunán. A zsidógyűlölet nem volt sokkal erősebb, mint mindig is. Csak az fokozta föl, hogy a politikai üldözéseknek adott ürügyet. Hogy magától értetődően olyan zsidókat is sújtott, akiknek semmi közük nem volt kommunizmushoz vagy szocializmushoz, ez másodrangú részlet volt. A zsidóüldözés mindenféle elégedetlenség levezető szelepe lett. De bennünket nem érintett. Mi jó keresztény polgárok voltunk, takaros bankvagyonnal. Egyelőre csak a szegény, gyámoltalan zsidók kerültek veszélybe, akik még nem fedezték fel, hogy a fajkeveredés a fajok tudta nélkül is végbemegy. Akik nem gondolkoztak el rajta, hogy miért különbözik annyira a spanyol zsidó a lengyel zsidótól.

Számomra a nagy magányosság ideje volt ez. Nem volt senki, akit megkérdezhettem volna: Miért? Minek? Nagyapa sok évvel azelőtt azt mondta: „jó ember”. Ki a jó ember? A háború minden fogalmat halomra döntött. A világ régi mércéje használhatatlanná vált.

Szüleim azt gondolták, a mi családunkat elkerüli a háború. Nálunk nem volt fiatal férfi. Nem sejtették, hogy az engedelmes, jólnevelt lány, akivé lennem kellett volna, egy lesz a sok közül, akiknek nevét láthatatlan írással feljegyezték a háború veszteséglistájára. Nem, nem a háború, hanem a polgári társadalom veszteséglistájára. Félresikerült gyermekükben nem látták meg a háború áldozatát. Nem értették meg, hogy a háború vette el azt a keveset, ami az örök igazságokba és örök értékekbe vetett hitből a vallásváltoztatás után még megmaradt bennem. Minden olyan nehéz volt, olyan érthetetlen. Háborúk csak a történelemórán léteztek számomra. Mindez olyan régen volt. Ma nem történhet meg ilyesmi. A rendezett háztartásban, a fényesre politúrozott bútorok között, a koncertek és kiállítások légkörében nem volt nehéz túlértékelni a jelen humanista kultúráját. Hol maradt volna hely a háború számára?

A forradalmat voltaképpen csak az iskolában éltem meg. Apám dührohamokat kapott, amikor a bankot – az ő bankját! – bezárták előtte; ez kellemetlen volt a számomra, és ellenállást váltott ki belőlem. De többről nem lehetett szó, hiszen egyáltalán nem érintkeztem a külvilággal. A kert nagy volt, a kertész pedig nem számított munkásnak, hanem egyszerűen csak „Albert bácsinak”. Az iskolába „jó családok” gyerekei jártak. Ám az iskola mégiscsak az ifjúság volt, és nem lehetett egészen elszigetelni a világtörténelemtől.

Csakhogy az iskolai élet is csupán új, érthetetlen kérdéseket tett föl nekem, választ soha nem adott. Ki a jó ember? A katona akkor jó katona, ha sok ellenséget megöl. Ha megölöm az ellenségemet, gyilkos vagyok. Gondolkodni túlságosan fájdalmas dolog, ha az ember tizennyolc éves és senkije sincs, aki segítségére lehetne.

A forradalom éve meghozta az érettségit s vele az iskoláskor végét. Az egyetem nem csábított. Minden nap diákverekedésekre került sor; szorongva igyekeztem sehová sem tartozni. Engem verjenek, vagy én verjek másokat? Később csodálkoztam, Médit mindez milyen kevéssé érintette. De neki könnyebb volt. Ő szép volt.

Néhanap vigaszt találtam az őszi kertben. Olajfestéktől ragadó, terpentinszagot árasztó ujjak. Vászon és rajta tarka foltok, melyeknek a világot kellett rögzíteniük. S valamivel több, valami vágyakozás, amely megzavarta az álmomat, s amelynek nem volt neve. A kamaszkor gondola-szimbóluma nevetségessé vált. „Ne fontoskodjatok annyit” – ha más lányok a szerelemről beszéltek. A forradalom után embereket végeztek ki. Olyan férfiakat akasztottak, akiket az utolsó iskolaév eszményképpé növesztett. Mások elmenekültek az országból. „Bitangok voltak mind”, mondta apa. És egyszer csak nagyon világosan tudtam, hogy nagyapa nagyon boldog volt. Azt gondolta, tudja, ki a jó ember. A „bitang” szónak két jelentése lett. Egy apám számára, egy az én számomra. Volt-e több jelentése is?

A jövő valami fekete lyuk volt. Nagyon mélyre zuhan az ember, ha leveti magát? Úgy gondolom, szorongtam.

*

 Gyömrői Edit: Szemben az árral. fordította: Kis János. Jelenkor Kiadó, 2015. 280 oldal, 2.800 forint

támogatás