Gyárfás Endre: Drór-havérok Újszegeden

Szervezetünk, a Drór habonim – a szabadság építői – három villát foglalt el a Korondi utcában. A középsőben laktunk mi harmincan, nyolc-kilenc éves fiúk. A másik kettőben volt a vezetők lakása és a konyha. A megérkezésünk utáni reggelen felvontuk a Dávid-csillagos lobogót, tornáztunk, majd meghallgattuk Hofi becenévre hallgató, fekete loboncú táborvezetőnk, madrichunk eligazítását.

A szobánkbeli nyolc fiú „kisfőnöke” a tizenhét éves Jákob volt. Széles vállú, ólábú legény. Nevét a cionisták adták, akárcsak nekem az Ávrámot, Ávrit.

Játékainkat, éneklésünket az égimeszelő Zseráld irányította. Mondták, egy cirkuszi bohóc nevét ragasztották rá. Étkeztetésünkért a karcsú, ringó csípőjű, szőke Nyeska felelt. A lengyel Agnyeska nevet rövidítették így. Magyarul beszélt.

Bodó is foglalkozott velünk. A fekete hajú, erős madrich jobb arcát lila folt csúfította el.

Két lány takarított, mosott ránk. A viháncolós Sutyi egy film bakfis hősnőjének nevét örökölte. A duci Lenke a csendes természetével mintha Sutyi szilajságát akarta volna ellensúlyozni.

1945 május hatodikán a Tisza-híd feljárójának roncsain üldögéltem. Aznap lettem kilenc éves. Az ostromot, a kibombázást a pesti gettóban éltem át, nem jártam a harmadik osztályba.  A számtan, az olvasás, éreztem, nem okozna gondot, csak az írás, az másodikban is akadozva ment, de apám nem csóválta a fejét, mondta, legföljebb nem leszel író.

Születésnapi ajándéknak tekintettem a dalt, amelyet délután tanultunk meg.

Angol zászló Tel-Aviv ormán,
Zsidó vértől duzzad a Jordán.
Amíg a világ ellenünk tüntet,
Testvérharc dúlja kis nemzetünket.

Aztán a refrén: tumbalalaj, tumbalalaj, tumbalalajka. Tanultunk vidámat is, dzsimbala-balabala dzsimbala-bala, s hajladoztunk jobbra-balra, mint a pálmafák.

Mikor az eső a házba kergetett, törökülésben vettük körül Zseráldot, szemünk ádámcsutkájának mozgását követte, fülünk megnyílt egy mókás nótának.

A matrózok, randa népség, rájuk gondolni se jó,
Akkor basznak a legjobban, mikor süllyed a hajó.
A kapitány a kabinban szürcsöli a malagát,
Hetven fokos forró vízben áztatgatja a faszát.

Én csak a malagáról nem tudtam, mit jelent, de hogy ez is disznó szó, nem volt kétséges. Hollarí, hollaró… ez volt a refrén.

Furcsálltam, hogy felnőttek tanítják ilyenekre a gyerekeket. Nem úgy néznek ránk, mint kiskölykökre?

Egy kora nyári este tüzet raktunk a kertben. A füst jól jött a szúnyogok ellen. Valaki karéj kenyereket osztogatott. Megvártuk, hogy Sutyi közelebb hozza a fazék disznózsírt, és Bodó megkenje a szeleteinket.

Fatálkában fehérlett a só, és fehéren kínálkozott mellette az újhagyma. Hangulatunk emelte fejedelmivé a vacsorát, s ha megkérdezték volna, mint széderkor, hogy miben különbözik ez az este a többitől, olyasmit motyogtam volna, hogy ma a zsíroskenyerek mint fehér tenyerek szálldosnak körülöttünk, a hagymák, mint bűvészpálcák hadonásznak, Bodó lilafoltos arca a parázs fényében megszépül, és tetőzik a boldogság, amint Nyeska mély hangján megszólal a dal, nem a pajzán, nem a bánatos, hanem a reménykedő:

Szól a kakas már.
Majd megvirrad már…

Az adj-király-katonát, a labdahajigáló nemzetesdi, a kötélhúzás, a birkózás az erővel és taktikával küzdő férfiúi létre készített fel bennünket.

Sűrűsödtek a közös foglalkozások. Barátot szerezni, kettesben csámborogni nem maradt időnk.

Éreztem, hogy a közösség befogad, magához idomít, átlényegít. Mintha apró agyaggolyó lennék, melyet egy hatalmas kéz más golyókkal együtt egyetlen labdává gyurmázna. Ha elgurítanak, így már le tudjuk dönteni a tekebábokat.

Gyakran beszélgettünk Palesztináról. Nevelőink sem jártak ott, sokat tudtak mégis a kibucokról, az angolok elleni harcról, az arabokról. Érdekelt, milyen vadállatok élnek az őserdőben. Amióta egyik barátom elmesélte a Maugli kalandjait, úgy képzeltem, hogy ott Délen dzsungel borítja az országot. Zseráld kiábrándított. Aligha találnék ott erdőt, a kopár hegyek között a völgyek csupán akkor hoznak termést, ha a földművelők csatornákból öntözik. Néha áthalad a pusztán egy-egy tevekaraván, de hát a púpos jószág szelíd, vadnak legföljebb a sakál és az elkóborolt szamár tekinthető. Hogy akkor mi ottan a „déli”? Például a gyümölcs. Narancsligetekben bóklászhattok, az útszélen citromot találhattok, ne kotyogj közbe, Kis Ávri, nem lócitromot.

Otthoni képes bibliánkban embermagas szőlőfürtöket cipelő, izmos férfiak mosolyogtak, és az aláírás úgy szólt: Megérkezés Kánaánba.

Mondtam Zseráldnak, hogy a szőlőt kifelejtette, és hogy lehet Kánaánban egy terület, ami valóban a bőség földje.

Az lesz, nyugtatott meg vezetőnk, azokon múlik, akik már ott élnek, meg rajtunk, akik odaköltözünk.

Egy nap Zseráld arról beszélt, hogy a gettókból elszánt fiatalemberek érkeztek Erecbe, fegyveres csoportjaik lövik, robbantják az angol támaszpontokat, és hogy nekik meg a nagyhatalmak alkudozásainak köszönhetően egy-két éven belül szabaddá válik a zsidókat megillető ország.

Aznap este Bodó levelezőlapokat osztott ki. Írjunk, mondta, a hozzátartozóinknak.

Én anyámnak címeztem a lapot, és a harmadik osztály hiányáról árulkodó – „jól érzük magunkat” – írással közöltem vele: „anyukám, én annyira szeretnék elmenni Erecbe”.

Két nappal később – épp adj-király-katonát játszottunk – színes, nyilván maga szabta-varrta ruhában anyám nyitott be a kertkapun.

Első örömömbe máris üröm vegyült. Miért jött? Hogy hazavigyen? Hofiék panaszkodtak rám? Mindenből kiveszem a részem, én tanulom meg a leghamarább a dalok szövegét – jó, a hollári hóval nem fogok hencegni – fülem, fogam, körmöm Nyeska egyszer sem találta piszkosnak.

Anyám röpke csók, kurta ölelés után rátért a lényegre.

Hazamegyünk. Nem engedem, hogy Erecbe vigyenek. Elvesztettem az apádat, a bátyámat, anyámon kívül már csak te maradtál nekem…

Mentőötletem támadt.

Gyere te is, anyuka! Nem kell, hogy engem is elveszíts.

És a nagymama?

Őt is visszük.

Már nem jutott eszembe, hogy apám visszatérhet Fertőrákosról vagy Hidegségről a kényszermunkából. Fél éve minden egyes nap egy-egy tüllvékony fátylat borított borotvált arcára, s a többrétegű fátyol végül takaróvá vastagodott.

Anyám elvonult, hogy Hofival tárgyaljon. Maradhatsz, mondta, amikor kijött. A vezetőtök megígérte, hogy szülői engedély nélkül nem mehettek el.

Egy órácskát sétáltam vele a százlépésnyi Korondi utcán fel és alá, mielőtt elutazott.

Naponta jártunk a Tisza-partra klottgatyásan, pántos saruban.

Egy ízben nádszállal lófejet rajzoltam a nedves homokba. Csak fejet, mert a lábak hosszával nem voltam tisztában. A nálam egy évvel idősebb, szőke tüskehajú Júda elismerően hümmögött.

Igazi musztáng pofa, mondta. Ilyen lehetett a Vinettúé.

Te olvastál vinettús könyveket, buggyant ki belőlem az irigység.

Naná! Kérdezd csak bátran, mi az a vigvam meg a tomahavk!

A locspocsolás szüneteiben vadnyugati kalandokkal mulattatott. Mit mesélhetnék neki cserébe? A Mackó úr utazásai túlontúl kisgyerekesek. A Dzsungel könyvének fordulatai azonban izgalmasak. Titokban tartottam, hogy a regényt nem én olvastam. Előcsalogattam a memória egyre sötétedő rengetegéből Mauglit, Kát, Farkas Anyót, Szürke Testvért, Bagirát.

Kiderült, Júda földrajzismerete gyérebb az enyémnél, pedig ő végigjárta a harmadikat. Azt hitte, hogy Maugli és anyja valójában indián. Jákobhoz fordultunk, aki épp befejezte a cigánykerekezést. Nekem adott igazat, igen, Júda, Kis Ávri tudja jól, az indiánok Amerikában élnek, az indiaiak pedig Ázsiában.

Ázsiában található Erec Izráel is, valamikori és jövőbeli hazánk! Maugliék tehát rokonabbak, mint Vinettúék.

Felnőtt fejemet töröm, vajon miért nem szereztek be Hofiék húsz-harminc könyvet, nekünk valókat, May Károlyt, Vernét. Érdeklődésünk szóródó sugarait valami nagy gyűjtőlencsével Erecre, a Herzl Tivadar megálmodta Ősújországra igyekeztek összpontosítani? Egy bizonyos ideológia feltétel nélküli befogadására kívántak felkészíteni? Vagy nem fért bele a zsúfolt napirendbe, hogy ki-ki bíbelődhessék a maga nyolc-tíz esztendős személyiségével.

A kölcsönös mesélésnek hála, Júda lett a legjobb barátom. Rosszakaróm nem akadt, és az irigység sem fészkelt belém, holott az elemiben fájón érintett, hogy másoknak „rolós” tolltartója van.

Zseráldtól találós kérdéseket is tanultunk.

Egyik fejtörőjével alig tudtunk megbirkózni. Pé-vel kezdődik, iná-ra végződik, férfiak harcolnak érte, és időnként véres.

Néhányan kimondták, ami elsőre eszükbe jutott, de kuncogásukból érződött, hogy tudják: nem ez a telitalálat.

Hát Palesztina, nevetett szemérmesen hunyorgó szemünkbe az ádámcsutkájáról híres fiatalember.

A strandolás, az ebéd, a júliusi kánikula egy napon mindnyájunkat elbágyasztott. Fölmentünk a szobánkba.

Kinéztem az ablakon. Az udvaron szokatlan nyüzsgés támadt. Valaki azt kiáltotta, Nyeska, gyorsan, és láttam, ahogy gondviselőnk előkeveredik a virágok közül, szoknyája lebben, s a pincelejárathoz szalad.

Ugyanekkor nyílott a szobánk ajtaja, és Lenke esett be rajta. Jákob ránk parancsolt.

Bújtassátok az ágy alá!

Hallottuk, hogy Sutyit a szomszéd szobába tuszkolják.

A gömbölyded lány az én ágyam alá hengeredett. Az udvarról orosz beszéd foszlányai jutottak el fülünkig. Mindegyikünk leült a saját ágyára. Szerettem volna a lábam lógázni, de nem mertem.

Csizmatalp recsegtette meg a falépcsőt. Ajtónk résre tárult. Középtermetű, kövér orosz katona kukkantott a szobába.

Gyévuska? – kérdezte, de körül sem nézett. Bátortalan mosolya és halk, mély hangja szégyenkezésről árulkodott.

Kisebb fiúkórus nyekkentette rá:

Nyet.

A katona biccentett. Az ajtó csukódott, a léptek távolodtak.

Életemben először éreztem, hogy felelős vagyok, mégpedig nem csupán magamért. Mert mi van, ha félreérthető hangot hallatok? Ha kezem, fejem, lábam úgy mozdítom meg, hogy azzal gyanút keltek?

Megrémültem. Ennyire kell hát vigyáznom hangjaimra, mozgásomra, talán még pillantásomra is? Mintha fel nem robbant akna, sárból, gazból kibukkanó bomba gyújtófeje közelébe kerülnék.

Hálás lettem volna, ha ez után az eset után valamelyik vezetőnk elbeszélget a nők kiszolgáltatottságáról, a teherbeesés lehetőségéről. Nyeskát eleve kizártam a felvilágosítók köréből. Egymás között csak durvaságig jutottunk.

Colos vigyorogva mondta, hogy ha neki megadatik egy nő, kúrás közben belehugyozik a pinájába. Elhittem, hogy ez lehetséges, de undorítónak találtam. Férfinak és nőnek, gondoltam, kölcsönösen kell egymást akarniuk. Nem tudtam, hol az engedékenység és a tiltakozás határa.

Amikor a felnőtteknek engedelmeskedtem, soha nem azért tettem, mert féltem a büntetéstől. Apám nem ütött meg, anyám kezétől el-elcsattant egy pofon, nagyanyámnak a tekintete is elég volt, hogy elpiruljak.

Féltem, hogyne féltem volna, számtalanszor féltem, de csak attól, aminek fenyegetését nem én provokáltam. Féltem, amikor az ostrom alatt meghallottam a közeledő bombázógép zúgását, félelmemben odáztam el a kakilást, és szaladtam ki a vécéből, mely tíz másodperccel később már romhalmaz volt.

Féltem a Szent István parkban, amikor a nyilas már-már elrángatta mellőlem anyámat, hogy őt is, mint apámat, elhurcolják valahova, mint utólag kiderült, a hidegségbe, a fertőbe.

Féltem, amikor Mátyásföldön az imaterem előtt a rohamsisakos fickó rám fogta a puskát, és azt kiáltotta, na, zsidók, most belétek baszok egy golyót.

Bátorságomat a jövőre „tartalékoltam”, amikor Erecben Erecért kell majd harcolnom.

Mint a térképek buzgó böngészője, megterveztem az utazást. Szegeden hajóra szállunk, visz minket a Tiszán, aztán a Dunán, át a Vaskapun – Kis országépítőm egyik képecskéjén láthattam a szorost –, az Aldunán lefelé a Deltába, onnét a Fekete-tengerre, de azon már tengerjáró úszik velünk, átvágunk a Boszporuszon, a Márvány-tengeren, és a Földköziről egy napon megpillantjuk az Ígéret Földjét.

Mint amikor a folyót két ágra osztja a felbukkanó szirt, a mi egyirányú neveltetésünket is megzavarta egy köznapinak látszó esemény.

Bodó levelet adott át Józsua-Józsinak. Nekünk bélyeg nélkül stemplizett levelezőlapok jutottak. Józsié kék boríték volt, bélyegén parókás öregember képe.

Amerikából, mondta a nyurga, elálló fülű fiú gőgösen, mintha ő adta volna fel magának.

Olvasd már el, sürgettük.

Meg sem érted, nevetett Júda, angolul van.

Magyarul van, jelentette ki Józsua. A nagybácsim Amerikában él. Nevjersejben.

Cipőpaszta gyára van.

A dagadt Kis Slómó elvigyorodott.

Minden nap más színű pasztával mázolhatnád be a képed, persze, csak ha ott laknál.

Ott fogok lakni.

Mintha kötekedésre számítana, elszántan folytatta.

Azt írja a Dezső bácsi, menjek ki hozzá. Küld hajójegyet. Jenki leszek.

Előbb leszel te senki, mint jenki.

Ez már Colos tűszúrása volt, de lévén ő az erősebb, Józsua-Józsi nem gerjedt haragra.

Ábrándozni kezdtem, mivel foglalkoznék Amerikában. Olyan filmeket rajzolnék, hiszen jó rajzoló vagyok, mint a Pinokkió. Júda merészebb álmodozásba fogott.

Elmennék az indiánok közé, mondta, Vinettú már biztos nem él. Sosonok, apacsok, sziuk maradtak elegen, meg fogják szeretni az új sápadtarcút.

Téged? – vihogott a dagadt Kis Slómó. Kend be a pofád a Józsi fehér cipőpasztájával, mert már nagyon is lebarnultál a napon!

Pofája csak a lónak van, meg neked, jött visszakézből a válasz, ám ekkor felbukkant Bodó, s tudtuk, az összeakaszkodókat kihagyja a játékból.

Amerika!

A lehetőség gondolatától nem tudtunk olyan könnyen megszabadulni, mint tetveinktől az egészségházban.

Néhány fiú megemlítette, hogy az ostrom után kockás flanelinget vagy keki lemberdzseket kapott a Jointtól, ami természetesen amerikai.

Egyre lankadóbb figyelemmel hallgattuk az Erecről szóló történeteket. Egy alkalommal Zseráld a zsidóság nagy költőjével, Bialikkal akart megismertetni bennünket. Vastag könyvben lapozgatott, hogy magyarra fordított versét felolvashassa.

Egyikünk, nem tudom, kicsoda, elkiáltotta magát.

Zingöljünk!

Egy másik fiú, igaz, bátortalanul, rákezdte a nótát: Juppajdéja juppajda… Már-már mi is bekapcsolódtunk, de a csattanás, amellyel Zseráld becsapta a könyvet, az előénekest is elnémította.

Majd ha én mondom, harsant vezetőnk hangja.

A következő fél órában hallgatagon ültünk a padlón. Madrichunk megtalálta a verset, felolvasta, de abból, ahogy izegtünk-mozogtunk, rájöhetett, hogy már nem érdekel, mit mond. Felfoghatta azt is, hogy most hal hamvába egy lázadás gyatra próbálkozása.

Az effajta összejöveteleket mindig énekkel fejeztük be. Ezen az estén a zingölés elmaradt.

 

Részlet a szerző Mátyásföld, alkonyuló éden című önéletrajzi regényéből, mely a Múlt és Jövő Kiadónál jelent meg.