Gergely Ágnes: Oklahoma ezüstje

Portrék – utal szerényen az új kötetbeli írások műfajára Gergely Ágnes. Az olvasó ezúttal nem egyetlen, saját történetet kap, hanem mindjárt huszonnégyet. Portrékat, pályatársakét, elérhető klasszikusokét és barátokét. Füst Milánról és Kassákról, Vas Istvánról és Pilinszkyről, Hajnal Annáról, Zelk Zoltánról és Nemes Nagy Ágnesről, Weöres Sándorról és Székely Magdáról, Rába Györgyről és másokról. És mégis: a huszonnégy történetből valamiképpen csak kikerekedik, huszonötödikként, az önarckép folytatása is.

Részlet a kötetből:

Szabó Magda

Születésnapi testvérnek hívott, és én is így hívtam őt. Ugyanazon a napon születtünk, október 5-én, ő tizenhat évvel korábban; mégis folyton azt éreztem, hogy fiatalabb, mint én. Elevenebb volt a járása, az agya gyorsabban kapcsolt, szívesen hordott estélyi ruhát és hóbortos kiegészítőket. A Nyugat Múzeum avatásán két varkocsba fogta össze a haját, rózsaszínű csatokkal. Mi ketten boszorkányok vagyunk, mondta, egyedül a mi születésnapunkon jöttek fel az ókori szellemek a föld alól. Megkérdeztem tőle, igaz-e, hogy ha egy kritikus rosszat ír a könyvéről, elátkozza. Igaz, bólintott, a fél Farkasréti temető az én művem.

Ritkán találkoztunk; telefonon beszéltünk vagy leveleztünk inkább. Férje, Szobotka Tibor tanárom volt az egyetemen, 20. századi angol drámaszemináriumot vezetett, halk beszédű, már-már gátlásos előadónak ismertük; sokáig eltiltották az egyetemi oktatástól. Szabó Magda könyveit is nehezen adták ki, és csak az 56-os forradalom után; egy délelőtt Zoli felhívott az általános iskolában, ahol magyart és rendkívüli tárgyként angolt tanítottam, és azt mondta:– Az éjjel megcsaltalak saját magaddal. – Akkor tette le Szabó Magda regényét, Az őz-t, amelynek hősnője latintanár és Shakespeare-színész; az író mondatain átsütött a színpad iránti vágy, és vágyakozva olvastam el a könyvet én is. Magda legjobb könyvének egyébként egy későbbi „latinos” regényét tartottam, 1990-ből A pillanat-ot, amelyben Trója pusztulásakor Aeneas meghal, és szerepét álruhás felesége, Creusa játssza tovább. Creusa erős jellem; vezetésre termett és tájékozott. Szabó Magda otthon folyékonyan társalgott édesapjával latinul.

Akkor kerültünk kicsit közelebb egymáshoz, amikor Szabó Magda és Szobotka Tibor hazajött az Egyesült Államokból, 1973 elején. Az iowai egyetem ösztöndíját a magyar írók közül először a regényíró Szász Imre kapta meg 1970-ben, az útról Száraz Martini koktél címmel írt útirajzot; a következő év őszén Karinthy Cini utazott Iowába, majd 1972 szeptemberében Magda és Tibor. 1973 akadémiai évében nekem kellett kiutaznom; rettegtem a tengerentúltól.

Szobotka természetesen jól beszélt angolul, Magda pedig a latin, a német és a francia mellé könnyen elsajátította az amerikai angol nyelvet. Beilleszkedtek a középnyugati életstílusba, a préri hosszú őszébe, a sokszor szibériai hidegségű télbe, a térdig érő hóba, a nemzetközi tanfolyam irodalmi és politikai vitáiba, amelyeket olyan oldottan vezényelt végig a tanfolyam vezetője, a lótenyésztőből lett, remek humorú professzor, Paul Engle és finoman erélyes kínai felesége, Hualing. A magyaroknak kellemetlenségük mindössze egyszer volt, amikor egy cseh író, Arnošt Lustig megemlítette, hogy a szocialista országokban létezik cenzúra. – Igen, a cseheknél van cenzori hivatal – mondta már itthon Szabó Magda. Lustig kinn maradt az Egyesült Államokban. Magda és Tibor felkészített a tengerentúli útra, arra a bénító szabadságra, hogy az ember azt ad elő, amit akar, oda utazik, ahová akar, és felkészítettek arra is, amit az illem diktál, hogy énekelni kell, szavalni az altemplomokban, vagy a sponsor-oknál, a party–kon, hosszú ruhában; Magdától kaptam az első estélyimet, Iowa Cityben még vettem hozzá hármat. Amerikai szavakat tanultam tőlük, szokásokat, ételeket, viselkedést. Korán hazajöttek, három-négy hónap után, Tibor a visszaúton, New Yorkban infarktust kapott, azt hiszem, a karácsonyt is kórházban töltötte.

Nem sokkal hazaérkezésem után, 1974-ben, kora nyáron behívattak a Kulturális Kapcsolatok Intézetébe; ez a szervezet intézte a külföldi ösztöndíjakat. Vezetője, egy művelt pápai ügyvéd, dr. Rosta Endre néhány szürkeruhás úr jelenlétében megkérdezett, találtam-e Albuquerque-ben, a New Mexicó-i iparvárosban, a háziasszonyom éjjeliszekrényén egy szándékosan kinn hagyott kémjelentést; az előző évben Szabó Magda említést tett egy ilyen jelentésről. Találtam, mondtam, el is olvastam; a háziasszony azért hagyta kinn, mert rendetlen. Kérdőív volt, rajta az aláírásom; pontjai: iskolai végzettségem, szakterületem, hobbijaim, diétám. No fat, no spices, no spirits, no coffee – írtam. Semmi zsír, semmi fűszer, semmi alkohol, semmi kávé. A szürkeruhások megkönnyebbülten elrakták a jegyzetfüzetet és a tollat. Tudtam, hogy Magda éppen regényt ír, vagy novellát, amihez kell egy kémjelentés-motívum.

Akkoriban Szabó Magda jó barátságban volt Illés Endrével, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatójával; Magda átadta neki Szobotka Tibor regénykéziratát, Az összeesküvők–et. 1977 lehetett, még ott dolgoztam a kiadóban, Illés Endre megbízott a kézirat szerkesztésével. A regény egy magyar összeesküvés sorsáról tudósít, az örökös árulásról; alakjai fiktív alakok, csak sejteni lehet bennük Martinovics Ignácot és szerencsétlen társait. Tiborral és Magdával a kiadóban olvastuk a kéziratot, hármunkon kívül más nem volt a szobában. Magdának hirtelen ki kellett mennie: – Azonnal visszajövök, addig ne beszéljetek meg semmi fontosat! – mondta, és kirohant. Tibor abban a pillanatban odafordult hozzám. – Képzelje ezt el – mondta –, egy életen át én vagyok az írónő férje! – Nem, Tibor, nem! – kiáltottam. – Ön a maga jogán író! – Hiszen éreztem a regényben az angolos előadásmódot, a szigorú understatement-et – a kevesebbet mondás erkölcsi kényszerét –, a Szerb Antal-i iskola fanyar iróniáját. De nem beszéltünk tovább, Magda visszajött, folytattuk a szerkesztést.

Már otthagytam a kiadót, amikor Illés Endre megbízott Szobotka következő regényének a gondozásával. A történet, a Menyasszonyok, vőlegények a háború után, a koalíciós kormány éveiben, egy bordélyházban játszódik; a romos Budapesten a nők szalonnás rántottáról ábrándoznak, a presszóban dollárról fecsegnek, a gyárigazgató elmondja titkait a lányoknak, és a rendőr így köszön: „Na Isten áldja. Szabadság.” Az olvasó tudja, hogy kéznyújtásnyira van az államosítás. Illés Endre nem nagyon kedvelte ezt a regényt, összeveszett miatta Szabó Magdával, engem pedig úgy küldött ki az íróházaspárhoz a Pasarétre: – Ágnes, találjon a kéziratban valami hibát. – A konjunktúralovagok történetében nem találtam hibát, ezért kelletlenül azt mondtam Tibornak: – Bocsásson meg, nem a tagadószót követi a megengedő is, hanem az igei állítmányt, mint Petőfinél: Ha nem születtem volna is magyarnak…– Kérdezzük meg Magdát! – mondta sápadtan Szobotka. – Neki debreceni nyelvérzéke van. – Magda mosolyogva szólalt meg: – Javítsd ki, Tibor, tedd meg Ágnes kedvéért.

Egy év múlva Szobotka Tibor meghalt szívrohamban. Szabó Magda kiadta a Megmaradt Szobotkának című visszaemlékezést. Vallomásos erejű könyv, de néhány mondatán meglepődtem, például azon, hogy a minisztériumból telefonon hívják a házaspárt, közlik velük, hogy ők „az első iowai ösztöndíjasok” – hiszen elsőnek Szász Imre kapott ösztöndíjat Iowába. Vagy azon, hogy Szobotka Az összeesküvők és Menyasszonyok, vőlegények című regényét a Magvető adta ki, hogy „helyrehozza az irodalmi justizmordokat”. Miféle justizmordokat? Ezt a két könyvet én magam szerkesztettem, a Szépirodalminál. Mi ez? Magda megint regényt ír?

Hamarosan lezajlott a rendszerváltozás. Egy-két év múlva Magda meghívott magához, a Pasarétre, és kinyitotta a szemben lévő lakás ajtaját. – Ez volt Tibor dolgozószobája – mondta. – Ha szélsőjobboldali lesz a miniszterelnök, itt elbújhatsz. –Rémeket látott: háza előtt neonácik parkolnak, fényeket villantanak, bemásznak az erkélyére. Testőröket fogadott fel, az erkélyre rácsot szereltetett. Barátai megijedtek. De én tudtam, hogy Magda regényt ír, vagy színdarabot.

Őrizetlenek című könyvem 2000-ben jelent meg, egy kislányról írtam, aki írónak készül, és fogadott húgáról, aki muzsikus lesz, de sorsukat tragédia keresztezi. Magda akkor mutatott be egy fejezetet Für Elise című készülő regényéből. A regényt 2002-ben adták ki; nagyon átéltem, két kislányról van benne szó.

Magda elküldte a könyvet; köszönőlevelemben arról beszéltem, tudom, hová visz az árvaság, tévutakra vagy sehová. Közben az ország Cili nevét sikoltja – írta válaszlevelében Magda, 2003. január 16-án vagy 17-én –, mert az olvasó, ha hiszed, ha nem, nem tud beletörődni abba, hogy valaki nekivezeti a férje motorcsolnakját (sic) a szirteknek, mert elég volt Amalfiból, életből, ha a Te hősöd pódiumról ugrál a semmibe, Cili landoló helye egy olajos, véres óceán, to be exact, beltenger. Ezek után Magda felhívott telefonon, elmondta, hogy az olvasók faggatják, volt-e csakugyan Cili nevű testvére, persze, hogy volt, feleli nekik. Aztán hirtelen megjegyezte: – Mit szólsz, hogy mind a kettőnknek ugyanaz jutott eszünkbe! – Gondolkodás nélkül válaszoltam. – De hiszen ugyanazon a napon születtünk. – Te tudod, hogy nincs testvérem – folytatta Magda. – Azt a lányt a barátnőmről, Agancsosról mintáztam. – Még néhányszor telefonált, Párizsban sikere van Az ajtó francia kiadásának, egy kávéházat úgy neveztek el: Café Emerenc [emeransz]. Legközelebb azt mondta: – Egész Amszterdam a lábam előtt hever!

Néhány évvel a halála után megjelentek azok a levelei, amelyeket Eva Haldimann magyar születésű kritikusnak küldött Svájcba.1991. december 30-án Magda azt írta a svájci kritikusnőnek: …szeretnék még valami jót is tenni, mondjuk odaadni a saját hátteremet Gergely Ágnesnek, hogy ne reszkessen, és legyen ő az én nemesi előnevemmel és a Várady Szabók vagy Ágyai Szabók címeres gyűrűjével hithű kálvinista, per saecula saeculorum. El nem hiszed, milyen hangulatban él itt, aki nem szobatiszta, írtam is neki egy ok nélküli? – (Sz. M. kérdőjele) – levelet, hogy sok ágy van a Júlia utcán, ha fél, jöjjön, egyszer már írtam ilyet, pedig akkor nem volt ilyen éles a hangulat.

Ugyanerről 1993. szeptember 27-én: Születésnapi testvérem, Gergely Ágnes küldött egy táviratot nekem. A szöveg: Én feladom. Hát persze. Se nem ref. Se nem kat. Se nem baptista, hát fel kell adnia.

Nem, még nem adtam fel, születésnapi testvér, bár néha közel voltam hozzá. És nem is küldtem ilyen táviratot. Borzongató érzés, ha az embernek nemesi előneveket ajánl valaki, címeres gyűrűt és másik hitet a sajátja helyett. Ha lett volna valószínűsége a Nobel-díjadnak (egy Szabó Magda megérdemelte volna), előtte oda kellett volna költöznöm a Tibor dolgozószobájába, ahol megmenekülök, a svédek szeretik az ilyen történeteket. Szobatiszta vagyok, az üldöztetés dezinficiál.

Sokat gondolok a vasakaratú, álruhás Creusára. Bármi történt is, köszönöm. A regényírást nem szabad abbahagyni.

Gergely Ágnes: Oklahoma ezüstje – Portrék. Európa Könyvkiadó, 2015. 136 oldal, 2.790 Ft

 

Kapcsolódó cikkek:

„17 évesen felvettek a mozdonygyárba” – Beszélgetés Gergely Ágnessel

Gergely Ágnes: Vihar Béla

Szabó Magda zsidói