Grünwald Mariann emléke

Kisiskolásként tudtam már, illetve eleinte csak sejtettem, hogy merőben más család vagyunk, mint a többség körülöttünk. Minden rezdülés elütött a szomszédos családok létformájától. Életét unokáinak szentelő nagyanyám hadarós beszédébe különös, érthetetlen, a németre emlékeztető szavak keveredtek és ismeretlen ünnepek beköszöntét vártuk folyamatosan. Ám a legkülönösebb az volt, hogy a szokványos egymás közti értekezés időnként rejtélyes suttogásba csúszott át, mintha a falakon belül valaki láthatatlanul követte volna a családi társalgást.

A rejtélyek korszaka, s vele együtt a gyerekkorom is gyorsan elillant, méghozzá évekkel a hivatalos felnőtté válást jelentő, hagyományos barmicvo előtt.

Ez a különös, idő előtti fordulópont 1956. november 4-e lett. Ha ismerősnek tűnik a dátum, nem véletlen: egybeesett, avagy inkább következményévé vált a rendcsinálásra érkező szovjet csapatok Pestre való visszatérésének, ami akkortájt ütős, igazi világeseménynek számított. Lakhelyünk sokat elárul a későbbi történés természetéről. Nem más, mint az Október 6-a utca, a budapesti belváros ütőere, amely összekötötte a wuppertali gyárosból szocialista alapfilozófussá lett Engelsről elnevezett teret a városi legendának számító Szabadság-térrel, rajta a szovjet felszabadítási emlékművel, s az amerikai nagykövetség oldalról rámerevedő, agyonőrzött erődítményével.

Ha létezik letargiát sugárzó épületállomány, a mi utcánk golyósebezte, piszkosszürke, jobb sorsra érdemes háztömegével a lehangoltságot árasztotta magából. Alig-alig ocsúdott fel még a városnegyed a világháború pusztításából. Október 23-án az Engels-tér kívül-belül málladozó kultúrházában, a kiszellőztethetetlensége és fülledtsége miatt a népnyelv által csak “kis büdösnek” nevezett moziteremben ültem anyámmal. Történetesen a korszak ritka, eredeti szovjet filmjeinek egyikét, a Rumjancev-ügyet vetítették, s minthogy az épület kevésszámú erényei közé tartozott a kiváló hangszigetelés, jószerivel semmi nem hatolt be az utca zajából. Pedig a világ addigra már tótágast állt odakinn.

Mikor hat óra tájékán kiléptünk a „kis büdösből”, már hatalmas tömeg hömpölygött az utcán, jobbára fiatalok, énekelve, jelszavakat skandálva vonultak a Szabadság-tér felé. Anyám színházba, moziba, kultúrába szerelmesedett lényként ódzkodott a politikától, s így amikor a lélegzetelállító emberáradattal szembesültünk, megremegett, s kezemet zsibbadásig szorítva, ennyit mondott csupán:

– Csillagom, ebből még nagy baj lesz!

Fényesen igazolta őt a történelem. Miközben Európa boldogabbik, nyugati felén lassan túljutva a háborús sebeken már igazi életörömnek hódoltak ismét, nálunk Hádész és Artemisz kart karba öltve sétált, utcánk is véres ütközőzóna lett. Apám pedig fennhangon szólította az örökkévalót, hogy minő vétkekért kell újólag bűnhődnünk, alig tíz évvel a világháború pokla után.

Így köszöntött ránk 1956. november 4-e, a történelemkönyvek lapjaira került drámai magyar fordulat napja, az agyamból máig kitörölhetetlen esemény.

Lakásunk, az Október 6-a utca 16, egy porladó vakolatban úszó, sebhelyes és túlzsúfolt, hatemeletes bérház földszintről jövet első otthona volt. Fő lépcsőház, Csak Uraknak, Félemelet 1.

Kint, az utcán fegyverropogás zaja, üvöltés, járművek fékcsikorgása hallatszott, érzékelhetően valóságos háború dúlt, amikor váratlanul csengettek ajtónknál.

Családomon úrrá lett az ősi, reflexszerű félelem, s a döbbenet. Ki az az őrült, aki ilyenkor keres minket, s mit akarhat?

Sokan éltünk együtt a kor kényszerének, a szükségállapotnak engedve. Szüleim, én és a húgom, anyám gettót megélt felmenőivel, így nagyanyámmal, Ilkával, mi több,dédanyámmal, aki 90. életéve felé közeledve is naponta megivott egy gyűszűnyi rituális Rosztopcsin-rumot preventív jelleggel. No és persze nagynéném, a kőszáli bolsevik, férjével együtt, aki viszont apámmal kínlódta végig a munkaszolgálatot, s az első szóra be is fogadta őt a talpalatnyi Dob-utcai lakásba, midőn kiderült, hogy mindenki, aki addig életének értelmet és keretet adott, örökre eltűnt a krematóriumok kéményén át.

Nagymama sajátos, színes egyéniségének legeredetibb vonása talán az volt, hogy különös agyi mechanizmus folytán hiányzott belőle az elemi félelemérzet. Szilaj , olykor naivan vakmerő alkatát a gettó sem roppantotta meg.

Ő nyitott hát ajtót.

Két csapzott, rémült, diáknak tetsző fiú állt a küszöbön, bebocsátást kérve.

– Ha visszamegyünk az utcára, megölnek minket – suttogta egyikük.

Nagynéném a meggyőződéses, talán már túlfűtött kommunista az előszoba sarkából süvölteni kezdett:

– Ócska ellenforradalmárok, takarodjanak. Minket is megölnek majd!

Világszelíd apámat azonban a család döbbenetére váratlanul elhagyta a köteles, rokoni hidegvér, odaugrott Ibushoz (eredetileg Jozefának anyakönyvezték, de utálta a nevét), a falhoz szorította, s még a nyakát is átfogta, hogy abbahagyja végre a vészjósló sikítást.

– Jól figyelj – dadogta apám szinte eszelős tekintettel – most elmesélem, hogy halt meg a lányom 1944-ben, s tüstént megérted, hogy a két fiút be kell fogadnunk.

Ibus csak hörgött, szinte fuldokolt, keservesen préselte ki magából a szavakat.

– Karcsi – elmebeteg vagy – nyögte ki, munkaszolgálatosként, tízezer kilométerre ide, hogyan tudhatod, miként halt meg a lányod.

Apám maga elé meredve csak ennyit mondott:

– Tudom, legalábbis tudni vélem…

Grünwaldok, Körpnerek és a velük rokon Müllerek népes gyűrűjében lakott a házban, az újpesti Károlyi utca 24-ben két, rejtélyes oknál fogva egymással viharosan perlekedő nem zsidó család. Egyikőjük, a házmester, frissen betelepült alföldi kőműves család sarja, a másik segédmunkás lehetett a legendás Wolfner- bőrgyárban. Utóbbi számolt be a munkaszolgálatból visszatérő apámnak a deportálás napjáról, miután tulajdon lakásából, mint illetéktelen túlélőt, otromba fenyegetőzés közepette kizárták.

Féltestvérem, Mariann akkortájt tüdővésszel, a morbus hungaricussal kínlódott, s már jóval azelőtt ágynak esett, hogy az útra kész tehervagonokat megtöltötték volna Újpest halálra szánt polgáraival.

Semmi, sem borogatás, sem lázcsillapító nem igazán segített, tűzpiros arcocskája jelezte csupán, hogy szervezete küzd a gyilkos kórral, a szegényebb néposztály pusztító betegségével. Az első és egyben az utolsó orvosi intelem szerint a gyermeknek nemhogy felkelni, mozdulnia nem volt szabad a gyógyulás reményében. Így amikor eljött a halál angyala Újpestre, s a deportálás gőzerővel beindult, Róza, apám első felesége szinte beleőrült a gondolatba, hogy 40 fokos lázban égő lányát orvos és minden támasz nélkül egy ismeretlen útra kell vinnie.

Határozott! Összeszedte minden értéktárgyát, egy karikagyűrűt, vékonyka nyakláncot és a legfőbb kincsnek számító Rosenthal étkészletet, több és más nem akadt, lévén fiatal házasok apámmal, és egy zsákba csomagolva lement a házmester földszinti lakásához és bekopogott.

Rózának mérlegelnie kellett a sorsdöntő pillanatban, kihez is forduljon a két nem-zsidó család közül, s más választása logikusan nem is adódhatott: akkortájt a házmesterek szinte közjogi méltóságnak számítottak, helyenként és időnként élet és halál uraivá váltak.

Róza, aki a kötelező köszönésen kívül addig még soha szót nem váltott vele, most egyenesen a lánya életét akarta rábízni. Némi morgás közepette a házmester előbújt, és az örökké borostás adminisztratív hatalmasság meghökkenve látta Rózát maga előtt. Ő alázatosan meghajolt, két karját előrenyújtva odatolta elé a gondosan átkötött zsákocskát, s így szólt:

-Itt van minden mozgatható vagyonunk, az Öné, soha vissza nem kérjük, csak… Elcsuklott az hangja, félt, hogy a sírástól nem tudja befejezni a mondatot – Csak adjon menedéket a lányomnak, hadd hagyjam itt maguknál, amíg visszatérünk.

Fura módon a házmester nem válaszolt rögtön, lehajtotta fejét, elővillant tar koponyája, s Rózán átfutott a remény, hátha van Isten.

Aztán megtörte a csendet:

– Törvény az törvény, nem vállalok én semmiféle kockázatot egy zsidóért. S kemény, mozdulattal eltolta magától a remények zsákját, majd rideg mozdulattal becsapta az ajtót maga mögött.

Grünwald Mariann, újpesti lakost, született 1939. január 7-én, így az a kivételes szerencse érhette közel félmillió sorstársával szemben, hogy nem kellett elszenvednie a legszörnyűbb és legundorítóbb halálnemet, amely embert sújthatott, mióta az evolúció folytán e fajta benépesítette a Földet.

Grünwald Mariann öt és féléves újpesti lakos az Auschwitz felé zötykölődő marhavagonban veszthette életét anyja karjai közt, nagyszülei szeme láttára, s távozhatott a világból egyből az angyalok közé…

Ibus közben könnyeivel küszködve bemenekült szobájába, apám pedig két kezébe temette arcát, s hajlongani kezdett,mintha imádkozna, s halkan ezt motyogta: beteg ösztönök, perverz elmék, gyilkos indulatok – ezek ölték meg a lányomat.

A két fiú még mindig ott állt tétován, tanácstalanul a küszöb és a gangra nyíló ablak között, miközben látható megrendültséggel érte őket is a történet.

– Kerüljenek beljebb – intett nekik csendesen apám, s csak ekkor kezdett oldódni bennük a feszültség, a halálfélelem.

– Ahol nyolc ember éldegél, úgy ahogy, két újabb meg sem kottyan.

Három nap csendben elszaladt, s odakintről már az élet újraéledésének jelei, kiabálás, békés, polgári hangok szűrődtek be. Nagymama képtelen volt elfojtani a benne szunnyadó hírközlési és hírszerzési vágyat, amely nála olyan kifogástalan hatékonysággal működött, mint napjaink digitális információ technológiája.

Kimerészkedett hát az utcára és bő félóra múlva ujjongva jött vissza egy vekni friss kenyérrel, mivel, hogy a pék kinyitott egy órára a Zrínyi utca sarkán.

– Dulakodtak, lökdösődtek, de én nem hagytam magam – közölte törhetetlen önbizalmával. Ezt aztán a két fiú is jeladásnak tekintette, s szedelőzködni kezdett. Sűrű hálálkodás közepette elbúcsúztak, megindultak lefelé a lépcsőn, s eltűntek életünkből örökre.

Ahogy pestiesen mondják, az első kanyarban disszidáltak a rendszert megelégelő, 160 ezres menekülő tömeggel. Egyikük Svájcba, másikuk Kanadába ment. Utóbbi nevére máig emlékszem, különös szláv hangzása miatt: Csimcsiknek hívták, gépészmérnöknek tanult.

Másfél vagy tán két év múlva postai értesítést kaptunk, hogy IKKA csomag érkezett Kanadából. Felbolydult méhkassá változott a ház: Akkortájt egy nyugatról jövő csomag ritkasági fokmérője olyan volt, mint manapság a holdkőzeteké.

Nagymama hozta el, mondanom sem kell, de ezúttal, mint egy rejtett gejzírből a tapintat tört fel belőle:

– Károly, maga a címzett, bontsa ki kérem.

Apám, aki nem csak címében és foglalkozásában, de lelkében is úri szabó volt, derűs mosollyal mérte végig anyósát, s intett, hogy nyissa ki nyugodtan, nem kel fel emiatt a Singer mellől. A csomag legtetején rövidke levél állt, melyben Csimcsik ismét hálásan megköszönte, hogy befogadták, s megmentették a biztos haláltól. Azzal zárta sorait, hogy apám szent ember, akire az ő istene áldását kéri.

*

(Elhangzott az újpesti Nagyzsinagógában 2023. május 14-én Bálint András színművész előadásában)