„Gyógyulást keres vitézül”

A művészet mint a megküzdés és túlélés eszköze Szép Ernő Emberszag című művében

 „Magam siralomházba képzelem,
Fejem két gyertya közt, várom biztos halálom,
S gondolkozom, mi az a végtelen.”

Részlet Szép Ernő Szonett című verséből (1912)

 

Bevezetés

Dolgozatomban azt vizsgálom, hogy a holokauszt eseményeit átélő emberek hogyan válnak alkotókká: az átélt traumákat hogyan képesek szöveggé formálni, napló vagy visszaemlékezés formájában tapasztalataikat artikulálni. Képesek-e ez által az események lelki-érzelmi feldolgozására, meg tudnak-e küzdeni az átélt események emlékeivel, illetve szükségesnek tartják-e az emlékezést az olyan eseményekre, amelyekre nagyon nehéz, szinte lehetetlen feladat megtalálni a nyelvi megfelelőket, és azokat egységes szöveggé formálni. Azt is szándékomban áll megvizsgálni, milyen ezeknek a szerzőknek a saját szövegükhöz mint megkonstruált, emlékekből összeállított alternatív valósághoz való viszonyuk, verbálisan hogyan jelenítik meg azokat az elemeket, eseményeket, mozzanatokat, amelyek a holokauszt okozta szenvedéseik során a túléléshez valamelyest hozzásegítették őket.

Az általam korábban már vizsgált szövegek a napló és a visszaemlékezés vagy memoár műfajába tartoztak. Célom volt, hogy a szakirodalom által kevésbé ismert és kutatott művekre összpontosítsam a figyelmemet, így a legismertebb holokauszt-témájú kordokumentumok, mint az Anne Frank naplója, Radnóti Miklós Bori notesze vagy Kertész Imre Nobel-díjas regénye, a Sorstalanság egyelőre nem képezték vizsgálódásom tárgyát. A naplók közül elsősorban Ausch Klára Ajándékba kaptam az életet címen megjelentetett írását, kis mértékben Dévényi Sándorné, Anna Kismama sárga csillaggal című ún. ostromnaplóját, Judit Magyar Isaacson Köszönet az életért című visszaemlékezését elemeztem, jelen dolgozatomban pedig Szép Ernő Emberszag című munkaszolgálatos memoárját tekintem meg közelebbről.

A holokausztról szóló naplókban és visszaemlékezésekben megjelenő egyetemes tapasztalatot, a művek nemzetközi jellegét mutatja, hogy a magyar Heyman Éva, Ecséri Lilla, Aranka Siegal, Dr. Bodor Györgyné, Gergely Magdolna (Anka), Weinmann Éva mellett a lengyel Dawid Rubinowicz, Rutka Laskier, Rywka Lypszic, Janusz Korczak, a cseh Helga Weiss, a francia Hélène Berr és még sokan mások napló formájában jegyezték le az általuk tapasztalt eseményeket. A visszaemlékezések közül Elie Wiesel Éjszaka és Primo Levi Ember ez?, valamint Fegyvernyugvás című művei kaptak világszerte ismertséget. Számos ország zsidó lakossága volt érintett a holokauszt kataklizmikus eseményeiben, ennek következtében számos nyelven születtek a vészkorszak eseményeihez kapcsolódó vallomásos vagy dokumentarista jellegű, irodalmi igénnyel vagy éppen azt nélkülözve megírt művek.

Számomra fontos szempont volt annak érzékeltetése, hogy az írók által papírra vetett szövegek milyen mértékben egységesek, mennyire felelnek meg a napló és a visszaemlékezés mint irodalmi műfaj kritériumainak. Ausch Klára írása elsősorban az események tárgyilagos rögzítését tűzi ki céljául, Magyar Judit memoárja már sok év után, szövegszerkesztő munka eredményeképpen az utókor számára írt tanúságtétel, Szép Ernő pedig mint író, költő és újságíró eleve az írói tanúságtevés szándékával jegyezte le saját munkaszolgálatos megpróbáltatásait, az író erkölcsi felelősségét hangoztató attitűd ezért hangsúlyos az általam vizsgált visszaemlékezésében.

Dolgozatomban részletesen nem térek ki a holokausztirodalom problematikájára. Alvin H. Rosenfeld Kettős halál. Elmélkedések a holokausztirodalomról című művében egy egész fejezetben boncolgatja azt a kérdést, amit annak idején Theodor W. Adorno Paul Celan Halálfúga című verse kapcsán vagy Elie Wiesel az 1970-es években megfogalmazott, nevezetesen, hogy a holokauszt után vagy magáról a holokausztról nem lehet irodalmi művet létrehozni, a holokausztirodalom lehetetlen, „fogalmi ellentmondás”, sőt istenkáromlás.[1] Fontos probléma az úgy nevezett holokausztirodalom tekintetében, hogy az átélt múltbeli események és tapasztalatok jelenbeli reprezentálása céljából a nyelv mint eszköz sok esetben elégtelennek bizonyul.[2]

A múlt eseményeit szövegként, azaz narratív formában mondjuk el, a jelenben szövegként megalkotott történetben adjuk vissza az átélt eseményeket. A holokauszt önmagában azonban olyan eseményeket tartalmazott, amelyre az addigi tapasztalatok alapján a nyelv és a képzelet sem talált analógiákat. A haláltáborok közegében a nyelv eleve problematikussá vált egyrészt a rabok sokféle nemzetiséghez való tartozása, másrészt az emberi mivolt – melynek alapvető jegye a beszéd és a nyelv – fokozatos és céltudatos megsemmisítése miatt. Primo Levi az Akik odavesztek és akik megmenekültek című visszaemlékezésében a következően fogalmazza meg ezzel kapcsolatos tapasztalatait:

„Mi, akiket megérintett a végzet, több-kevesebb hozzáértéssel megpróbáltuk elbeszélni nemcsak a magunk sorsát, hanem az elpusztultakét is; csakhogy »bizományosi szerepkörben« jártunk el, közelről látott, de a saját bőrünkön meg nem tapasztalt dolgokról számoltunk be. A beteljesített pusztítást, a véghez vitt tettet nem beszélte el senki, mert nem tért még vissza senki az életbe, hogy elbeszélje a saját halálát. De akik odavesztek, akkor sem tettek volna tanúságot, ha toll és papír van a kezük ügyében, mert a pusztulásuk már a testi halál előtt kezdetét vette. A megfigyelés, az emlékezés, a mérlegelés és az önkifejezés képességét már hetekkel, hónapokkal a haláluk előtt elvesztették. Mi szólunk helyettük: a nevükben.”[3]

Kálmán C. György is kitér a nyelv problémájára, a „haláltábor elmesélhetőségére” A Holokauszt és a magyar líra című tanulmányában. Ő Kertész Imrét idézi, aki „érvénytelenítette az ideológia nyelvét”, de Zsolt Bélát is, aki „leírhatatlan” történésekről elmélkedik.[4] Kisantal Tamás (A csenden innen és túl – a holokauszt kifejezésének problémái című tanulmányában) a holokausztirodalom műfajai kapcsán jegyzi meg, hogy a hiteles szemtanúi beszámoló célja, hogy megmutassa a haláltáborok borzalmait. Mindez műalkotás formájában történik, bizonyos műfaji kritériumoknak felel meg, amely így a puszta események mellett a szerzők „értelmezéseit, véleményét, későbbi tapasztalatainak hatását” is megjeleníti.[5]

Dolgozatomban azt tanulmányozom, hogy az általam vizsgált naplók és visszaemlékezések hogyan tanúskodnak az üldöztetés, az emberi mivolttól való megfosztás és a megsemmisítés szándékának árnyékában való létezés túlélésre irányuló törekvéseiről, hogyan jelennek meg ezek a törekvések a narratíva szövegében, milyen attitűdről tanúskodik a tanúságtevő elbeszélő beszédmódja.

 

Szép Ernő: Emberszag

A holokauszt utáni évtizedekben a napló és memoár mellett olyan írások is megjelentek, amelyek író, költő vagy újságíró tollából származnak. Magyarország zsidó származású lakosai között ugyanis sokan értelmiségi foglalkozást űztek, és saját tapasztalataikat, az átélt megpróbáltatásaikat értelmezni szerették volna az írás, a fogalmazás képességének segítségével. Ily módon az eseményeket kellő távolságba helyezték, eltávolították maguktól, hogy aztán megvizsgálhassák, feldolgozhassák őket.

Szép (eredeti vezetéknevén Schön) Ernő édesapja a hajdúszoboszlói izraelita iskolában tanított, majd Debrecenbe, később Budapestre költözött a családjával, fia pedig újságíró lett.[6] A Nyugat és Az Est munkatársaként a magyar irodalmi és szellemi élet fontos szereplője volt, Ady Endrével és Molnár Ferenccel is jó kapcsolatot ápolt.[7] A második világháború idején testvérei közül Mártont a Dunába lőtték, József munkaszolgálata során vesztette életét, Vilmának pedig nyoma veszett.[8]

1944. október 20-án, a “Szálasi-világ hatodik napján” a Pozsonyi úti csillagos házban a zsidó származású férfiakat kora reggel felsorakoztatták, és két napra elegendő élelemmel a hátizsákjukban munkaszolgálatra vitték őket.[9] Köztük volt Szép Ernő, író, költő, publicista is, aki Emberszag című visszaemlékezését megpróbáltatásainak vége után nem sokkal kezdte el leírni. Szép természetesen nem a Pozsonyi úton lakott, mint például híres kortársa, Radnóti Miklós, őt testvéreivel együtt a Margitszigetről telepítették a Pozsonyi úti ún. „csillagos házba”, amely egyfajta gyűjtőhelyként szolgált a zsidó lakosság számára.[10]

Szép Ernő művének címe egyszerű szóösszetétel: Emberszag. Ez egyrészt univerzális jelentéssel bír, hiszen az „ember-” előtag az egész emberi nemre (ha úgy tetszik, fajra) való utalásként annak mindenkire jellemző tulajdonságát, a „szagot” idézi fel. A szag azonban az egyszeri ember ismertetőjegye, egy adott emberi lény fizikai testére való utalásként értelmezhető. Az emberi test szaga elvonatkoztat az ember magasabb rendű létezésétől, a társadalmi megbecsüléstől független, állatias létezés képzetkörét jeleníti meg. Széchenyi Ágnes értelmezése szerint „a tömegben eltűnik az egyén szükséges és elvárt személyi szférája, illetlen közelségbe, összezártságba kerülnek az egymást nem ismerő emberek, és a nemcsak szabadságuktól, de higiénéjüktől megfosztott embereknek még testszaga is megérzik”.[11] A cím tehát finoman arra a kiszolgáltatott élethelyzetre utal, amelybe a visszaemlékezés írója került, és azokra a tapasztalatokra, amelyeket átélt.

A munkaszolgálat embert próbáló eseményei közepette vissza-visszatér az író azon törekvése, hogy egykori olvasmányélményeire támaszkodjon, vagyis hogy gondolataiban, emlékei között kutatva egykor olvasott kedves szövegeket elevenítsen fel emlékezete révén. Irodalommal foglalkozó értelmiségiként fontos lesz számára a fiktív vagy történelmi szövegek lélekre gyakorolt hatása. Megpróbálja a korábban olvasott irodalmi művekkel párhuzamba állítani a vele történteket, hogy értelmet és magyarázatot találjon arra, ami vele történik, hogy egyáltalán megtalálja a megfelelő „nyelvet” mindarra, amit átél. Szép Ernő számára fontos volt, hogy a vele történteket a tanúságtevő szemével nézze és dokumentálja, hogy a történelmi emlékezet számára megmaradjanak az események. Olyan narratívát hoz létre, amely a múltbeli „valóság leghűségesebb tükörképét adja”[12], vagyis egyfajta történettudósi szemlélettel a „nem nyelvi valóságból nyelvi létezőt, azaz szöveget hoz létre”.[13]

Az olvasmányok azonban nem csak a megfelelő nyelv megtalálása szempontjából fontosak, hanem a problémák világából való menekülés fontos eszközei is: nagyon hálás például egy Clarence Day nevű író Life with Father című regényének, amely elfeledtette vele egy időre a bajokat: „Milyen áldás volt az a pár nap, amíg a könyv tartott”.[14] Emellett egy másik, régebben olvasott regény jelenete is segíti számára a valóságértelmezést:

„…eszembe juthatott sokszor a Moszkvában közös lakásba, sőt egy szobába zsúfolt családok élete, a forradalom első éveiben, a Romanov regényéből. (Három pár selyemharisnya.) De hát a mi állapotunk istenes volt azokhoz képest.”[15]

Olvasmányélményei mellett fontos szerepet kapnak korábbi, saját bőrén szerzett háborús tapasztalatai is, például amikor sötétben sodorta a cigarettát Szerbiában. A világosság nélküli, kiszolgáltatott létezés percei közben ebből a finom iróniával felidézett emlékből is erőt tudott meríteni az író:

„A cigarettám is sötétbe gyúrtam; ez különben született tehetségem; Szerbiába, a Macsvában egy éjszaka, erdős dombon vonulván keresztül, avval brillíroztam az ezredtörzsbeli urak előtt, hogy lóháton, esőben, nedves talaj felett, ahol folyton megcsúszott a ló, a hajtószárat a csuklómra csavarva, megsodortam a cigarettám a sötétbe, de olyan formásra, akár a trafikból hozták volna.”[16]

A félelem és szorongás verbalizálása is szerepet kap a visszaemlékezésben, bár nem központi mondanivalója a szövegnek, inkább az események értelmezése, nyelvi megfogalmazása, korábbi tapasztalatokkal való összevetése jelenik meg elsődleges törekvésként: „Nekünk, zsidóknak fő szenvedésünk a kiszolgáltatottság volt, és fő félelmünk a deportálás.”[17] A komorabb hangvételű passzusokban az öngyilkosság mint menekülő útvonal is megjelenik, hiszen több zsidó ember is a méreg általi halál útját választotta a válságos időkben. Az élet és halál közti választás lehetősége és felelősségének dilemmája Szép Ernőt sem kerülheti el:

„Én, én, kérem, mintha nem is hinném a halált. Ó igen, elfúj engemet is, mint a gyufát, de én nem tudok majd arról; én nem tudok, nem hiszek, képzelni se bírok egyebet, csak életet. Sose lesz az életnek vége, utolsó lélegzetem után nem húzom össze a tüdőm, és utolsó gondolatom után pontot nem teszek: gondolat, lélegzet átalszökik a végtelenbe, időtlenbe. Halhatatlan vagyok, vagyis meghalhatatlan. Azok vagyunk mind. És én olyan kíváncsi vagyok, olyan kíváncsi mindenre ezen a Földön, olyan őrült mód kívánok látni, hallani és tudni a világot, életet; én még az akasztásomra is kíváncsi lennék; még akkor se kapnám be a mérget, ha avval elkerülném, hogy a gázkamrába toszigáljanak.”[18]

Az öngyilkosságon való vívódásában születnek meg a visszaemlékezés leginkább életigenlő sorai, amelyek a legmagasabb rendű életszeretetről és az élethez minden áron való ragaszkodásról árulkodnak. Ez a szándék az egész művön végigvonul, a mű fontos, sarkalatos pontjain jelenik meg. Az élet és halál fölött uralkodó természetfeletti entitás szerepe azonban bizonytalan, erre a síkra ritkán tereli az értelmezést a szerző, mindössze egyszer említi a végzet és végzetszerűség szerepét:

„…azok a láthatatlanok, azok gyötörnek bennünket, azok ítélnek, azok kezében a sorsunk. Arrafelé mered mindenki, a Végzet felé.”[19]

A halál mint választási lehetőség és mint lehetséges sors a szenvedések végén az emberi méltóság kérdését is magával vonja, ezért az író gondolataiba merülve akarva-akaratlanul is szembekerül az ember alapvető lényegét, történelemben és társadalomban betöltött szerepét boncolgató kérdésekkel. Az emberi méltóság fogalmába beletartozik a végtisztesség megadása, a temetés, elbúcsúzás és emlékezés, vigasztalódás lelki stációinak végigjárása. Az elbeszélő megdöbbenéseinek egyike pontosan erre a jelenségre összpontosít: az ember oly korban él, amelyben az emberi méltóság ezen aspektusa sem valósulhat meg:

„Így tűnik el most egy élet, se gyászjelentés, se koszorús üveghintó, se papnak a kenetes beszéde, se családtagok gyászban, se jó cimborák, akik göröngyöt vetnek le a koporsóra.”[20]

Az író tehát nem pusztán az eseményeket sorolja fel szenvtelen hangnemben, hanem az eseményekre folyamatosan reflektál, értekezik, nem csak tudósít, hanem véleményt formál és elemez. Kutat a saját lelkében, gondolataiban, általános emberi igazságokat keres és fogalmaz meg, egzisztenciális jellegű szorongásának átélése közepette természetes módon adódik az életről és halálról való elmélkedés, a lélek önvédő mechanizmusainak feltérképezése:

„Nem először tanulom ezt életemben, ezt, hogy a halál legközelebbi veszedelme közt nem érez az ember halálfélelmet. Megáll a gondolat. Másodperceken belül megy az agyban az a folyamat végbe, melyet az orvostudomány decompositiónak nevez. Minden ránk törő borzalmat az elme (s mondjuk, a lélek) vissza is utasít, nem hajlandó tudomást venni róla. Gyönyörű fölény ez, és bölcs önvédelem.”[21]

A munkaszolgálat nehézségei és annak áldozatai révén kerül előtérbe a halál közelségén való elmélkedés. A munkaszolgálaton részt vevő férfiakhoz is eljut emellett a holokauszt legikonikusabb helyeinek, a gázkamráknak a híre. Az író megdöbbenve veti papírra gondolatait:

„Nem először hallok olyat, hogy a zsidókat Németországban gázkamrába halálra fullasztják. Ezt nem hittem el. Sőt még ma se hiszem. Eszméletem mélyén nem tudom elhinni, nem tudom.”[22]

A hihetetlenség mint tapasztalat több szemtanú tanúságtételének fontos eleme. Az akkor élt emberek általános tapasztalatának is lehet nevezni emellett: aki csak hallott a megsemmisítő táborokról, képtelen volt elhinni létezésüket, mert nem fért bele az emberről és emberiességről alkotott képükbe, mindaz, amit tanultak az emberi történelemről sem igazolta azt a valóságelemet, amelyről értesültek, ezért képtelenek voltak azt elfogadni. Így volt ez többek között Szép Ernővel is.

A zsidóüldözés egyik fontos aspektusa, a bűnbak-szerep mint lehetséges magyarázat a szenvedésekre, szintén nem kerülhette el az író figyelmét, és mint elemző, filozofikus elme, ebben a témában is leírja röviden kétségbeesett, André Schwarz-Bart regényének[23] központi motívumát felidéző gondolatait a mű végén, amikor már egyre kevésbé tudja tartani a műre mindvégig jellemző játékos, ironikus és tárgyilagos hangnemet: „a világ bűne gyötör engemet”.[24]

A bűnbak-szerep kitermelte az úgy nevezett zsidó antiszemitizmust is, amelyről a memoár szintén tudósít. A vallásos zsidók katolikusokká való áttérésük, kikeresztelkedésük, kereszténnyé válásuk révén azt remélték, megmenekülhetnek, a náci Németországból eredő ideológia azonban a zsidókat és más etnikumokat már nem elsősorban vallási, hanem faji megkülönböztetés alapján üldözte. Ez azt az ellentmondásos helyzetet eredményezte, hogy a kitelepített zsidó lakosság egyes tagjai bűnbakként tekintettek ugyanazon lakosság más tagjaira:

„Különben szinte minden zsidó, az is, aki megmaradt a felekezete mellett, az is mind antiszemita. Irtózik a többi zsidótól. Azoknak a bűneiért kell néki is szenvedni. Meg ha csak ő maga volna zsidó a világon, vitrinbe tartanák őt, tisztelnék, mint az ereklyét. De hát rengeteg sok a zsidó; és ha zsidók a Földön nem volnának, néki se kellett volna zsidónak születni.”[25]

A bűnbakképzés mozzanata után a zsidók történetében elszenvedett megkülönböztetés és üldözés képe is felsejlik az elbeszélő előtt, aki a jelen megpróbáltatásokat látva, maga elé képzeli népének egykori üldözött, deportált, meggyilkolt tagjait, bár nem a Bibliában leírt, mitikusnak tartott szenvedésekre emlékezik, hanem az elmúlt történelmi korszakokéira, melyet André Schwarz-Bart fentebb említett regénye egyetlen monumentális családtörténetben idéz elénk. Az egykori szenvedőkkel vállal most sorsközösséget az író:

„Éppen ilyen hőségben vánszoroghattak a zsidók, és több teherrel talán, és betegekkel és gyönge vén nénikkel és reszkető fejű aggastyánokkal és kicsi gyerekekkel, azok a zsidók, akiket valaha Spanyolországból kikergettek. Meg akiket űztek kifele Angliából, Franciaországból, Bajorországból, Szászországból, Württembergből, Ausztriából, mindenünnét. Hőségben meg viharban meg jégeső alatt meg dermesztő hidegben, sötét ködökben vonultak így, ahogy most mi vonulunk.”[26]

Szép Ernő munkaszolgálatos-memoárjának egyik sajátossága a játékos és olykor humorral teli elbeszélői hang. Ez sok esetben értetlenséggel és közönyös hangnemmel párosul, hasonlóan Kertész Imre Sorstalanság című Nobel-díjas regényéhez[27]. Szép Ernőnél sok esetben nem a valóság reprezentálása, hanem a leírás abszurd és ironikus módja kerül előtérbe. A romeltakarításra besorozott zsidók „Rommel”-nek nevezték magukat,[28] a sáncot viccesen „mazsidó-vonal”-nak hívták,[29] és ironikusan megjegyzi az író, hogy „nincs fárasztóbb valami, mint a semmitsecsinálás”.[30]

A munkaszolgálatra való besorolást megelőzően, a csillagos házban összegyűlt zsidó családok közösen tapasztalhatták meg a háború veszedelmeit, a légópincében átvészelt éjszakákat. Az író igyekszik a halál és veszedelem árnyékában átélt órákat, perceket is egy más nézőpontból bemutatni, ezzel is szubjektív módon ugyan, de tudósítani akar az eseményekről. A csillagos házban összegyűlt gyermekek nézőpontját megragadva, az ostromnaplókat felidézve a gyermekjátékok abszurd világa tárul a szemünk elé: a gyerekek számára a bombázás „meséskönyv” és „Tündérország”, a légósisak a játék része, a sziréna hangját minduntalan utánozni kell:

„A gyerekeknek különben csuda jó kedvük lett, ha megszólalt a riadó. Kisfiúk, kislányok gyönyörűen utánozták a szirénákat; odavoltak a Sztálin-gyertyáér meg a nyomjelző piros gömbökér éjszaka, meséskönyv volt ez, Tündérország.”[31]

Az irónia eszközét természetesen máshol is használja az író, például amikor az SS-katona személyén elmélkedve megjegyzi, hogy „némelyik német a megtévesztésig hasonlít az isten képére teremtődött emberhez”.[32]  Az író stílusára az egész műben jellemző a meghitt, baráti hang: úgy meséli el az eseményeket, mintha egy baráti társaságban elhangzott beszélgetés közben mondaná őket. Olykor a modern prózára jellemző metafikció, az olvasót megszólító kiszólás gesztusa is megjelenik az elbeszélésben: „Nem unják már kérem az írásomat? Szeretném a napi programot elmesélni, megengedik? Köszönöm”.[33]

Kissé fanyar humor jelentkezik annak leírásában is, ahogyan a megkülönböztető jel viseléséhez egyes zsidók viszonyultak. A történtek ismeretében meghökkentő cselekedetnek tűnhet, de igyekeztek a sárga csillagot saját stílusuk és ízlésük szerint ruhatárukhoz igazítani. Gondot fordítottak a Dávid-csillag formájú szövet tisztán tartására, a ruha színéhez illő színárnyalatot választottak, egyesek selyemből, a szolidabb, egyszerűbb emberek vászonból készült csillagot hordtak.

Szép Ernő szót ejt azokról az emberséges csendőrökről is, akik kisebb dolgokban olykor a zsidók segítségére vannak, olyan gesztusokat tesznek, amelyek nem a hatalmas gépezet egy tagjaként jelenítik meg őket, hanem olyan érző lényekként, akik akár ha kis dolgokban is, de képesek szuverén döntések alapján cselekedni. Így például az a rendőr, aki, amikor a „szigorú keresztények odaszólítják is, hogy vigye be ezt a zsidót, úgy tesz, mintha felírná, s aztán int néki, hogy csak menjen szépen tovább.”[34]

Az áhított szabadság szimbóluma, amely szintén erőt ad a szenvedőknek, az időről időre megjelenő hírek képében testet öltő London, amely mindig nagy izgalommal tölti el a háború eseményeit szemlélő írót és baráti körét. Mindemellett szomorúan és vágyakozva tekint a megfoghatatlanul távol lévő Anglia mellett a közeli, ám szintén megfoghatatlan szabadság szimbólumaként szemlélt természeti világra: a barna pillangók, a jegenyék, nyírfák, sőt a legelésző tehenek sorsa is irigylésre méltóbb az övéknél, mert „nékik nem kell zsidónak lenni.”[35]

A traumatikus események feldolgozása szempontjából visszatérő motívum a művészet, jelen esetben az irodalom szerepe. Az író többször érinti művében azt a témát, mely szerint az olvasás fontos időtöltés számára, kiemeli őt a jelen kríziséből. Az irodalom mentsvár-szerepét hosszan taglalja, a költői nyelv, az emlékezetben tartott versek szövegvilága képes a külvilág eseményeit egy időre elfeledtetni vele:

„Régi sportomhoz folyamodom unalmamban: verseket emlézek, ezt űzöm mindig az autóbuszon, ha nincs nálam olvasnivaló (…). Csokonaikat szeretek legjobban így az emlékezetben olvasni, meg de Musset-ket. Végiggondolom a Még egyszer Lillához című verset, megy még hálistennek megállás nélkül. Azután a de Musset L’andalouse című verse jön; úgy szeretném azt a tüzes bolond verset hangosan szavalni!”[36]

A holokauszt eseményeiről, az átélt szenvedésekről szóló visszaemlékezések közül az egyik legismertebbek Primo Levi Ember ez?, Akik odavesztek és akik megmenekültek, illetve Fegyvernyugvás című művei. Az Ember ez? című kötet egyik drámai hangvételű fejezetében Levi részletesen beszámol arról, hogy a koncentrációs táborban folytatott lélekölő kényszermunka napjai közepette már-már természetfelettivé magasodó, deus ex machina-szerű segítségre lelt. Olyan fogódzóba kapaszkodhatott, amely újra összekötötte őt a normális élet, a humánum világával, amelyből korábban kiszakította a náci diktatúra. Az említett „eszköz” nem más mint az irodalom, a szépirodalmi nyelv, az irodalomtörténet egyes klasszikus szövegei, így  Dante Isteni színjátéka volt. Levi fontos időtöltésévé és céljává válik, hogy francia bajtársának emlékezetből elszavalja, sőt lefordítsa a felidézett irodalmi mű részletét. Már-már emberfeletti küzdelem maga az emlékezés is egy olyan világban, amely megváltoztatja az ember időérzékét (erre Szép Ernő is kitér egy gondolat erejéig: „Olybá tűnik, hónapok óta, esztendők óta ülök a megyeri tribünön a sötétbe, nem is emlékszem, hogy egyebet is csináltam volna az életben.”[37]). A költészet nyelve által felidézett, úgy nevezett „teremtett világ” új jelentésekkel gazdagodik a haláltáborban. Az elbeszélő Primo Levi minden igyekezetével arra törekszik, hogy barátjának fel tudja idézni a kedves sorokat:

„»Mare aperto«, »Mare aperto«. Tudom, hogy a »disertó«-val rímel: »…quella compagna Picciola, dalla qual non fui diserto«, de nem emlékszem, hogy előtte vagy utána jön. És az utat, a Herkules oszlopain túlra való utazást is, de sajnálom, prózában vagyok kénytelen elmondani – szentségtörés.”[38]

Az olvasó számára szembetűnik, hogy a felidézett irodalmi műről való beszéd frazeológiáját áthatja a szent szövegekre való utalás szókincse: a Dante-szöveg nem megfelelő idézése „szentségtörés”, később pedig a mű egy másik mondata úgy „szól hozzá”, mintha Isten hangja volna:

„Gondoljatok az emberi erőre: / nem születtetek tengni, mint az állat, / hanem tudni és haladni előre!” Mintha én is most hallanám először: mint egy trombitaszó, mint Isten hangja. Egy pillanatra elfelejtem, ki vagyok és hol vagyok (…) elért hozzá az üzenet, megérezte, hogy rá vonatkozik, hogy minden gyötrődő emberre vonatkozik, s miránk kiváltképpen; és hogy miránk, kettőnkre vonatkozik, akik efféle dolgokon merünk gondolkodni, miközben vállunkon ott a leveses üst rúdja.”[39]

Az egykor megtanult, az olasz irodalom egyik legnagyobbjaként számon tartott Dante Commediájának Odüsszeuszról szóló passzusa Levi és Pikoló számára a boldog múlt és ifjúkor világával köti össze a jelen szenvedésteli valóságát, és ami a legfontosabb, értelmet ad a létezésnek az értelmet nélkülöző, abszurd világban. Az egyik napról a másikra történő, vegetatív, állatiassá váló létezésben egyedül a szépirodalom, a művészet nyelve által megteremtett valóság adhat kiutat a szenvedő lélek számára:

„Megállítom Pikolót, feltétlenül és sürgősen hallania kell, meg kell értenie ezt a »come altrui piacque« kifejezést, mielőtt késő lenne, holnap meg is halhat valamelyikünk, vagy az is lehet, hogy soha többé nem találkozunk, (…) el kell neki magyaráznom (…) mást is, valami nagy-nagy dolgot, ami egy intuíció villanófényénél előttem is csak most világosodott meg, s ami talán a sorsunk, az ittlétünk miértje…”[40]

Szép Ernő Emberszag című művében a meghitt, baráti hangnem, a beszélgetés, társalgás kontextusát idéző narratív hang mellett a poétikus hangvétel is több alkalommal megjelenik, egyfajta érzelmi hullámzásként vonul végig a szövegen a hasonlatok, metaforák által megteremtett költőiség.[41] A rácsodálkozó, értetlen, inkább távolmaradó és tudósító írói attitűd a visszaemlékezés utolsó oldalain változik meg. A megdöbbenés és hitetlenség kétségbeesett hangján végre megfogalmazza azt az erkölcsi felháborodást, amelyet a befogadó mindvégig érez a szöveg olvasása során. Az elbeszélő a tanúságtevés felelősségét minden eddiginél erőteljesebben érzi: „Én a kínkeserves éjszakáimon avval békéltetem magam, hogy hiszen talán megírom majd ezt a viszontagságot (…).”[42]

A tanúságtétel erkölcsi kötelessége, a teljes meghasonlás panasza fogalmazódik meg a kérdések zaklatott felsorolásában is:

„Most is, mint a régi háborúban, elképedek néha: hogy merik ezt csinálni, amit csinálnak, hogy merik, mikor itt vagyok a világon? Hiszen látok, hallok mindent. Hogy nem döbbentek meg, hogyhogy ki nem sül szégyenükben a szemök, hogyhogy nem hagyták azonnal abba? Olyan tüzelő kínnal gondolom ezt, akár az eszelős.”[43]

Magától értetődő, minden szemtanú által gondolt és feltett kérdések ezek, legalábbis úgy kellene lennie egy ideális világban, hogy ezeket a döbbent kérdéseket felteszik mindazok, akik felelősnek érzik magukat embertársaik iránt. A fent idézett költői kérdések azonban egy más aspektusból is figyelemre méltóak: Isten kimondott szavaiként is értelmezhetőek, hiszen az író meglehetősen kevés alkalommal hivatkozik Istenre, ebben a szövegrészben azonban Istent mint „Teremtőt” szólítja meg, aki mindenkori végső tanúja a vészkorszak traumatikus eseményeinek, nem mellesleg aki a zsidó hit szerint választott népének sorsát is szemléli. Az író Istentől, a Teremtőtől kapott felelősségét és küldetéstudatát nevezi meg: „Az én mellkasomba tette belé a szívet a Teremtő, leküldött az emberek közé vele.”[44]

Ebben az utolsó előtti, zaklatott hangvételű fejezetben az író Isten vagy egy angyal hangján és szerepében szólal meg. A költő mint a romantikus értelemben vett vátesz, próféta saját felelősségét helyezi már-már isteni rangra, és kétségbeesett, látomásos képpel zárja a háborúval kapcsolatos elmélkedését:

„És én nem tudom, hogy lehetett, hogy meg nem mutattam nékik a szívemet, az ő szívüket. Aludtam én? Itt várt a gégémben az életmentő szó, a megváltó; a szó, melynek a boldogságot kellett ráparancsolni a Földre. És én hallgattam. Nem tudom, hová figyeltem. Leejtettem a világot. Eltört.”[45]

Az írás – az az érzésünk – , befejezetlen marad. Töredékessége egyfajta metaforája magának a létnek, a sorsok félbeszakadásának, mely a szóban forgó történelmi korszakot oly nagymértékben jellemezte.  A fent idézett vízió után az elbeszélő visszatér a semleges hangú tudósításhoz, jelentéktelen események részletezéséhez. Jelentőséggel teljes azonban az utolsó néhány mondata, mely a közelgő eseményekre irányítja a figyelmet:

„November 9-e volt, mikor hazakerültünk. Hogy másnaptól, november 10-től kezdve mi történt velem, meg mindnyájunkkal, azt már nem mesélem. Azt leírni és azt elhinni érzésem szerint nem is szabad.”[46]

Szép Ernőhöz hasonlóan a spanyol származású, Franciaországban élő Jorge Semprún is szembesül az elmondhatóság problémájával Írni vagy élni című, Buchenwaldról szóló visszaemlékezésében. Semprún szerint az átélt, közelmúltbeli, de hamarosan a történelem részévé váló eseményekről a tanúnak kötelező tudósítania. Meg kell találni a szavakat, amelyekkel a nehezen azonosítható történéseket narratív formába önti: „Ha valamiről unos-untalan azt hajtogatják, hogy nem lehet szavakba foglalni, az csak kibúvó”[47] – mondja. Hangsúlyozza, hogy „a nyelvben minden benne van”, a tapasztalat nem elmondhatatlan, az események lényege az „áttetsző sűrűség”, melyet csak az képes megragadni, aki „tanúságából műtárgyat, művészeti alkotást tud teremteni”.[48] Véleményem szerint Szép Ernő a fenti fejezetben tárgyalt Emberszag című visszaemlékezése sikeresen öntötte szavakba a korszak „áttetsző sűrűségét”, a szenvedések akkori és elkövetkezendő intenzitását.

 

Összegzés

„A holocaustnak ugyanúgy megvannak a szentjei, mint akármelyik szubkultúrának; s ha fennmarad a megtörténtek eleven emléke, akkor nem a hivatalos szónoklatok, hanem a tanúságtevő életek révén fog fennmaradni” – mondta Kertész Imre A holocaust mint kultúra című előadásában, mely a Jean Améry-szimpóziumon hangzott el 1992. október 23-án Bécsben.[49] A holokauszt-túlélők napjainkban már nagyon kevesen vannak. Helyettük a naplók, visszaemlékezések, a valós eseményeken alapuló narratív történetek, szépirodalmi művek, regények veszik át a tanúságtevő szerepet.

Kertész Imre rámutat arra, hogy a második világháború idején, a náci Németországban és a vele szövetséges országokban „először történt keresztény földön, hogy zsidók tömeges lemészárlására készülődtek – anélkül, hogy a Megfeszítettre hivatkoztak volna”.[50] Kertész a holokausztról szóló írásaiban több esetben használja a szakralitás bizonyos frazeológiáját: a holokauszt során „áldozati tömeghalál” történt, az embert a totalitárius rendszer az alapvető és transzcendensen létező „törvénytől” fosztotta meg, ennek a törvénynek pedig a zsidó kultúra volt a hordozója, amelyből annak idején a kereszténység megszületett. „A zsidóság eredetileg erkölcsi kultúraként szerzett magának hírnevet: az egyistenhitet adta a világnak” – mondja Kertész a Hosszú, sötét árnyék című 1991-es előadásában.[51] A zsidók szenvedése bizonyos értelemben Krisztus szenvedését idézi fel: „az elbeszélés szelleme újramondta a kőbe vésett szavakat (…), életre keltette az emberi szenvedésről szóló örök passiójátékot”.[52] Az elmesélés nehézségei, a reprezentáció problémái a téma, az események ilyetén minőségéből is eredhet, a mitikus és metafizikai jelleg megnehezíti a nyelvi megformálást, de egyfajta erkölcsi feladattá is nemesíti azt a tanúságtevés feladata révén. A szövegformálás – akármilyen műfajú szöveg is szülessen – a traumafeldolgozás fontos eszköze, ha művész tollából származik pedig egyfajta hatalom. Nobel-díjas írónk így fogalmaz: „az ábrázolásban olyan hatalom rejlik, amelyben egy pillanatra elcsitulhat az agressziós ösztön, és létrehozhatja a kiegyenlítődést, az átmeneti békét”.[53]

 

Felhasznált irodalom

Braun Róbert: Holocaust, elbeszélés, történelem. Osiris Kiadó, Bp., 1995.

Kálmán C. György: A túlélés poétikai problémái. In: A magyar irodalom történetei. 1920-tól napjainkig. Szerk.: Szegedy-Maszák Mihály és Veres András. Gondolat Kiadó, Bp., 2007.

Kertész Imre: A holocaust mint kultúra. Századvég Kiadó, Bp., 1993.

Kisantal Tamás: „…egy tömegmészárlásról mi értelmes dolgot lehetne elmondani?”. Az ábrázolásmód mint történelemkoncepció a holokauszt-irodalomban. Jyväskylän Yliopisto, 2006.

Levi, Primo: Akik odavesztek és akik megmenekültek. Európa Könyvkiadó, Bp., 1990.

Levi, Primo: Ember ez? Fegyvernyugvás. Európa Könyvkiadó, Bp., 2014.

Magyar irodalmi lexikon. III. kötet. Szerk: Benedek Marcell. Akadémiai Kiadó, Bp., 1965.

Rosenfeld, Alvin H.: Kettős halál. Elmélkedések a holokausztirodalomról. Gondolat Kiadó, Bp., 2010.

Schwarz-Bart, André: Igazak ivadéka. Európa Könyvkiadó, Bp., 1962.

Semprún, Jorge: Írni vagy élni. Ab Ovo, Bp., 1995.

Széchenyi Ágnes: Temetetlen három hét. Szép Ernő: Emberszag. In: „Álom visszhangja hangom”. PIM Studiolo. Bp., 2016.

Szép Ernő: Emberszag. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1984.

Ungvári Tamás: Az elveszett gyermekkor. Szép Ernő, Babits és a „zsidókérdés”. In: Mozgó Világ. 1999. 4. szám

 

Jegyzetek

[1] Alvin H. Rosenfeld: Kettős halál. Elmélkedések a holokausztirodalomról. Gondolat Kiadó, Bp., 2010. 45. o.

[2] Braun Róbert: Holocaust, elbeszélés, történelem. Osiris Kiadó, Bp., 1995. 35. o.

[3] Levi, Primo: Akik odavesztek és akik megmenekültek. Európa Könyvkiadó, Bp., 1990. 104. o.

[4] Kálmán C. György: A túlélés poétikai problémái. In: A magyar irodalom történetei. 1920-tól napjainkig. Szerk.: Szegedy-Maszák Mihály és Veres András. Gondolat Kiadó, Bp., 2007. 420. o.

[5] Kisantal Tamás: A csenden innen és túl: A holokauszt kifejezésének problémái. In: A holokauszt témája az irodalomban. Kronosz Kiadó. Pécs, 2018. 25. o.

[6] Magyar irodalmi lexikon. III. kötet. Szerk: Benedek Marcell. Akadémiai Kiadó, Bp.

[7] Ungvári Tamás: Az elveszett gyermekkor. Szép Ernő, Babits és a „zsidókérdés”. In: Mozgó Világ. 1999. 4. szám, 100. o.

[8] Széchenyi Ágnes: Temetetlen három hét. Szép Ernő: Emberszag. In: „Álom visszhangja hangom”. PIM Studiolo. Bp., 2016.

[9] Szép Ernő: Emberszag. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1984. 5. o.

[10] Uo. 11. o.

[11] Széchenyi Ágnes i. m. 1. o.

[12] Kisantal Tamás: „…egy tömegmészárlásról mi értelmes dolgot lehetne elmondani?”. Az ábrázolásmód mint történelemkoncepció a holokauszt-irodalomban. Jyväskylän Yliopisto, 2006., 11. o.

[13] Uo. 11. o.

[14] Szép Ernő i. m. 45. o.

[15] Szép Ernő: Emberszag. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 12. o.

[16] Uo. 14. o.

[17] Uo. 15. o.

[18] Uo. 27-28. o.

[19] Uo. 57-58. o.

[20] Uo. 83.

[21] Uo. 140. o.

[22] Uo. 45. o.

[23] André Schwarz-Bart: Igazak ivadéka. Európa Könyvkiadó. Bp., 1962.

[24] Uo. 167. o.

[25] Uo. 23. o.

[26] Uo. 81. o.

[27] Kálmán C. György i. m. 419. o.

[28] Uo. 19. o.

[29] Uo. 98. o.

[30] Uo. 19. o.

[31] Uo. 16. o.

[32] Uo. 39. o.

[33] Uo. 21. o.

[34] Uo. 47. o.

[35] Uo. 84. o.

[36] Uo. 72. o.

[37] Uo. 73. o.

[38] Levi, Primo: Ember ez? Fegyvernyugvás. Európa Könyvkiadó, Bp., 2014. 148. o.

[39] Uo. 149. o.

[40] Uo. 151. o.

[41] „És nem bírtam semmit, de semmit abból visszakapni, amit elmém egész nap ásott, lapátolt. Oly hamar belészívódik a gondolat a feledésbe, mint a földbe az eső.” – 128. o.

[42] Uo. 167. o.

[43] Uo. 167. o.

[44] Uo. 167. o.

[45] Uo. 168. o.

[46] Uo. 171. o.

[47] Semprún, Jorge: Írni vagy élni. Ab Ovo, Bp., 1995. 15. o.

[48] Uo. 15. o.

[49] Az előadás szövege kötetben is megjelent: Kertész Imre: A holocaust mint kultúra. Századvég Kiadó, Bp., 1993. 32. o.

[50] Kertész Imre: Hosszú, sötét árnyék. In: Kertész Imre: A holocaust mint kultúra. Századvég Kiadó, Bp., 1993. 27. o.

[51] Kertész Imre i. m. 29. o.

[52] Uo. 28-29. o.

[53] Uo. 38. o.