Gadó János: Marránusok a Naphegyen II. rész

Tizenöt voltam, mikor anyám újra férjhez ment. Újdonsült pótapám hat elemit végzett kertész volt, aki tizenkét éves korától idegenben kényszerült inaskodni, mert szülei nem tudták eltartani. Ám hiába szakadt el zsenge korban a szülőktől, a belé nevelt értékek (kereszténység, magyarság, család, munka, tulajdon) mélyen gyökereztek benne, s ezektől egész életén át nem tágított. Tizennyolc éves korában ejtőernyős levente volt, huszonnégy évesen (hallatlan lélekjelenléttel) megszökött a málenkij robotra összetereltek sorából. Huszonhét évesen föl kellett adnia önálló kertészetét, s állami alkalmazásba kényszerült. Utált mindent és mindenkit, aki kommunista volt. Szegény sorból jött munkásember lévén az ötvenes években szemet vetettek rá az üzem káderosztályán: kiemelték, iskolázták volna, de amikor behívták beszélgetésre, ô katolikus hitét is szóba hozta, mire legyintettek és visszaküldték a melósok közé. Ő meg pártkarrier helyett a plébánián buzgólkodott, és a fiait ministrálni küldte.

A szocialista munkás típusától viszolygott: nem járt sem meccsre, sem sörözni a haverokkal, nem ivott, nem dohányzott, nem káromkodott. (Kamaszként én csúnyábban beszéltem otthon.) A házasság kötelékét roppant komolyan vette: munka után rohant haza családi életet élni (amit liberális normákhoz szokott anyám szinte fogságként élt meg), főzött, takarított. Ókonzervatív normáit, prédikációit húgom és én, szabadelvű légkörben felnőtt kamaszok, a háta mögött kinevettük és mérsékelt tisztelettel beszéltünk róla, de azért kijöttünk valahogy.

Olvasó ember volt, s hívő katolikusként lelkesen vásárolta az ókeresztény szerzők akkoriban megjelenő műveit (Szent István Társulat kiadása), melyekből az általa mélyen tisztelt egyház őstörténetét vágyott megismerni. Nem volt felkészülve arra, amit olvasott, és súlyosan csalódott. A kánont összeállító niceai zsinat történetéből nem a jámborság és bölcsesség, hanem a fondorlat és az erőszak képei bontakoztak ki. Megrendült az intézményes egyházba vetett hite. Kiábrándulását fokozta az akkori magyar katolikus egyház, amely – vatikáni áldással – szépen belesimult a kádári konszolidációba. Rokonszenve fokozatosan a rendszerrel meg nem alkuvó keresztény gyülekezetek (Bokor Bázisközösség és hasonlók) felé fordult. – Olyanok ezek, mint a kommunisták! – vetette oda egy ízben, mikor a bonyolult katolikus hierarchiáról kérdeztem valamit.

Ő adta kezembe Flavius zsidó háborúját, ifjúkorom egyik fontos olvasmányát. (Maga akkor már Feuchtwanger hasonló című könyvét olvasta, gondosan összevetve azt az eredeti forrással.) Persze felhívta a figyelmemet a könyv (a szövegkritika szerint később betoldott), Jézust említő szövegrészére. Téríteni azonban nem akart soha. Csöndben rokonszenvezett a zsidókkal: egyrészt bibliai alapon, másrészt politikai okokból (a kommunista Szovjetunió Izrael ádáz ellensége volt), harmadszor azért, mert anyámhoz nagyon ragaszkodott.

A zsidók titokzatos, öntörvényű világa, az asszimilációban is jól látható sajátos útjaik, melyek oly gyakran kiváltják a „befogadó” társadalmak ingerültségét – mindez abban a helyzetben rokonszenvesnek tűnhetett neki. Egy számára illegitim rendszerben voltak öntörvényűek és kívülállók.

*

Első gimnazista voltam, mikor látogatóba jöttek hozzánk Svédék. Távoli rokonaink érkezését a családban nagy felhajtás kísérte: nyugatról jöttek, az egzotikus Ausztráliából! (Amúgy bőrdíszmű boltjuk volt Sidney-ben, éppúgy, mint hajdan Pesten.) A nagyszüleim korabeli emberek az elegáns Vörös Csillag hotelben szálltak meg a Szabadság (azelőtt és ma: Sváb) hegyen és örömömre meghívtak bennünket a szálloda drága éttermébe. Ebéd közben egyszer csak azt kérdi tőlem a bácsi:
– Mondd csak fiam, milyen iskolába jársz te?
Megmondtam.
– És vannak az osztályodban zsidók? Elképedtem. Hát ezt meg honnan tudjam? Sose gondolkoztam ezen. Egy kezemen meg tudtam számolni, hány alkalommal került szóba a téma a tanítás során (amikor a Bibliáról tanultunk), s a folyosói beszélgetéseken még annyiszor sem.
– Fogalmam sincs – vallottam meg a bácsinak.

*

16 éves koromtól a „Maros utcai körzeti rendelőbe” jártam orvoshoz. Nem tudtam, hogy az egykori zsidó kórház épületébe kerültem. Csodálkozva olvastam a váróteremben elhelyezett emléktáblát: „E kórház betegei, hivatásukat önfeláldozásig teljesítő orvosai, ápoló és segítő személyzete 1945. január 12-én zsidóságunk vértanúi lettek. Irgalom Istene vigasztald meg fájó szívünket, gyógyítsd meg az emberiség beteg lelkét.” A „zsidóságunk vértanúi” szavak csöndesen kiáltottak a falról, az identitás nélküli világban, a kopott váróteremben rosszkedvűen üldögélő emberek között. Az akkori hivatalos nyelvezet szerint vértanúi csak a munkásmozgalomnak és az antifasiszta harcnak lehettek. Az áldozatok túl messze voltak tőlem, nem tudtam velük azonosulni, mert a szürke tömeg egyenjogú tagjaként ismeretlen volt számomra a megbélyegzettség élménye. Óvakodtam is, hogy megismerkedjem vele. Eszembe sem jutott utánakérdezni, hogy kerül ide ez a tábla, miféle vértanúságról van szó. A zsidó kórházban elkövetett nyilas vérengzésről csak felnőtt koromban szereztem tudomást.

*

Gimnazistaként, illő módon, gyárban is dolgoztunk, hogy közel kerüljünk a munkásosztályhoz. A budafoki úti csokoládégyárban két hétig kartondobozokat toltam targoncán a csomagoló részlegbe. Az asszonyok – néha elképesztően kezdetleges munkakörülmények közt – a futószalag mellett dolgoztak, a férfiak végeztek minden egyéb munkát. A szocialista társadalom uralkodó osztálya politikailag teljesen közönyös volt. A férfiak kommunikációjában a pia és a pina állt az első helyen. A liftkezelő megállította a liftet két emelet között, s utasaival a nők bugyiját bámulták rézsút fölfelé. A konyakos meggy előállítására szolgáló alkoholt bőségesen fogyasztották, könnyedén feltörve a zárt tárolóedényeket. (Engem is megkínáltak, nem voltam kirekesztve).

Csokonai és Petőfi lírája után megismerkedtem a városi trágár költészettel. A nemi szerveket középpontba állító költeményeket többnyire ott írták a falra a dolgozók, ahol hosszabban időztek (vécén, teherliftre várva, vagy egy eldugott zugban, ahol nem találta meg őket a művezető). A trágár beszéd is mindennapos volt, amiből néha a nők is kivették a részüket. Ba…a meg az a Názáreti Jézus! – rikkantotta el magát egy ízben az egyik művezetőnő – nekem úgy tűnt, nem dühében, inkább csak virtusból. Zsidózást egyszer sem hallottam, cigányozást sem, és ilyen feliratot se láttam. Amúgy cigányok is dolgoztak a gyárban néhányan, az egyik lánynál rövid életű sikerem is volt, kellemesen beszélgettem vele. Mikor legközelebb beléptem a terembe, ahol dolgozott, ötven ember feje fölött odakiáltott nekem: – Gyere ide szépfiú, nyalom a hangodat! – Miután az udvarlás technikáját Csehovtól tanultam, ily mértékű spontaneitásra nem voltam felkészülve. Ötven ember előtt se szólni, se mozdulni nem mertem. Hiába tartoztunk mindketten (legalább átmenetileg) a munkásosztályhoz, a kulturális különbségek meggátolták közeledésünket. Ajánlom e jelenetet a kulturális antropológusok figyelmébe.

*

Ady „Küldöm a frigyládát” c. verse a költő és a munkásosztály összeforrottságát illusztrálta irodalom-tankönyvünkben. – Ki tudja, mi az a frigyláda? – kérdezte az osztályt kedvelt magyartanárnőnk, aki igyekezett az előírtnál szélesebb műveltséget belénk csöpögtetni. Rajtam kívül senki nem tudta. Ezen nem is csodálkoztak, én voltam a szórakozott okos fiú az osztályban, aki az indiai istenek lehetetlen neveit éppúgy megjegyezte, mint a finn jéghokisokét. Miért pont a zsidók furcsa dolgait ne ismertem volna? Én legalábbis így éreztem: a helyes választ azért mondtam meg, hogy műveltségemet bizonyítsam, semmiképpen sem származásomra akartam utalni. Vajon ezt a többiek is így gondolták? Nekem mindenesetre egy szót sem szóltak.

*

Harmadikos gimnazista koromban összejöttem egykori általános iskolás osztálytársaimmal. A Zöldfa presszóban ültünk, nagyok módjára, tizenhét évesen, bár a nőügyekről előadott történetekhez én nem tudtam hozzászólni, amiért kaptam is egy-két megjegyzést. Egy e téren járatosabb fiú aztán témát váltott, s vicceket kezdett mesélni.
– Hát… ülnek a zsidók a lágerben, és mondja nekik az ôr, hogy na, magukat holnap szélnek eresztjük. Hát, nagy az öröm a zsidók között. Na igen, mondja az őr, de a kéményen keresztül, he-hehe he!

Egy másik fiú (gimnáziumi évfolyamtársam) gyorsan mondott egy hasonlót. Megnőttek a gyerekek, megismerték az életet, már nőügyeik voltak és zsidóztak. Én nem jártam az élet sűrűjében, a gimnázium, a biztonságos otthon és néhány kiválasztott barát háromszögébe ez a mocsok nem jutott el. Ültem a presszóban a kólám mellett és hallgattam, mit is mondhattam volna? Erre éppannyira voltam felkészülve, mint arra, hogy fejbe vágjanak egy székkel.

1989-ig még két-három hasonló antiszemita tréfára emlékszem, de a korszak légkörében kivételnek éreztem az ilyesmit, amivel nem kell sokat foglalkozni. Elszigetelt otrombaságnak, amely visszhang nélkül elszállt a levegőbe. (De azért megjegyeztem őket.) Akkor nem jutott eszembe párhuzamot vonni: ha Apám dühében a rendszert szidta nyilvános helyen, annak sem volt visszhangja. Az emberek mogorván néztek maguk elé, csak nagy néha érkezett egy barátságtalan vagy fenyegető válasz.

*

Következő nyáron, egy barátommal a budai hegyvidéken épülő toronyházaknál vállaltam munkát. Vízzel locsoltuk a friss betont, cipeltük az ajtóés ablaktokokat, söpörtük a port. A kőművesek, akikhez beosztottak, nem voltak barátságtalanok, bár a nevünket nem tanulták meg (mi sem az övéket), arra a rövid időre nem volt érdemes. Mikor jó reggelt köszöntem nekik, így válaszoltak: – Pálinkásat, te sarác! (A srác szót nehezen tudták kimondani.)

Igyekeztem eltanulni ezt a stílust, de hamar kiderült, hogy sem a nőkhöz, sem a futballhoz, sem a hétvégi horgászathoz nem tudok igazán hozzászólni. Csehovval előhozakodni elég reménytelen vállalkozásnak tűnt. Ebédszünetben gyakran ődöngtem egyedül. Két fiatal cigány kollégám – szintén segédmunkások – magukhoz intettek, megkínáltak vadalmával. Beszélgettünk.
– Hány éves vagy? – kérdezte az idősebb.
– Tizenhét.
– Kúrtál már?
– Még nem…
– Hö-hö, ez tizenöt éves volt – mutatott az öccsére – amikor megkúrta a sógornőjét. Nekem meg már három feleségem volt.
– Törvényes?!
– Á nem, csak úgy összeálltunk, mint a túrós tészta.
– Mint a túrós tészta? Ez jó…

Igyekeztem közvetlen lenni, szívesen hallgattam őket, de az én világomat nem tudtam megnyitni előttük: mit mondjak nekik a kárpótlásról, a kölni zsidó temetőben nyugvó nagymamámról, Csehovról, meg arról, hogy nem mertem az osztálytársnőmet moziba hívni. Ezt mégsem mondhattam el annak, aki megkúrta a sógornőjét.

Tőlük hallottam először a mára klasszikussá vált érvelést: – Ha egy cigány lop, akkor persze azt mondják, hogy a cigányok loptak! Ha meg egy magyar lop, akkor azt mondják, hogy szegény Jóskát elvitték a rendőrök!

Elgondolkodtam ezen, noha a melósok közt nem tapasztaltam kirekesztést, sem szóban, sem gesztusban. Mikor ebédszünetben a társaság nekiállt focizni, a cigányok is éppúgy rúgták a labdát, csak én néztem őket távolabbról, mert az ilyesmiből mindig kimaradtam.

*

1973 végén Apám váratlanul vidékre utazott munkaügyben, s heteken át nem adott hírt magáról. Még mindig vidéken van – mondták a rokonok, mikor csodálkozva kérdeztem, hol marad olyan sokáig. A család kiterjedt vidéki rokonsága ’44-ben elpusztult, szeretteim mind Pesten éltek, a „vidék” (ami számomra egybeolvadt a körúton kívüli városrésszel) távoli volt, ismeretlen és érdektelen. Apám sem igen beszélt azelőtt vidéki dolgokról.

Mikor már nem lehetett tovább titkolni, bevallották nekem: Apám börtönben van, mert röpcédulákat meg falfeliratokat készített.
– Miért?!
– Hát, tudod, az arab-izraeli háború miatt.

A Nagypapa előtt tovább titkolóztak. Nagymamám (az apai) bejárt a börtönbe beszélőre, a férjének meg azt mondta, hogy Apámat tartalékos katonai szolgálatra hívták be. Mivel három hónap múltán a leghosszabb tartalékos szolgálat is véget ér, végül meg kellett mondani az igazat. Nagyapám sírt.

A felzaklatott rokonság szüntelenül Apámról beszélt. Mélységesen átérezték megpróbáltatásait, ám semmi szolidaritást nem vállaltak cselekedetével. Miért kell „ebben a rendszerben, ahol békén hagynak bennünket”, röpcédulázni?! – Egy nagy gyerek! – ismételgették felháborodva. (Megjegyzésük alapja az volt, hogy Apám ugyanazzal a nyomdakészlettel már 1944-ben, 14 évesen is készített röpcédulákat.) Hogy politikai álláspontjával egyetértenek-e, az szóba sem került.

Én magam csak hallgattam. Nehezen fogtam fel a dolog súlyát – e nyugodt békeidőkben politikai okból börtönbe kerülni teljesen valószerűtlen volt. Tette lényegét – a rokonság zaklatott előadásában – nem is értettem pontosan, amíg ki nem került a féléves vizsgálati fogságból, s el nem mondta nekem és a húgomnak, hogy mit tett és miért. A sajtó és a televízió Jom Kipuri Háborúról előadott hazugságai úgy felháborították, hogy az aktív ellenállás útjára lépett. Egy taxis észrevette feliratkészítés közben és feldobta a zsaruknak.

Meghallgattam Apámat, bólintottam és nem válaszoltam semmit. Nemcsak a vérmérsékletünk volt más, hanem a szocializációnk is. Más világban éltünk. A zsidó államról folytatott hazudozás neki a ’45 előtti antiszemita propagandát idézte fel és mélyen felkavarta. Én viszont a hetvenes években szocializálódtam, amikor a hatalom rutinszerű hazugságai nem jártak kirekesztéssel, üldözéssel. A Kádári konszolidáció lényege volt ez: elfogadjátok a hazugságot, cserébe békén hagyunk benneteket.

Azt persze én is tudtam, hogy hazudoznak (osztálytársaimmal gúnyosan vigyorogtunk oroszórán, a Szovjetuniót dicsőítő szólamokon), de mindez megszokott s mindenki által tudomásul vett játékszabályok szerint zajlott. Apám viszont felrúgta ezt a konszenzust. Mint nem egy zsidó kortársa, ô is nagy utat járt be, a fényes szelek lángolásától a teljes kiábrándulásig (s ami ezzel együtt jár): a zsidóság elutasításától az Izraellel való szolidaritásig. Engem azonban nem avatott be vívódásaiba, nyilván meg akart kímélni, így én már csak a végeredménnyel, a börtönnel szembesültem.

1973 a kádári konszolidáció csúcsidőszaka volt, ha valaki ekkor akart ellenállni, azt futóbolondnak nézték. Egy értelmiségi az ’56-os pesti srácok eszközeivel (falfirka, röpcédula) harcol, közel-keleti ügyek miatt, a Kádárrendszer ellen – kívülálló számára ez maga volt az abszurdum. Meg sem próbáltam ezzel kapcsolatos gondjaimat barátaimmal megosztani. Még évek teltek el, amíg bárkivel is beszélni tudtam arról, hogy a zsidóság jelen időben is létezik. Először húszéves koromban, egy kereskedelmi főiskolán kerültem olyan közegbe – és olyan tudatos állapotba – hogy képes voltam erről barátokkal szót váltani.