Gyárfás Endre: A téglagyártól a Dunapartig

Írta: Szombat - Rovat: Kultúra-Művészetek

Részlet a Múlt és Jövő Kiadónál megjelent Mátyásföld, alkonyuló éden című regényből, melyet június 4-én, 18.00-kor mutatnak be a Bálint Házban.   

Többen mondták, ez a téglagyár, de magam is rájöttem volna. Láttam az égetőkemencéket és a gyárkéményt. A  fészerek között téglarakások sorakoztak.

A legtágasabb fészer rekeszekre oszlott. Mintha plafon nélküli szobák állnának egymás mellett. Egy rekeszt mi is elfoglaltunk. Leültem, és úgy éreztem, többé nem tudok fölkelni. Negyed óra múlva mégis feltápászkodtam, mert kaptam egy csajkát, és odamehettem a kondérhoz, amelyből egy katona sűrű bablevest mért. Adott hozzá egy szelet kenyeret is.

A téglaszárító csarnokot megtöltő tömeg halkan, fáradtan beszélgethetett, de én csupán a zsongást hallottam, és anyám mellett az apám leterített kabátján percek alatt elszenderedtem.

Gyárfás EndreArra riadtam, hogy éles férfihang hasít bele a  salakszagú levegőbe. Mintha nem akarna véget érni, csak emelkedni, majd süllyedni. A szirénára emlékeztetett, nem ének volt, nem is gajdoló imádkozás. Mintha egy ide-oda, fel-és alá repdező nagy madár keresné a kiutat a tető alól.

Megőrült a szerencsétlen, mondta valaki, talán apám.

Újra álomba zuhantam. Kellett egy kis idő, amíg rá nem jöttem, hogy ahol ébredtem, az nem a Síp utcai lakás, nem is a mátyásföldi ház. Napfény nyilallt át a csarnok falának résein. Körülöttem felnőttek nyújtózkodtak, ásítoztak, dörgölték szemüket, és én megnyugodtam, hogy anyám és apám itt van mellettem, megfoghatom a kezüket, érezhetem fejemen a simogatásukat. Társbérlőnk húga, Regina is fent volt már, szokása szerint nyűgösködött, mint valami kisgyerek.

Fogmosás, mosdás elmaradt. Nem találtunk csapot, kutat.

A kondér ugyanott állt, ahol tegnap este. Most azonban a katona nem levest mért a csajkáinkba, hanem teát.

Ez már a második éjszaka volt, amit ugyanabban a ruhában töltöttem, nem is szólva a nappali menetelésről. Viszketett a bőröm, és éreztem, nadrágomba egy kis pisi is beszüremkedett.

Apámmal kiléptünk a csarnokból, és arrafelé indultunk, ahol a telep sarkában fabódék sorakoztak. Az egyikbe némi várakozás után sikerült bejutnunk. Felkapaszkodtam a deszkaülőkére, amelybe lyukat vágtak, igaz, túl nagyot ahhoz, hogy kakilás közben ne kelljen apám kezét fognom.

Mire visszatértünk, már anyám és Regina is túlesett a bódé – azaz budilátogatáson.

A felnőttek több ízben is említették Bécs nevét. Megyünk hát külföldre? Buzgó térképböngészőként sejtettem, hogy nem lehet túlontúl közel. Mikor érünk oda gyalogszerrel? Biztos, hogy még délelőtt vonatra szállunk.

Nálam kisebb gyerekeket nem láttam, az idősebbek meg a szüleikhez húzódtak. Játszhattunk volna, hiszen a téglából rakott tornyok között bújócskázni is lehet, és a fal mellett, ha sarkunkkal vonalat szántunk a homokba, snúrozhatunk is, persze nem pénzzel, hanem kaviccsal.

Regina mindenáron mesélni akart, holmi tündérekről meg boszorkányokról. Nem fogja fel, hogy én iskolás vagyok, s ha nem lenne a gettó, már a harmadik osztály padját koptatnám? Ötpercnyi mesehallgatás után befogtam a fülem. Megsértődött.

Ácsorogtam az udvaron a késő őszi napsütésben, köveket rugdostam, és fel-felpillantottam a hegyekre. Az erdő már megbarnult, csupán a fenyves foltja sötétlett itt-ott haragoszölden.

Egy dalocska jutott eszembe, nem tudtam, hol hallottam, biztosan az iskolában, de nem a tanító nénitől, én a téglagyárban lakom, téglaporos a kalapom.

Tessék, most én is a téglagyárban lakom, igaz, semmim sem téglaporos, kalapot életemben még nem viseltem.

Éppen arra gondoltam, hogy ha majd felnövök, mint minden zsidó férfinak, nekem is lesz kalapom, amikor megláttam, hogy kitárul a telep kétszárnyú kapuja, és néhány fekete kalapos, nagykabátos ember tart felénk. Láttukra az udvaron csellengő felnőttek beszaladtak a csarnokba.

Fussak be én is? Mire eldöntöttem volna, apám már előttem állt, kézen fogott, és a rekeszünkhöz vonszolt. Anyám és Regina felkapta a motyónkat. Amikor a nagykabátos urak kivonultak a csarnokból, mi és még vagy huszan-harmincan a nyomukba szegődtünk.

Ezek a svédek, mondta apám, elvisznek minket valamelyik védett házukba. (Jóval később hallottam, hogy az egyik kabátos-kalapos Raul Wallenberg lehetett.)

A svédek autóba ültek, és elrobogtak. Csoportunkat négy-öt fegyveres nyilas hajtani kezdte az országúton, ezúttal nyilvánvalóan nem Bécs, hanem Buda felé.

Egy hatalmas oroszlán bronzszobránál ráfordultunk a Margit-hídra. Mi lesz, ha a közepéig érünk? A Sziget felőli oldalon a roncsok mellett már állt egy fából ácsolt, hajókra támaszkodó keskeny híd, azon mentünk,vagy inkább imbolyogtunk.

A Pozsonyi út elején volt a ház, amelyről azt mondták, hogy svéd. Elhelyezkedtünk az egyik lakásban, ahol már több családot találtunk. Mindenki magyarul beszélt. A konyha szögletében szótlanul kuporgott egy öregember. Ő lehet a svéd. Vacsoránál azonban megszólalt, és mindnyájunk jólismert nyelvén kijelentette, hogy neki ugyanannyi krumplileves jár, mint a fiataloknak.

Reggel megint jöttek a nyilasok. Kizavartak a házból, mondván, mi svájciak vagyunk, és átkísértek a Tátra utcába egy svájci védett házba. Feladtam a reményt, hogy igazi svájcival találkozhatom, úgy rémlik, a svédek és a svájciak mi, magyarok vagyunk, aszerint, hogy kinek milyen a papírja.

Az új, kétszobás lakás tizenöt lakója között gyerek csak én voltam egyedül.

Mátyásföld, alkonyuló éden

Egyik reggel a nyilasok letereltek az utcára. Borús idő volt, szürke égbolt, talán szemerkélt. Más házakból is özönlöttek kifelé a sárgacsillagos emberek. A Szent István park kopár fái alatt gyülekeztünk. A Duna felől szél csapott az arcunkba.

Mi négyen voltunk egy sorban: balszélen apám, jobbján anyám, aztán én és Regina.

Néhány lépést tettünk a folyó felé. Két nyilas toppant elénk. A puskát nem vették le a vállukról. Egyiküknek mindkét kezére szükség volt, hogy apámat anyám mellől elrántsa. Olyan hirtelen történt, hogy apám szólni sem tudott, meglehet, úgy gondolta, mi is megyünk utána. Férfiak és nők egyre növekvő csoportjához taszigálták. A másik, a tömzsi, birkózó küllemű nyilas ekkor anyámat kezdte ráncigálni. Munkaképes, kiáltotta társának.

Én vadul, elszántan kapaszkodtam anyám jobb karjába, az én jobb karomat viszont Regina szorongatta mindkét kezével.

Kié a kölyök, kérdezte üvöltve a tömzsi.

Enyém, kiáltotta anyám.

Itt ez a kis picsa, valami rokon, fogta hangját halkabbra a karszalagos. Ugye, rokon?

Rokon, rokon, makogta Regina, mint valami majom.

Majd ő ellesz a sráccal, döntött a nyilas.

Anyám azonban másként döntött.

Nem rokon, csak egy házban lakunk, mondta, és olyan erővel rántott magához, hogy felső karomról lecsúsztak a vénkisasszony ujjai.

Az a nyilas, aki apámat elszakította tőlünk, most felénk fordult, és végigmustrált minket.

Jobbra mennek, röffentette, és bajtársa nem ellenkezett.

Meresztgettem a szemem, láthatom-e még apámat, de valahogy beleolvadt a távolodó szürke-fekete tömegbe.

Öreg férfiak és öreg vagy csak Reginához hasonló kriplinek rémlő nők között vonultam el az első és szent királyunk nevét viselő parkból. Másodikos koromban egyszer berajzoltam a füzetembe Szent Istvánt, amint ágyban fekszik, és kezét fenyegetőn emeli a párnájához konyhakéssel lopakodó orgyilkos felé, aki, úgy képzeltem, a király orrára készül lesújtani.

 

támogatás
[popup][/popup]