Gyerekkönyvek a vészkorszakról

Paulovkin Boglárka, illusztrátor, író egy blog-bejegyzésében hívta fel a figyelmet Olaszországban kapható, igényesen illusztrált gyermek és ifjúsági könyvekre, amelyek a Holokauszt témáját dolgozzák fel a legkülönbözőbb formában.

Vajon Magyarországon miért nincs több ilyen könyv gyerekek és kiskamaszok számára? Miért féltjük a gyermekeket attól, hogy szembesüljenek a zsidóüldözéssel? Kérdéseinket gyermekirodalommal, könyvkiadással foglalkozó szerzőknek, szerkesztőknek és illusztrátoroknak tettük fel.

 

 

Dóka Péter író, a Móra Kiadó irodalmi szerkesztője

„A Móra Kiadó már 2004-ben megjelentette az egyik legjobb német ifjúsági író, Mirjam Pressler Holokauszt témájú ifjúsági regényt, Malka Mai címmel, amelyet én fordítottam, és Balassa Anna szerkesztett. A könyv teljesen visszhangtalan maradt, még a zsidó közösség is alig vett róla tudomást. Ez a közöny engem, Holokauszt-túlélő unokáját, aki maga is többször volt rasszista atrocitások áldozata, csalódással tölt el.

2005-ben megjelent ifjúsági regényem (Hogyan lettem médiasztár?) főhőse egy zsidó fiú, akinek nagybátyja annak idején a fogva tartott Eichmann szakácsa volt Izraelben. A nagybácsi Holokauszt-traumától szenved, sokszor emlegeti a testvérét, akit magyar nyilasok vertek agyon. A történetben a jelenkori antiszemitizmus is megjelenik, két frusztrált felnőtt zsidózik egymás szavába vágva, a jól ismert antiszemita frázisokat puffogtatva. A kötet miatt meghívtak egy alkalommal Szlovéniába, ahol az ottani magyar közösséggel beszélgettünk erről a témáról, tabuk nélkül, legnagyobb megdöbbenésemre. A magyar médiumokban egy sor sem jelent meg a könyvről, miközben rendszeresen tartottam író-olvasó találkozókat, sőt még szakdolgozati témául is szolgált.

Íróként, irodalmi szerkesztőként hiszek abban, hogy beszélni kell a Holokausztról a gyerekeknek, fiataloknak. A Malka Mai kudarca után szembe kellett néznünk azzal, hogy Magyarországon még mindig nem tudatosult az emberekben, hogy a magyar zsidók haláltáborba küldését nagyrészt magyar emberek intézték és szervezték. A mai gyerekek többsége számára nem világos, hogy pontosan kik és mit tettek, a társadalom nagy része nem hajlandó tudomásul venni a tényeket. Ezért a Holokauszt témájú könyveket a biztonságos távolból, a kívülálló érdektelenségével szemlélik.

Ennek a helyzetnek véleményem szerint az az egyik előidézője, hogy a haláltáborokból hazatért zsidók – amúgy érthető módon – képtelenek voltak arról beszélni, ami történt velük, inkább hallgattak. Mi, az unokák generációja, sokkal hangosabbak vagyunk, és hangosabbnak is kell lennünk.”

 

Both Gabi, a Meseutca honlap főszerkesztője:

 „A környezetemben élő zsidó családok többségében nem történt meg a feldolgozás, lassan meghalnak a nagy- és a dédszülők, akik átélték a Holokausztot. Szegedi Csanád esete elég jól példázza ezt a meghasonlott viszonyt.A magyar iskolai könyvtárakban ott lenne a helye a Holokausztról szóló könyveknek ugyanúgy, ahogyan az összes olyan tematikájú gyerekek számára íródott műnek is, melyek a sokszor tabuként megjelenő fogalmakat, dolgokat tárgyalják.

Sajnos azt sem tudjuk, hogy a gyermekkönyvek miért nem szólnak a többi tabutémáról, mint a válás, homoszexualitás, rasszizmus, szegénység, halál vagy bármi más. A kortárs magyar gyerekirodalom valamikor a hatvanas-hetvenes években egyszerűen megrekedt. Rengetegen írnak 3–12 éveseknek, de aztán nincs tovább – vagy csak elvétve. Amikor Bolognában jártam, egyszer kifejezetten holokauszt-témájú, magyarra átültethető könyveket kerestem, és ott sem volt túl nagy a választék. A csíkos pizsamás kisfiút ajánlom, ami itthon is elérhető.

A legtöbb gyerekkönyv ebben a témában nem meglepő módon a német kiadók polcain látható, de igen kevés színvonalas kiadvánnyal találkoztam.Azt hiszem, nagyon kevés kiadó merné megkockáztatni a Paulovkin Boglárka által említett könyvek megjelentetését. Az volna a legjobb, ha minden magyar iskola könyvtára megrendelné ezeket, és erkölcstan helyett valami ilyesmiről beszélgetnének a könyvek kapcsán a tanárok és a diákok.”

 

Kovács Eszter, a Pagony Könyvek főszerkesztője

„Mi nagyon régóta szeretnénk Holokauszt témában könyvet kiadni, de még jobban szeretnénk itthon íratni, rajzoltatni. A szándék régóta motoszkál bennünk, és mégsem jutottunk el a megvalósításig. Nagyon sokat gondolkoztunk azon, hogy hány éves gyerekeket kéne megcélozni – mert ifjúsági könyvek (fordítások) szerencsére vannak. Kisebbeknek szóló viszont egy van, a Hana bőröndje, mi azt olvastuk a gyerekeimmel. Szerintem is rendkívül fontos lenne, hogy ilyen könyvek elérhetők legyenek – ugyanakkor ez mégis nehéz ügy. A képeskönyv (picture book), mint kategória, itthon amúgy is nehezen ver gyökeret – nálunk csak a legkisebbeknek, 3-4 éveseknek veszünk olyan könyveket, amiben sok-sok rajz és kevés szöveg van. Ötéves kortól nálunk már komoly mesegyűjteményeket vesznek a szülők, sok szöveggel. Tehát nálunk, ha meglátnak egy ilyen képeskönyvet, rögtön arra asszociálnak, hogy ez a legkisebbeknek való. Én azt gondolom, ezek a külföldi Holokauszt-képeskönyvek iskolásoknak valók, én legalábbis az iskolás korosztályt céloznám meg.

De kérdés, hogy erről a 6-7 éveseknek, 8-9 éveseknek beszéljünk, vagy 10 éves kor felett kezdjük el? A magyar gyerekirodalomban amúgy is sokkal kevésbé vannak jelen az úgynevezett problémamegoldó, illetve tabu témákról szóló könyvek, mint nyugaton. Persze, ha arra gondolunk, hogy mi volt 10 éve, akkor azt láthatjuk, hogy lassan-lassan javul a helyzet. Ugyanakkor – ha nemes is a szándék – ezek sokszor irodalmilag nem annyira értékes szövegek. Jó, hogy vannak, jobb, mint amikor egyáltalán semmi nincs – de mi azon vagyunk, hogy egy könyv szövegként, történetként is működjön, és ne csak didaxissal szolgáljon.

Hogy miért féltjük a gyerekeinket – nem tudom, de én is nagyon nehezen küzdöttem meg ezzel. Azt gondolom, egy bizonyos kor alatt tényleg nem is kell erről beszélnünk, mert hiszen ez felnőttként is felfoghatatlan és feldolgozhatatlan. Az viszont érthetetlen, hogy az iskolában nyolcadikos koruknál előbb nem hallanak a gyerekek a Holokausztról – ez, azt hiszem, külföldön elképzelhetetlen, és igazából engem, mint kiadót ez hajt: nem lehet hagyni, hogy erről ne beszéljünk az iskolákban. És ehhez valóban kellenének könyvek, vagy csak egyszerűen olvasókönyvbe-irodalomkönyvbe betehető mesék, novellák, méghozzá magyar szerzőktől. Én leginkább a 10 éves korosztályt céloznám meg. Tényleg nehéz, még 10 évesen is. De muszáj. És amit ígérni is merek, hogy előbb vagy utóbb (remélem, előbb), nekünk lesz egy ilyen könyvünk!”

 

Paulovkin Boglárka, illusztrátor, író

„Nem a gyerekeket féltjük, mi magunk félünk szembenézni a témával. Szeretnénk úgy hinni, hogy ez az egész másokkal történt, nekünk nincsen hozzá közünk. De nem ez az egyetlen társadalmilag szentesített tabu ma Magyarországon…

Sajnos hónapokat, éveket dolgozni valamin, aminek későbbi sorsa – publikálása – igencsak kétséges. Komoly luxus a mai világban. Ezért sokunknak, szerzőknek, illusztrátoroknak tele van – képletesen értve – a fiókja könyv-álmokkal; nekem például egy ilyen Holokauszt témájú könyv az álmom, nem véletlenül írtam a szebbnél szebb olasz kötetekről a blogomban.

Szerzői szempontból optimális az lenne, ha ilyen fontos témáról a kiadóval előre egyeztetett szempontok alapján, műhelymunkában jöhetne létre igazán színvonalas alkotás. Márpedig ez sokhónapnyi munkát jelent szerzőnek, illusztrátornak. És a legtöbbünk egyszerűen nem tudja magát ilyen nagy lélegzetű munkának szentelni anyagi támogatás nélkül.

De még ha jelen helyzetben nem is vállalható fel egy ilyen „saját” könyv, a blogomban felsorolt olasz könyvek mind megegyeznek abban, hogy magas művészi színvonalon, mindenféle hamis pátosztól, érzelgősségtől mentesen mesélnek a Holokausztról! Sok közülük nemzetközi díjakat nyert.

A következő probléma persze az, hogy hiába a jó könyv, ha nem talál utat a közönséghez. A mai világban, egyfajta információ- és árudömpingben, nagyon nehéz az értéket menedzselni. A reklám, ami bizony nagyon fontos lenne, sok pénzbe kerül. A kiadók pedig – a marketing törvényei szerint – azokat a könyveiket reklámozzák erőteljesebben, amelyek amúgy is fogynak.

Ugyanakkor van egy fantasztikus hátországa a gyerekkönyveknek, amelyet pedagógusok, könyvtárosok alkotnak, akik valóságos kultúrmisszióként igyekeznek az értékeket közvetíteni. Foglalkozásokat, versenyeket, találkozókat szervezve teszik bensőséges ismerősökké a gyerekek számára az akár szokatlanabb témájú könyveket, kortárs irodalmat, modern illusztrációkat. El tudom képzelni, hogy ezzel a módszerrel egy Holokauszt témájú kötet köré is olyan „kampányt” lehetne szervezni, hogy az ne maradjon észrevétlen.

Persze itt is rögtön jelentkezik az unásig ismételt „erre nincs pénz” válasz. Csakhogy nagyon sokba kerül az egész nemzetnek, hogy épp ezekre nincs pénz. Másrészt hiányolom a civil társadalom kiállását a hasonlóan fontos társadalmi ügyek mellett. Csak néhány, szinte már megszállott „kultúrmisszionáriust” ismerek, akik belefeszülnek a mindennapi anyagi szorításba, mégis korrektül igyekeznek szolgálni a kultúra, vagy ezen belül a gyerekkönyv-kultúra ügyét.”

 

Finy Petra, író

„A gyerekek lakmuszpapír érzékenységgel reagálnak erre a témára. Főiskolai gyakorlótanításom alkalmával az egyik órán Pilinszky Jánosról kellett beszélnem. Az órát azzal kezdtem, hogy felírtam a táblára egy hatalmas K és Z betűt. Az értetlen kamaszarcok fokozatosan változtak át megrendült felnőtt arcokká, míg a végén félhomályban, gyertyával a kezükben, a Carmina Burana O Fortuna részletével kísérve adtuk elő a KZ-oratóriumot. Megható pillanat volt.

A Holokauszttól a gyerekeket és magunkat is féltjük. Az emberek nagy része kellemes amnéziában ringatja magát, így talán könnyebb túlélni a hétköznapokat. És ahogy kopnak az emlékek, úgy torzulnak is. Ha nem emlékeztetjük magunkat és gyermekeinket arra, ami megtörtént, akkor előbb-utóbb az életben is elhangzanak majd olyan mondatok a náci rémuralommal kapcsolatban, mint amilyenek Timur Vermes nemrégiben megjelent Hitler- szatírájában: „Nem is volt azért minden olyan rossz.”

A művészek sokszor hajlamosak azt hinni, hogy szavuk csupán pusztába kiáltott szó, és ezért eleve értelmetlen bármilyen borzalmat tematizálni, és fellépni ellene. Ismét hoznék ez ellen egy konkrét példát. Augusztusban a bécsi Albertinában megnéztem Gottfried Helnwein életmű-kiállítását. A botrányosan provokatív, hiperrealista festő két központi témája a gyermekek bántalmazása és a nácizmus rémülete. A Lebensunwertes Leben című festménye egy halott gyermeket ábrázol, aki úgy hajtja egy étellel teli tányérba a fejét, mintha aludna. A kép az egyik náci orvos, Dr. Heinrich Gross arcátlan nyilatkozatára reagált, amelyben nemcsak bevallotta, hogy mit követett el, de még kegyesnek is titulálta magát, hiszen a gyermekeket békésen, az ételüket megmérgezve ölte meg, akik szinte álomba szenderedtek. A kép felrázta a társadalmat, Gross ellen nyomozás indult, tudományos érdemkeresztjét elvették, és az addig őt védelmező Osztrák Szocialista Párt is kizárta. Elfogatni ugyan sajnos nem sikerült, de a képnek mégis erős társadalmi hatása volt.”