Gasztronómiai önvallomás

A könyv címében idézett kérdést az óvónő teszi fel ingerült hangon, újra és újra a gyermek Rubin Eszternek, aki nem hajlandó hozzányúlni a számára visszataszító óvodai koszthoz. Amilyen nyomasztó a gyerekkori élmény, olyan ínycsiklandó a könyvben felvonuló ételek sora – a szerző nyilván ezzel kompenzálja (túl) a hajdani – ételekkel kapcsolatos – rémes élményeit.

A könyv alcímében a „gasztroerotikus utazás” műfaji meghatározás szerepel – miért is? Talán, mert a szerző komplex könyvet alkotott, amelyben az ételrecepteket igényes fotók illusztrálják, s mindezt irodalmi igényű történetek egészítik ki – amelyek ismerősek lehetnek Rubin Eszter korábbi könyveiből – Bárchesz és Bagel című regényeiből például. (Hogy a receptekhez párosított irodalmi szövegek melyik Rubin Eszter-műből származnak, azt némi nyomozó munkával könnyű lenne kideríteni, mert a kötetben a szövegek forrására nem lelhető fel utalás.) De a receptek és a hozzájuk tartozó fotók nyomán új kontextusba kerülnek a Rubin Eszter fanok számára már ismert szövegek, amelyek így – nyilván – a szerző szándéka szerint egységes világképpé rendeződnek.

Az irodalmi szövegek kiválasztásának módja is sokféle – az egyik történet például a szerző gyerekkorába vezet vissza: a paprikáskrumpli receptje kapcsán megtudjuk, hogy ez volt Rubin Eszter első saját alkotása, 11 évesen, némi nagyapai segítséggel.

Számos alkalommal az irodalmi részletben szereplő étel – emitt málnás trifle, amott barackos csiga – receptje párosul az (egyáltalán nem mindig könnyed és derűs) szövegrészletehez. A szerző lányának Auschwitzban tett látogatásához, annak nyomasztó élményeihez a Gefilte fish receptje kapcsolódik. Egy ismerős édesanyjának dachaui fogságáról szóló beszámolóját a zsályás gombóccal tálalt szarvasragu illusztrálja.

És milyen étek illik a legkeserűbb sorokhoz?

„Miért élnek a zsidók mind Pesten? Tényleg bosszantó lehet, hogy miért nem túrják a földet vidéken. Hát azért, kedves, derék ellenlábasaink, mert megölték őket… Az ő házaikban laktatok, az ő házaikban aludtatok, az ő tányérjukból ettetek.”

Ezekhez a sorokhoz jól illik a mézben karamellizált alma és pekándió, alnahabbal, réteskosárba töltve.

A szerző két énje találkozik a könyvben, a nagyon szkeptikus író/esszéista és a hedonista ínyesmester, aki megpróbálja a nyomasztó külvilágot elviselhetővé tenni vagy átmenetileg elfeled(tet)ni.

Ez a hozzáállás végülis egyáltalán nem új. Erről szól az a régi keserű/gúnyos bon mot, amely így summázza a zsidó ünnepek lényegét: „Megpróbáltak elpusztítani, nem sikerült, akkor együnk!” Ez a mondás, nem véletlenül, fejezetcímként szerepel is a könyvben.

Ennek meg felelő súlyt kap a könyvben a zsidóság megélt sorsa, a Holokauszt, továbbá – regényrészletekkel illusztrálva – a második és harmadik generáció összes gondja baja, akik viszik magukkal túlélő felmenőik által átörökített terheket. Párosul hozzá a történetben felbukkanó szoljanka leves receptje.

Íme egy nép, amely évezredek óta csak önmagára számíthat, amelyet megpróbáltak megsemmisíteni, de főnixként újra és újra életre kel, és bizonyítja a világnak, hogy szorgalmával és tehetségével komolyan számolni kell – amint ezt a gesztenyével töltött csirkemell receptje is bizonyítja.

Az idézetekkel a szerző érezhetőleg irodalmi műveinek esszenciáját próbálta visszaadni, amelyek személyiségéről, számára fontos személyekről és a világról alkotott véleményéről a legtöbbet árulják el, és sarokpontjai mindannak, amit az alkotó ebben az igényesen kivitelezett gasztronómiai önvallomásban elénk bűvöl.

Benne van, amit Rubin Eszter a világról tud és érez, amit közölni akar önmagáról, világképéről, a számára kedves ételekről, amelyek a zsidó gasztronómiai kultúrának is alapételei, mint a barchesz, a babka, a bagel – de találkozhatunk itt újragondolt meglepetésekkel is, mint a sós babka zsályás brokkolipestóval, vagy a babka ice cream sandwich.

Az étkezési kultúra épp úgy része egy nép önazonosságának, mint a történelme. Lenyomat kreativitásáról, szokásvilágáról, esztétikai érzékéről, amely több száz éves hányattatások során is segít megőrizni identitását.

Ami a műfajt illeti, nem ismeretlen, sem a külföldi, sem a magyar gasztronómiai irodalomban ételreceptek keresztezése más műfajokkal.

Gondolunk itt például Frances Mayes Napsütötte Toscana c. könyvére, amelyben a szerző a szakácskönyvet útleírással és kultúrtörténettel vegyíti. A hazai könyvpiacról ismerős lehet Dés Mihály 77 pesti recept című „gasztronómiai anyaregénye”, vagy éppen Lévai Anikó A konyhaablakból c. műve, amelyben a szerző a receptekkel és kedves anekdotákkal egyebek közt férje személyét is igyekszik népszerűsíteni.

Az olvasó csak gazdagodik, ha az a szerző, aki szakácskönyvet ír, gasztronómiai ízlésvilágát, személyiségének némely jellegzetességeit, történelemről alkotott véleményét, szépírói tehetségét és képzőművészeti igényességét, egyaránt belesűríti egy könyvbe, – mert a fotók ugyancsak Rubin Eszter tehetségét dicsérik.