Goldstein Imre versei
anyám árnya
ahogy így elnézlek
élve
fényképedről
méla
gólyacsapásokkal
emelkedve
közeledsz
távolodsz
te szépnevű
vidéki lány
anyám árnya
védangyalom
vagy megszegett
fogadalom
…
hajnalban a tenger
nem jött föl a partra
mohó hullámait
vissza-visszatartva
ágaskodott nézett
de már nem voltál ott
megrezzent és láttam
mennyire csalódott
hogy karcsú bokáid
már nem lepheti el
sóscsókos villódzó
lágy hablepleivel
visszahúllt a sziklás
hínárhálós mélybe
cikázó kopoltyúk
rácsos szűrőjébe
azóta visszaállt
a tengerparti rend
minden változatlan
kék ég fent tenger lent
a homok és a víz
ölelő peremén
ismét ágaskodunk
a bús tenger meg én
titkolná ha tudná
hogy nem hall és nem lát
mig együtt siratjuk
sudár lábad nyomát
az én titkom hogy te
egyszer visszajössz még
hogy egybemerüljünk
mint a föld és az ég
fényképeket nézve
ez
megnevettet
mert megríkatni
már nem tud
mit sajnáljak
ezen a mesebeli
zsúpfedelű házon
ki nem múlik el
minek ez a sok
fotó
ezt
soh’se láttam
se élve se holtan
nagyapám falujában
volt kovács
vagy kisdobos
vagy a falu
bolondja
ki tudja
ez
meg valami
szomszéd aki
úgymond béna
térdén lovagoltatott
amikor még
tökmagnál is
kisebb voltam
mit csináljak
vele mégha
olyan híres
volt is akkor
köszvényéről
ez itt
a nagy kárhozott
családi kép amit
sohasem nézek
de mindig látok
s mikor vén kezek
mutogatják
valami ürességtől
vagy zajtól szédülök
ahogy szakadatlan
cigányzenés
péntek esti
dalokkal
tölti el- ki- és be
a légszomjas teret
amit egy lepattogzott
régimódi keret
tart fogva örökre
és ami nem más mint
a múltam
vagy annak
szürke tükre
látom magam
a csak képről ismert
bróm-barna retusált
mosolygó orcákon
bátor tekintetek
holnapjukról
mit sem tudnak
a lócán ülők
mögött állók
elfedik a házat
a fél kerítést
meg a kutat de
a lényeg mindig
az hogy ne feledjem
el melyik kislány lett
később apám felesége
és melyik az a kisfiú
aki isten segélyével
avagy annak ellenére
megmenekült a pokolból
a vén kezek
egyre-egyre
görcsösebbek
akár az enyémek
is lehetnének
nem lenne már
épp’ ideje
szétzúzni ezt
a keretet
